Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-03 / 5. szám

M

agya* /rf^d^v*<tcu(tU'

x.

íftayy kö ltő ink pmmja

Kölcsey Ferenc nevének hallatán mindenki, akinek anyanyelve magyar, a nemzeti imádság, a Himnusz méltóságteljes soraira gondol. Vörösmarty Mihályról elsősorban a Szózat dübörgő hangjai élednek meg. Petőfi Sándor nevére visszhangzik egész ifjúkorunk. Mindhármukat költészetük emelte klasszikussá, de amikor a magyar próza útját követjük, érdemes megállni egy percre, és ha csak ízelítő gyanánt is, bepillantani a ritmus, a rímek mestereinek munkájába: hogyan szólaltak meg prózában?

Kölcsey alapjában közéleti ember volt, kitűnő szónok. Nemzetgyűlési beszédei haladó politikai gondolkodását bizonyítják. Emelkedett humanizmusát, közösségi nézeteit gyámfiához írt Parainesis-ében (Intelmek) fejtette ki. Jelentős részt szánt annak bizonyítására, hogy a tudás, a műveltség ne legyen öncél, hanem mindenkor eszköz a közösség érdekeinek szolgálatában:

„... Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekednie kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványulva a múlt világ emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak más pályán kell indulnia. Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra áltálplántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélők előítéleteik sötétségéből kiléphessenek, régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani s a tehetségig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók ..

Hosszan foglalkozott az anyanyelv ügyével. Mint Kazinczy közvetlen barátja és harcostársa, ő is összekapcsolta a nyelv szeretetét a haza szeretetével, és vallotta, hogy cselekedni kell az anyanyelv műveléséért :

„.. .Meleg szeretettél függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más művelt népek nyelvét is, ... de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mivelni kötelesség ...”

Vörösmarty Mihály, a magyar romantika legnagyobb költője, irodalmunk egyik leggazdagabb életművét alkotta. Lírai daloktól a hősi eposzig, antik versfajtáktól a népi hangvételig, vígjáték és tragédia terén egyaránt otthonos volt. Kisfaludy Károly után körülötte csoportosult a kor haladó irodalmi élete. Irodalomszervezői jelehetőségére legjellemzőbb, hogy Petőfi első verskötetének kiadatása is az ő érdeme.

Prózában főleg irodalomtudományi vonatkozású cikkeket, tanulmányokat írt, de néhány novellája is érdekes, mert a groteszk, fantasztikus témát és a népi humort egy húron szólaltatta meg.

Érdemes megfigyelni, hogy az elmélyedő, komoly témákkal, nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó költőnél hogyan csillan fel a népi humor. A holdvilágos éj című novella három árva deákról szól, akik éhesen bandukolnak az éjszakában, s egymás szórakoztatására fantasztikus történeteket mesélnek. Gyakori éhezésüket tréfás körülményességgel így rajzolja:

„... egyetlen ellenségök az éhség volt, de mi hatalmas és hódíthatatlan ellenség volt ez, még azt mondani kell. Ez a százfejű szörnyeteg csak igen ritkán tágíta rajtok, élannyira, hogy ha az éhség napjait amazokkal egybe vetnők, talán éhségtől ment napot egyet sem, jóllákástól menteket pedig igen számosakat, sőt számtalanokat találnánk; a jóllakás idejét pedig nem annyira a diadalom napjának, mint inkább a diadalom órájának, vagy éppen pillanatának lehetne nevezni; mert az valóban igen röviden tartó volt..

Petőfi ritkán rándult ki a próza területére. De levelezése, úti levelei, naplója és egyetlen regénye bizonyítja, hogy a verseiben kibontakozó friss, új, közvetlen hang nemcsak stílusa, hanem természete. S az is világos, hogy bárhol, bármit látott, tapasztalt, a közösség szemével látta. Egyik úti levelében Debrecen kulturálatlanságát panaszolja:

„Voltál-e már Debrecenben, barátom? láttad-e a pusztai vámost vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen mint az idevaló híres tályigáslovaknak. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak ..

Prózai írásában gyönyörű tájverseinek képei is felbukkannak:

„Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú, piros lábaival a melancholikus gólya ...”

Megható egy másik részlet, amelyben nagy elődjére, Csokonai Vitéz Mihályra emlékezik, akit csak halála után fedeztek fel, mint a magyar költészet egyik ragyogó alakját. Reá emlékezve felbukkan Petőfiben saját utóéletének gondolata:

„A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!.. .”

Talán ezek a rövid szemelvények is meggyőzően mutatják, hogy a költészet kimagasló művészei a magyar próza fejlesztésében is maradandó érdemeket szereztek.

M. Kállai Magda

Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámáját a budapesti Thália Színház újította fel. Képünkön a főszereplők: Polonyi Györgyi, Kozák András és Sulyok Mária (Gábor Viktor felv.)

A HUMANISTA MANDARIN MÜNCHENBEN

tottság megtestesítője. Tehát nem a gyilkosok segítőtársa. Csupán a gyilkosok eszköze

— átmenetileg. Addig, amig a megváltás eszméjét hozó mandarint, a szerelemért, a tisztább emberi vágyakért, a szabadságért háromszor is meghalni kész mandarint megismeri. Amig megérzi a mandarin humánumát.

De nemcsak elvi felismerés, hanem a világ nagy részének átalakulása kellett hozzá, hogy a mandarin figurája Is átalakuljon egzotikus szörnyetegből a humánum hordozójává. És Seregi elhiteti velünk, mozdulatokkal bizonyítja, ami a szövegben és a zenében „benne van”.

A legbonyolultabb feladat

— mint mondja —, hogy egy realista gondolattal állunk szemben, és oly módon kell kifejezni, hogy jelképes legyen. Tehát nem anatómiai csodákat, nem elvont ideglényeket kell színpadra vinni, hanem hús-vér embereket. Konkrét időpontban. Konkrét helyen. Napjainkban, bármelyik nagyvárosban

— s ezt a mandarinnak puszta megjelenésével is el kell fogadtatnia — egy ilyen, külsőre hétköznapi, ám belső sugárzással telített alak, a felháborodás és tagadás alakja felénk jöhet. S ugyanakkor — jelképes és általános érvényt kell adni az egésznek. Amilyet Bartók adott.

Ha a gyötrődés meg töprengés olyan titkaira derül fény, amelyeket a néző magától értetődőnek tekint, hogy például a két epizódalak, a gavallér meg a diák az ajtón jön be, de a mandarin fénycsóvaszerűen megjelenik, tehát kozmikus és döbbenetes érkezése mindjárt eszmei küldetésére utal — akkor csak egy mozzanatot említettünk abból, ami a felújításban valóban új, ami a realista tartalom és a szimbolikus megfogalmazás eggyéolvadását, az általános erkölcsi mag és mai haladó világszemlélet találkozását szolgálja. S teszi ezt olyan világosan és érthetően, amilyen világosan Bartók partitúrájában a lány és a mandarin motívuma — végső soron — összecseng. Mert a lány — a megalázott, kiszolgáltatott — a mandarinnal összefonódva a befejezésben szembefordul az embertelenséggel s egyértelműen a humánum mellé áll.

Bartók egy levelében, amelyben romániai barátjának könyvajándékot küld, reménykedőn ír a haladó eszmék széles körű megértéséről: „majd eljön annak is az ideje... ha a hosszúszakállú öregek kivesznek, ha helyüket... a Ma emberei foglalják el”.

A müncheni operaházban aratott nagy siker s a siker nyomán a további angliai, hollandiai meghívások nem csak Seregi és az új Mandarin igazát bizonyítják, hanem azt is, hogy Bartók zenében és táncban közvetített üzenetét a „Ma emberei” megértik.

Soós Magda

11

Csodálatos mű az a Csodálatos mandarin! Felmegy a függöny és az embert az első pillanatban torkon ragadja az a fajta feszültség, amely csalhatatlanul jelzi, hogy — noha a függöny fellebbenése, a színpadkép látványa, a zene zakatoló, nyugtalan ütemeinek megszólalása kellett hozzá — többről van szó, mint amit lát és hall az ember, s hogy amit lát és hall, az csupán lehetővé teszi ama bizonyos többnek a megsejtését, megértését.

Ezt a többet — a színpad kitágulását kozmikus jelentőségűvé — érzi meg a néző a felújított Csodálatos mandarinban. Persze, ma — több mint egy évvel a felújított mű bemutatása után — köny - nyű elkönyvelni az eredményt, annál is inkább, mert ama színpadon túli „többet” nemcsak itthon érezték-értették. Betanulták Seregi koreográfiáját a bécsi Staatsoper szólistái és sikerre vitték Amerika nagyvárosaiban, most legutóbb pedig a müncheni Staatsoper igazgatója, Ronald Hynd hívta meg Seregi Lászlót. A Csodálatos mandarin betanítására.

Mi volt a meghívás előzménye? Hogy Ronald Hynd látta Budapesten, Operaházunkban a felújított előadást.

De hát mit is jelent ez esetben a felújítás? Mindenekelőtt súlyos birkózást az anyaggal, amelyből a tánc újrateremtője a mű legmélyebb értelmét szeretné kibontani. És nehéz viaskodást a már ismert, régebbi, meggyökeresedett előadás kísérteiével, kivált, ha ez a kísértet is óriás volt a maga módján: a nagy hírű Harangozóverzió, a kiváló Harangozó Gyula-féle koreográfia, amelyet 1956-tól 1970-ig játszottak. S ami még nehezítette Seregi dolgát: nyolc éven át ő maga is ebben a változatban táncolt, ez élt minden idegrostjában, ezt fogadta el érvényesnek minden porcikája. Márpedig, ha a teste, a mozdulatai szót fogadtak, akkor ezt nyilván szellemi egyetértésnek kellett megelőznie. Érthető hát, hogy amidőn 1970-ben, Bartók halálának 25. évfordulóján megkapta a megbízást a Mandarin felújítására, eleinte leküzdhetetlen akadálynak érezte a nagy előd alkotását. Holott Seregi László mögött akkor már számos opera balettbetétjének koreografálása és több önálló, egész estét betöltő balett megalkotása állt. A Spartacusszal 1969- ben, a párizsi nemzetközi balettfesztiválon Operaházunk balettművészei elnyerték a legjobb együttesnek járó Aranycsillagot. És mégis, a lenyűgöző kísértet zavarba ejtette, a többször, többféleképpen értelmezett mű legbensőbb értelmének újra és igazán megtalálása szorongató gyötrődéssel járt.

Aztán — nos, milyen egyszerűnek tűnik így, utólag — aztán tulajdonképpen nem tett mást. csak elmélyedt a partitúrában meg a Lengyel Menyhért eredeti szövegseregi László munka közben

könyvének Bartók által módosított, tömör, szűkszavú, drámai változatában. Elmélyedt, töprengett, megmozdultak benne a figurák, megmozdult ő maga is, táncolni kezdett, eltáncolta az új balettet. Az egészet. A csavargókat, az öreg gavallért, a diákot, a lányt és a mandarint.

Talán, mert képzőművészként kezdte, talán mert táncosként folytatta, s csak — mint mondja — „későn” kötött ki a koreografálásnál, ezért megelőzve a színház kollektív műhelyét, először magában kell a müvet megalkotnia: megteremteni a mozgó képeket és szobrokat, s a térbeli művészetet — minthogy sorsát elválaszthatatlanul hozzáköti a zenéhez — észrevétlen áttolni az időbeli művészet szféráiba is. Egyszóval eltáncolja önmagának, önmagában, aztán azoknak, akik táncolni fogják a színpadon. Végül ők táncolják el, s megszületik az új Csodálatos mandarin.

De miért? Mit mond nekünk ez az új változat? Mit hoz magával, mit sugalmaz? És milyen volt a régi?

A Mandarin zenéje a világ iszonyú megrázkódtatásából született: Bartók 1918—19- ben komponálta, és — mint Szabolcsi Bence írja — az első világháború utáni harag és kétségbeesés szólal meg benne. Harag, kétségbeesés és tiltakozás az embertelenség ellen. Mi lett ebből a gondolatból az 1926-os kölni ősbemutató óta? Grand guignol, amelyben a selyemfiúk és az utcalány mellett a főszerepet egy Drakulaszerű rém, egy egzotikus szörnyeteg kapta. Az évek folyamán tisztult e rikító és hamis előadás, az 1956-os Harangozó-féle változat pedig végleg elszakadt a parlagi idegborzoló felfogástól. Seregi azonban alapjában más célt tűzött maga elé. Az eredetit. Azaz nem elszakadni akart valamitől, ami hamis, hanem megtalálni azt, ami igaz. Még most is újraéli az igazságkeresés izgalmát, amikor beszél róla:

— A partitúra azt sugallja, hogy egy kegyetlen, embertelen világban vagyunk. Az embertelen világot, a pusztítást, a gyilkolást a csavargók képviselik, a lány az elnyomott ság, a kiszolgálta