Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-12-22 / 26. szám
Aki a Krisztinavárosból ment már íel a Várba, jól ismeri a Várlépcsőt. A Vérmező déli oldalán, a Mikó utcából emelkedik fel a Várhegyre. A lépcsők két enyhe félkörben kezdődnek, s egy kedves kis parkot kereteznek, melynek közepén magas márványoszlopon atillás, szakállas, szelíd tekintetű márvány mellszobor néz tűnődve az időbe és a Mikó utcába. Tekintetében derűs csodálkozás: bár ezt a szobroknál soha nem lehet biztosan tudni. Mindig attól függ, ki nézi őket. A márványtalapzaton megfakult már az aranybetű, de így is elég jól olvasható: P. Szathmáry Károly (1831—1891). Alatta háromsoros kis vers, szintén aranyból. Nyilvánvalóan az író egyik műve: „Dőre ki a letűnő napba néz — Én csak a felkelőt keresem — Magyar hajnal hasadását várom.” Buda egyik nagyon hangulatos, szép pontja ez. A szobor előtt keresztezi a Mikó utcát a Logodi utca, s alig néhány méterre állt a szobortól Kosztolányi Dezső kertes háza, melyben élete java részét leélte, s kertjében és könyvtárszobájában szinte haláláig dolgozott. Régebben, mikor még nem járt a Várba autóbusz, sokan vágtak neki a lépcsőnek. A Ruszwurm cukrászdába induló szerelmesek megálltak a szakállas, nyájas szobor előtt, s egymást átkarolva, sokáig nézegették bátorítóan mosolygó arcát, (ők ilyennek látták.) S hányszor láttam iskolásokat tanítónőjükkel, amint elcsendesedve tanakodtak a szobor körül, s várakozva néztek oktatójukra. Bár a második emeletről figyeltem őket, a tanító néni gondba borult arcából, s kis vállrándításából idáig hallottam válaszát: „Majd utánanézek, gyerekek. Most pedig menjünk fel a Várba.” Ilyenkor mindig lelkiismeret-íurdglásom támadt: le kellene szaladni, s megmagyarázni nekik a dolgot. Mégsem tettem meg: az ember olyan ritkán hallgat a lelkiismeret szavára. Azután elkerültem arról a vidékről, s ha néha jártam is arra, sohasem gyalog. Csak a szobrot láttam egy-egy pillanatra felvillanni, s a hajdani gyermekkori ház romoktól megtisztított mértani alapjait. De a múltkor ismét a régi kép fogadott: kislányok a tanítónőjükkel. Álltak, tanakodtak a szobor körül, ha lehet, még tanácstalanabbá, mint harminc évvel ezelőtt. Akkor határoztam el, hogy okvetlenül megírom a szobor rövid történetét, amit valószínűleg én tudok már csak egyedül. S mostanában nem is érzem jól magam ... A házat, melyben születtem, s huszonnégy évig éltem: eltüntette egy bomba. Most már húsz éve áll így eltűnve. Egy este arra jártam kislányommal, megmutattan neki a levegőben, hol is éltem, mikor annyi idős voltam, mint ő. A lakás éppen két csillag közé esett, melyek közel álltak egymáshoz az égbolton. Kislányom csodálkozott is, milyen apró lakás lehetett. Ablakaiból, melyek a Logodi utcára nyíltak, Kosztolányiék ablakaira lehetett lelátni. A Hajnali részegség-ben ki is szerkesztett bennünket: „ .. .milyen szegényes, elhagyott — ilyenkor innen a Logodi utca —, ahol lakom. — Tárt otthonokba látsz az ablakon. — Az emberek feldöntve és vakon. Vízszintesen feküsznek. — S megforduló szemük kacsintva néz szét — Ködébe csalfán csillogó eszüknek ...” Sajnos, ezzel a verssel nem kerülhettem be az irodalomba. Mi ugyanis a második emeleten laktunk, s így nem lehettünk azonosak azokkal, akik Kosztolányi gyönyörű versében „feldöntve és vakon” feküdtek. Nappal azonban egészen más volt a helyzet. Olyankor Kosztolányi fürdőkabátban kijött a kis háromszögletű kertbe, s felkiabált: „Tisztelt uram (tizenhét éves lehettem akkor), a vers, amit tegnap áthozott, nem valami jó. Retorikus. Igen, retorikus” — jött méregbe... Az egész Logodi utca hallotta. Mi ehhez képest egy több százezer példányban megjelenő lap lesújtó kritikája? Azóta is iszonyodom a retorikától. Az irodalom valahogy befészkelődött ebbe a sarokba. Az első emeleten, éppen alattunk, Márai Sándor lakott, ő volt a háziúr. Ebben az időben jelent meg folytatásokban a Sze-P. Szatmáry Károly szobra Lévai András felv. öreg ház — régi udvar, a budai várban Vámos László felv. gények iskolája című műve. A lakók természetesen minden folytatást elolvastak. S a földszinten lakott népes családjával L. néni, a szobor lánya. Méltóságos tartású, hófehér hajú, kissé szigorú hölgy volt. Igen szerethette megboldogult édesapját, mert még 35 év után is (1926-ban járhattunk akkor) meghatottan és büszkén mesélt róla. Később meg is láthattam, legalábbis a szobrát. Kis faládában, rengeteg szalma között érkezett meg Erdélyből. Az udvaron már napok óta ott állt a talapzat, akkor még frissen fénylő aranybetűkkel, s a fentebb idézett kis verssel. Arra helyezték azután a szerzőt. L. néni fia a Városházán dolgozott, jeles beosztásban. Azt hiszem, Ripka Ferenc volt akkor a főpolgármester. Az irodalomra érzékeny főpolgármesternél nem volt nehéz elintézni, hogy a Várlépcső kedves öblébe állítsák fel a szobrot. Oda amúgy is hiányzott egy szobor; azonkívül, ha L. néni kinézett az ablakon, mindig láthatta a papát. A szobor tehát rövidesen kikerült az udvarról, ahol — minden nyájassága ellenére — meglehetősen riasztó és groteszk jelenség volt. Mintha valaki nagyestélyiben ülne a konyhában. Zsakettes közönség, s a kivonult iskolások színe előtt ünnepélyesen leleplezték. Akkor tudtam meg, hogy a múlt század második felében sok történelmi regényt írt Jósika modorában, melyek sajnos feledésbe merültek. A szerző azonban ott áll a Vár kapujában, titokzatos mosollyal, mint aki megtudott valamit a halhatatlanságról. Körülötte minden elpusztult. Kosztolányiék házának is nyoma veszett. A szobor meg se rezzent. Egykét bombaszilánk ütötte kis forradás az arcán csak férfiasabbá tette. Meg sem kísérlem, hogy szót emeljek ellene. A világért sem bántanám meg L. néni emlékét, azonkívül tudom: egy világváros akkor világváros igazán, mennél több olyan szobor van benne, melyről senki sem tudja, kit ábrázol. Történetét csak azért mondtam el, hogy tanulóink és tanítóink ne töprengjenek ezentúl olyan hasztalanul előtte. Továbbá, hogy leszűrjük belőle: mi kell a halhatatlansághoz. Egy nagyobbacska márványszobor kell hozzá, egy hálás gyermek és némi összeköttetés, (Az 1974-68 Ludas Matyi évkönyvből) IBZMPOLO AMOBAS IMAPiAN Itten disznót öltek, Vérös hurkát ősznek, Ha nem annak belüle, Fullagyanak meg tülel Karácsony tóján — ki tudja mióta? — hajnalonként szállani kezd magasba a falusi porták udvarán a füst, s malacvisítással kel fel a nap: kezdődik a disznóölés időszaka, s tart még a következő esztendő első heteiben is — ameddig, csak a sertésből is „tart”. A disznóölés pedig nem akármilyen munka, hanem szertartás és ünnepség, amelynek java a munka, fénye a tor. S mint minden szertartásnak, ennek is megvan a maga rendje lényegében országszerte mindenütt egyformán, de vonásaiban vidékenként változóan. Megvan, de mint a legtöbb népszokás, tűnőben; szalma helyett palackos gázon pörkölik a vágott sertésről a szőrt, házi kisüsti helyett címkés üvegből merít bátorságot a gazda, meg a böllér, hogy tartsa és bökje a méltán sival'kodó állatot. A falu beköltözik a városba és a toros tálból már csak kóstoló marad ... Már a múlt század elejének egyik életkép-írója, Réső Ensel Sándor felfigyelt arra, hogy „a tor még az óvilág maradéka lehet, melynek elve alkalmasint az, hogy: a holtak boldogok! Miután ti. valakit jól kisirattak, hazatérve zsíros lakomát csapnak, melyről az egyének valamennyien változott minőségben távoznak, s a halálfeledés egyidőre vigaszságot enged ... Rokonnemű a disznótor, melyben a leölettetnek jobb falatú részel fölemésztetnek, s sógoréknak, ángyónak, s így tovább, egy kis oldalas, kolbász, pecsenye küldetik.” Legjelentősebb, idevágó gyűjtésünk, A magyarság néprajza negyedik kötetében foglalkozik a disznótorral, s megemlékezik arról a különös tényről, hogy csak a disznóölésnek vannak ősi eredetű varázsló szertartásai, a többi állat leölésekor csupán egy babonás szólásmondás járja: nem szabad sajnálni, mert különben nehezen adja ki a páráját. Az Egyed napja (szeptember 1.) táján hízóba fogott disznó „disznóölő András napján” (november 30.) érkezik el a disznóérés állapotába, s jut szomorú-víg sorsára. A disznóölés varázsló szertartásainak mind az a feltehető eredeti céljuk, hogy megakadályozzák vele a hús férgesedését. Ezért nem szabad újholdas napon ölni, az ölést előző éjszakát a gazda nem töltheti a feleségével (!); a perzselő szalmát nem szabad gyufával meggyújtani, hanem csak parázzsal, vagy acélkovával, az üléstől a hús besózásáig az ölő semmit sem ehet, és a sózást szótlanul kell végeznie, utána pedig a sót a kezéről csak tűzben dörzsölheti le ... Van e szokások mögött némi tapasztalatbeli higiénia, jórészük azonban olyan babonás hitre alapul, amelynek eredetét ma már aligha lehet kikutatni. Persze, már e szokások többsége nem is él a köztudatban, a gyufának azonban, mint viszonylag nem régi találmánynak a tiltása, jól jellemzi a hagyomány védekezését az újítások ellen (tegyük hozzá: a múlt században, amikor még inkább tudott védekezni). Ma már egy-egy ügyes, ezermester böllér — nagy keletje van, olykor a harmadik határba is elhívják disznót'ölni!----. saját gyártmányú perzselőgéppel tisztítja meg a bőrt a sertétől. Kutya mosi hurkáját, hurkáját, Agár a pacalját; Zsíros gujás a bagói’, a bagói’. Vári a hurkáját! Amint a disznóölésen túljutottak, s nekiláttak a bontásnak, a feszültség feloldódik és a szertartás további része, amellett, hogy még mindig komoly munka, tréfás mulatsággá is válik egyben. Ha a megperzselt disznón szőr maradt, az Alföldön rámondják: Isten neki, ha szőrös, majd megeszi a bérös! Dunántúlon a bontást a mellső lábak közé tett kereszt a'akú bevágással kezdik, amelyet a körülállók igyekeznek mindenáron besózni. A disznóölő azonban nem engedi, hanem a lapos bontókéssel hadonászva, elhessenti őket. Amikor pedig a hátgerincbe hasít bele, rákiált a körüláüókra: Nagyot nevessetek, hogy vastag legyen a szalonna! S tréfa, tréfát követ. Az ölés, perzselés, bontás, sózás és kolbásztöltés férfimunka; a kásafőzés a hurkához és hurka töltése, a bélmosás és a szalonnához való abálólé készítése "viszont az asszonyok dolga. A legtöbb tréfát a nők űzik: mázsára állítják az eladót, de mozsarat, miegymást lopnak mögé, hogy súlyosabbnak mérhessék; apró hurkákat készítenek, s ezeket lcppal a férfiak köténymadzagjára hurkolják... Délben legfeljebb savanyúkáposztát, levest és paprikást eszik a család, meg a segítők, a nagy lakomát, a tort estére, a munka végeztére tartogatják. De a kóstolótálakat már napközben buzgón küldik sógornak, komának, ismerősöknek. Móricz Zsigmond erről szóló novellájában olyannyira dúl e szokás, hogy a kétmázsás jószágból egész falu kóstolót várván, a végére nem marad a teknőben semmi, és a disznótorra estére, csirkét kell vágni, hogy legyen mit enni...! Adjon Isten vörös boros, disznótoros jóestét! Messziről jöttünk, Nagyon mögéheztünk. Adjanak a nyársunkra hurkát, kolbászt, Meg egy tepsi pogácsát... A verset, noha tart még, nem folytathatjuk, mivel borsos, mint a jó hurka, s mint a hangulat is már, a toron, A nyársat, amelyet a vers-mondóka említ, országszerte szokás bedugni a toros ház ablakán, ilyen, s hasonló versikéket tűzve a hegyére A vers a lakomán felolvastatik, s helyébe a nyársra hurkát, kolbászt, húst, hájastésztát, savanyúpaprikát, uborkát szokás és illik tűzni. Újabban már a nyársra cigarettát is, s mellé, az ablakpárkányra egy üveg bort tesznek. Baranyában a bort is, a nyársat is úgy kell onnan elvenni, hogy se a gazda, se a vendégei észre ne vegyék. Nyársat üresen visszadugni nagy neveletlenség, az ilyen gazdának hosszú időre kitellik a becsülete a faluban. A tor „menüje” változatos és bőséges. A múlt század egy Keszthely környéki ételsorrendjét így írja le Békefy Rémig: „Húsleves metélttel, hajdinaleves, savanyú gombaleves, melybe a Sertésnek megfőtt veséjét és tüdejét aprítják, rántott leves metélttel, melyben az első levesből kivett egész tyúkot is föladják. Aztán új káposzta tavalyi sonkával, frissen sült disznóhús kolbásszal, végül bélés és perec.” Egy évtized híján száz esztendővel később, az 1973-as esztendőben emígyen szól egy dél-dunántúli disznótoros étlap: Orja leves hosszúmetélttel, főtt orjahús tormával, toros káposzta, pecsenyesült-hurka, sült kolbász, húsok, savanyúság, hájas tészta... A borra külön menetrend van. hol-hol a táj termése szerint. S úgyszintén a köszöntőkre, dalokra, melyeknek alig akar végeszakadni. S alighanem ezért is szakad nehezen vége — a hagyomány fakulása, kihullása ellenére —, a disznótor szokásának. Vidéki városaink hirtelen növekedésbe szökkenvén, megesik, hogy a modern toronyház tizedik emeletén, ha már nem is ölik, de feldolgozzák családok a fél disznót, amelyet a vidéki rokonok falurói küldöttek fel; s a parányi, beépített konyhákból száll a mozgó fényhirdetések közé a hurkaillat. Ha nem a frissen-töltötté éppen, akkor a frissen sültté bizonyosan ... S talán a következő nemzedékben is akad majd, aki magasra emelve borospoharát így köszönti a vigadókat: „Igyunk azokért a régen möghótt szüzekért, akik hétfőn évesztötték rokkájukat, keddön émöntek keresni, szerdán mögtalálták, csütörtökön áldomását itták, péntökön mámorosak vótak, szombaton borbetögök vótak, így hát Isten uccse! egész hétön sömmií se fonytak!” B. P. 11
