Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-12-22 / 26. szám

i

Ezzel a címmel mutatta be a Pesti Színház — a Vígszínház kamaraszínháza — Eörsi István drámáját. A színmű nagy sikert aratott; ebből az alkalomból közöljük a szerző műhely-tanulmányát és a darab befejező jelenetét.

Széchenyi István a döblingi magántébolydában 1857. május harmadikétól 1857. november hatodikéig egy hatszázötven nyomtatott oldalt kitevő szatírát írt, amelynek éle a Habsburg-monarchia kül- és belpolitikája és vezető államférfiai, intézményei elen irányult. És ami még csodálatosabb: a kegyetlen gúnyirat nem kímélte a császár személyét sem — oldalszám sorolhatnánk azokat a kifejezéseket — a „császári vámpírétól a „kegyetlen és szipolyozó gyilkcs”-on keresztül a „kemény és rosszbűzű pecsenyééig, amelyekkel az uralkodó legfelségesebb személyét illette. Ez a pamflet egyetlen tagolatlan mondat, amelyet csak a dátumok naplószerű bejegyzése szakít meg. A kétségbeesett dühkitörés, a fájdalmas gúny, a fölényes szellemesség és a múltból és jelenből vett valódi és költött történetek alaktalanul, szabad „gondolattársító” technikával kapcsolódnak össze — alighanem indokolt az a feltételezés, hogy a beteg ezzel a módszerrel gyógyította meg magát, egészen hasonlóan a freudi analízishez, amely szintén a paciens kötetlen önkifejezését használja fel a beteg gócok felderítésére. A Nagy Magyar Szatíra írása előtt — ilyen címen adta ki e művet Károlyi Árpád 1922-ben — Széchenyi lényegében cselekvésképtelen beteg volt, olyan szellemi mélyponton, hogy még a szolgáival űzött dámajáték is leküzdhetetlen akadályok elé állította összpontosító képességét; a Szatíra után — a kézirat egy mondat kellős közepén szakad félbe — Széchenyi újra kezdte közéleti tevékenységét, azt a roppant irodalmi és szervező munkát, amely három év múlva önkéntesen vállalt, de a Birodalom által pszichológiailag rákényszerített halálára vezetett. Az ominózus házkutatáson az írnokánál, Kiss Mártonnál lefoglalt kéziratos munka nyomott a legsúlyosabban a latban — Széchenyi bizonyos volt abban, hogy ezt az egv írását semmiképp sem bocsáthatják meg neki.

Engem ennek a műnek az olvasása késztetett rá szinte elemi erővel, hogy Széchenyi alakjával foglalkozzam. Különösen azért döbbentett meg, mert szerzőjének politikai meggyőződése és mindennapos gyakorlata a forradalomig azon az alaptételen nyugodott, hogy Magyarország boldogulása csak a Birodalom keretein belül képzelhető el; és hogy minden reformtevékenység nélkülözhetetlen előfeltétele a hűség az uralkodóházhoz, a Pragmatica Sanctio alapján. Köztudomású, hogy Széchenyi 1849 után sem adta fel ezeket az alapelveket nyilvánosságra szánt írásaiban. Milyen mély meghasonlásra vezethetett a forradalomellenes Széchenyiben a forradalom leverése és a véres megtorlás, ha önmaga számára írott művében hagyta, hogy legmélyebb rétegeiből a dühnek, a megvetésnek és a gyűlöletnek olyan vulkánja törjön föl, amely példa nélkül áll a magyar politikai irodalomban? Ha valamely nagy ember egész tudatos életét, reális programját és illúzióit egyaránt egy Birodalom hajójához köti, és aztán élete végén rádöbben arra, hogy a büszke hajó, amelyet kormányozni akart, valójában leprásokat szállító rabszolgagálya, és van benne annyi erkölcsi bátorság, hogy ne fusson a pénze után, hanem bevallja magának az elkerülhetetlen hajótörést, amely egyben személyes életének végét is jelenti: akkor e lelki folyamat mögött olyan modern tragédia rejlik, reálisan és hitelesen, amelyre korunk abszurd szerzői hasztalan áhítoztak. „Visszájára fordult minden” — mondja darabom Széchenyije — „Ha már röhögnöm kell azon, amibe reményeimet vetettem..

Az eddigiekből is kiviláglik: engem nem az izgatott, hogy miként kergette a Birodalom a halálba Széchenyi Istvánt. Ez darabom előfeltétele, már az első jelenetben „letudom”. Tarthatatlannak vélem azt a feltételezést, hogy egy hatvankilenc éves, súlyosan beteg, vallásos ember számára, aki élete utolsó tizenkét évét bolondokházában töltötte el, a halál az elképzelhető legnagyobb tragédia. Azt az utat akartam ábrázolni, amely a halál logikai elfogadásától fizikai vállalásáig vezet. Ez az út egy olyan nagyon tevékeny személyiségnek, mint amilyen Széchenyi István volt, a tehetetlenség és feleslegessé válás tudatán át vezet. Darabom hőse, egy régi korszak nagy embere, olyan korban szerzi be feleslegességének cáfolhatatlan bizonyítékait, amely a bokájáig sem ér. A múlt, a jelen és a jövő képviselői, valóságos emberek és képzeletének árnyai sorra nyújtják át neki darabomban a pisztolyokat — mindnyájan törpébbek és életképesebbek nála. A végjelenetben koronával a fején utolsó illúziója is eloszlik: már a hatalom birtokosaként sem tudna segíteni, nem tudna programot adni abban az elidegenült, kicsinyes világában. Tanítványai, akik képzeletében megkoronázzák, cinikus percemberkék, akik az árulásnál rosszabbat fognak cselekedni vele: kisajátítják' és valóra váltják belőle mindazt, ami e szűk keretek közt, kis engedményekkel és csalásokkal valóra váltható. Széchenyi mint végtelenül tiszta erkölcsű személyiség, nem folyamodik kétségbeesésében a közösség megszentelt szólamaihoz, nem vágja ki magát fennkölt általánosságokkal — ha programot nem tud már adni, akkor néma marad, és furulyája, amelyet erőlködve fúj, nem szólal meg.

Darabom Széchenyijének ez az erkölcsi bátorsága — akárcsak egyéb nagyszerű tulajdonságai: intellektuális fölénye és gz a készsége, hogy vállalja tetteiért és gondolataiért is a felelősséget — az esendőség és az emberi gyarlóság talajából nő ki. Nem kedvelem a Nagy Ember színpadi ábrázolásának azt a szokásos módját, ahogyan bizonyos magasztos jellemvonásokat hozzáragasztanak közismert életrajzi tényékhez. Az így előállított Nagy

Várkonyi Zoltán Széchenyi szerepében, Eörsi István „Széchenyi és az árnyak” című drámájában (Fotó MTI)

Emberek zavarbaejtően hasonlítanak egymáshoz. Az én darabom hőse súlyosan beteg, meghasonlott ember, aki nemcsak magához, hanem környezetéhez is kegyetlen, sokszor szükségtelenül. Az ellentmondások hérosza ő: végletesen vallásos és végletesen érzéki, birodalompárti birodalomgyűlölő, forradalomellenes forradalmármentő, optimista pesszimista, öngyilkos katolikus. Drámai nagyságának lehetősége az összes végletek egyidejű és végletes kidomborításában rejlik. Majd elválik, hogy e lehetőséget mennyiben váltottam valóra.

Eörsi István

•

(Az alábbi részletben Széchenyi utoljára beszélget hűséges írnokával, Kiss Mártonnal, akinél a Szatírát megtalálták. Kiss az elsötétített szobában alszik, Széchenyi bebotorkál és megbotlik Kiss lábában.)

SZÉCHENYI: Segítség! Gyilkos! Segítség!

KISS: Én vagyok, gróf úr. Csak én. Kiss Márton. A sakkpartira várok.

SZÉCHENYI: (feltápászkodik, többször megüti Kisst,aki ezt hangtalanul tűri): Nyögjön már! Uvöltsön! (Kiss meg sem mukkan.) Gyújtson világot. (Kiss világot gyújt. Nyúzottan, letörten állnak egymással szemben.) Rettenetesen megijesztett.

KISS: Nagyon sajnálom, gróf úr.

SZÉCHENYI: Én sajnálom. Ezt nem lett volna szabad. KISS: Ez a legkevesebb, amit érdemeltem. Követni fogom a gróf urat.

SZÉCHENYI: Tartsa a száját. Csak magamért óhajtok elkárhozni. (Kiss felállítja a sakktáblát.) Manapság össze-vissza kézbesítik ki a halálos ítéleteket. A birodalomét például nekem címezték. Nem mulatságos?

KISS: Mérsékelten.

SZÉCHENYI: Nem akarták eltűrni, hogy mentsem a menthetőt.

KISS: Játsszunk?

SZÉCHENYI: Nem tűrhették el hiszen nem tartoznak a menthetők közé.

KISS: A gróf úr a világos.

SZÉCHENYI: Ha csak két rossz között választhatunk, akkor a kevésbé rosszat jónak nevezzük. Helyes ez? Azt hiszem helyes. De mi történik, hogyha a kevésbé rosszról kiderül, hogy elviselhetetlen.

(A táblát nézik. Szünet.)

KISS: A gróf úr lép.

SZÉCHENYI: Az egyik oldalon a birodalom. A másikon a felbomlása. Mivel én tudtam volna egy harmadik oldalt, itt kell felfordulnom a hibbantak között. (Nézik a táblát.)

Tudja, mikor voltam én utoljára boldog? Amikor azt a csodálatos fürdőkocsit szerkesztettem. Micsoda pompás alkotmány volt! Magas kerekein begördült a Dunába, alul kinyitottam a csapóajtót, és úgy szánhattam vízbe, hogy senki sem látott. Mekkorát fürödtem magányosan, meztelenül!

KISS: De hiszen a gróf úr egyszer sem használta azt a kocsit. Rosszul lett már az udvaron!

SZÉCHENYI (elkomorodva): Nem fürödtem? Csakugyan nem? Sohasem fogok már úszni a Dunában!

(Nézik a táblát.)

KISS: Az első lépésen gondolkodik excellenciád? SZÉCHENYI: Addig szabad az ember, ameddig egyet sem lép.

Emlékmozaikok a múltból. Egy kék kötényes falusi állt az utcasarkon és furcsán artikuláló hangon kiabálta: „Kőport vegyenek!” Kőport, a szegények tisztítószerét. A férfi, aki a kőport árulta, maga is szegény volt. Hajnalok hajnalán indult el a Pilis mélyéből, hogy valami pénzt csináljon a hegy morzsalékából. A Pest-környéki sváb-német falvak apáról fiúra szálló hagyománya volt kőport árulni Pesten. Valaha kevesen éltek olyan kegyetlen sorsot, mint a Duna fölött a hegyek közé szorult kis falvak szlovák parasztjai. Tenyérnyi földeken gazdálkodtak — fagy, vad pusztította a termést —, favágással pótolták a sovány kenyeret, s lányaik korán szolgálónak álltak a nagyváros úri házainál. Keserves volt a szegény ember sorsa a régi Magyarországon, de kétszeresen az, ha még anyanyelve sem volt magyar. Talán csak a hazai svábság élete alakult némiképp másként, A jobbmódú német falvak lakói közül sokan megszédültek a világuralomra törő horogkereszt eszméitől és sikereitől. A békeszerződés „fizetett” ezért, kitelepítéssel, büntetve sokszor olyanokat is, akik a legkíméletlenebb időkben sem vétettek Magyarország ellen.

De hát — a költővel szólva — a „múltat be kell vallani”, nem tagadhatjuk le a tegnapok keserveit, hogyan értenénk, értékelhetnénk különben a mát. Mert a ma mindenképpen más. A kenyér, a kultúra, az élet joga mindenkié, lett légyen magyar, szlovák, német, román avagy délszláv. Szabadon élni, s nem rettegni az anyanyelv másneműsége, a bőr színe, a más szokások, a más kultúra miatt, a nagyvilág millió és millió félelemben élőjének hő vágya ez. Nálunk immár valóság.

Hazánk nem tartozik a soknemzetiségű országok közé. Az 1970- es népszámláláskor 155 ezren vallották magukat valamelyik nemzetiséghez tartozónak — az ország lakosságának másfél százaléka —, a valóságban azonban mintegy 450—500 ezerre tehető azoknak a száma, akikben még él a nemzetiségi származás tudata és igényt tartanak rá, hogy sajátos nemzeti kultúrájukat, jogaikat valamiképp figyelembe vegyék. Államunk alaptörvénye, alkotmányunk, így felel ezekre az igényekre: „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást, saját kultúrája megőrzését és ápolását."

Az alkotmány néhány szavas tömör mondata az élet teljességét adja a nemzetiségek számára. Mert mit is jelent valójában az egyenjogúság biztosítása? Egyenlő jogot a munkához, a mindennapi kenyérhez, a választás és a választhatóság egyenlőségét, a törvény előtti egyenlőséget, mindenekelőtt. A munka, a kenyér a legfőbb. S ennek alapja, feltétele az ország átalakítása, a szocialista ipar ütőképessége, a kisparaszti mezőgazdaság nagyüzemmé formálása. Nos, a célok valóraváltásában az ország nemzetiségei egyek a magyarsággal. Egyek tehát a növekvő javak elosztásában is. Ügy is mondhatjuk, hogy az ország szocialista átformálódása, az életszínvonal emelkedése szinte automatikusan magasabb nívóra emelte a nemzetiségi lakosság életét is.

A magyarországi nemzetiségekre az a jellemző, hogy kevés helyen élnek zárt etnográfiai tömbben. Az olyan falu, mint amilyen például Méhkerék, amely lakóinak többsége román, ritka mint a fehér holló. A lakosság tehát — ahogy együtt él a többiekkel a termelésben, a mindennapi életben — keveredik, A termelőszövetkezetben, a város gyáraiban senkitől sem kérdezik, kinek mi az anyanyelve, a kollektíva egybeforraszt. És egybeforrasztanak a közös gondok, örömek is. Aki ismeri a múltat, jól tudja, égnek, földnek kellett szakadnia ahhoz, hogy egy sváb legény magyar lányt vehessen feleségül, vagy hogy egy szlovák lány „idegennel" házasodjék. A bezártság az önvédelem — a vagyon védelmének is — egyik fegyvere volt. De hát nincs többé szükség az önvédelem kegyetlen sáncaira, így aztán mind gyakoribb a vegyesházasság. És a családban a kétnyelvűség. Érdemes — kedves, jó mulatság is — úgy Pünkösd táján, vagy ősszel — teszem azt a Pest-környéki Pomázra látogatni. Mert Pomáz különös gyűjtőmedencéje mindenféle anyanyelvűeknek. Magyarok, németek, szerbek, szlovákok, bolgárok laknak itt együtt ma már nagy békességben. Aki tehát arra kíváncsi, hogyan vigad e sokféle ember a lakodalomban, ahol mondjuk, sváb legény az ifjú férj és magyar a menyasszony, Pomázon megláthatja.

Minden nemzetiségnek — miként az alkotmány szól róla — joga van az anyanyelv használatához, sajátos népi kultúrája ápolásához. De, tudjuk, a jogok deklarációja sokszor csak írott malaszt. Minden azon múlik, biztosítják-e a feltételeket e jogok gyakorlásához. A Magyar Népköztársaság megteremtette e garanciákat. A legelső: a gyakorlat parancsa, hogy a nemzetiségi lakosság minden fokon megfelelő képviselethez jusson, a parlamentben és a helyi tanácsokban egyaránt. A számok nyelvére fordítva a választ, ilyen ma a "kép: a nemzetiségi lakosságból 2334 a helyi tanácstag, 455 a végrehajtóbizottsági tag, 70-en tanácselnöki, 40-en megyei tanácstagi tisztséget töltenek be. Az országgyűlésben négy nemzetiség képviselői — a délszlávé, a németé, a szlováké és a románé — vannak ott. Azokban a megyékben, ahol jelentősebb a nemzetiségek aránya, a megyei tanácsok mellett nemzetiségi tanácsok is működnek, a művelődési miniszter tanácsadó szerveként pedig tárcaközi nemzetiségi tanácsadó bizottság ad segítséget a nemzetiségi politika helyes gyakorlatához.

E gyakorlat talán legfontosabb fokmérője az anyanyelvi oktatás.

Ailami feladat, miként az oktatás általában, az óvodáktól az egyetemi tanárképzésig. Az utóbbi esztendők tapasztalata az, hogy qz anyanyelvű oktatás iránt megélénkült az érdeklődés. A nemzetiségi óvodák száma például öt év alatt megkétszereződött. A kétnyelvű iskolák száma is gyarapodott. A hét nemzetiségi gimnáziumnak ma 715 tanulója és 58 tanára van, a nyolc nemzetiségi kollégiumban pedig 1292 diákot 74 pedagógus nevel. Jelenleg 306 óvónő- és tanárjelölt készül arra, hogy helytálljon a nemzetiségi oktatásban, nevelésben. De e téma körébe tartozik az is, hogy a Tankönyvkiadó az elmúlt negyedszázadban 600 nemzetiségi nyelvű tankönyvet adott ki.

A fejlődés legszembetűnőbb kulturális téren. A televízió Röpülj páva! vetélkedőjében nemrég az egész ország tanúja volt, hogy a nemzetiségek együttesei milyen művészi képességekkel rendelkeznek. Nem csoda. Nemzetiségi falvainkban soha nem látott módon éled újjá a népi kultúra. Országszerte 436 nemzetiségi közművelődési csoport működik, és tevékenységük jórészt a művészeti együttesekre épül. Ezek az együttesek egyébként a jószomszédság követei is. Hogy csak egyetlen példát mondjunk: a délszláv folklór-csoportok évente kultúrális körutakat tesznek Jugoszláviába, ahonnan ugyancsak népi és színházi együttesek érkeznek hazánkba.

Hadd szóljunk most már a nemzetiségek sajátos érdekképviseleti szervéről, a nemzetiségi szövetségekről. E szövetségek — miként alapszabályaik is rögzítik — a nem magyar nemzetiségű magyar állampolgárok alkotmányos nemzetiségi jogait és érdekeit képviselő önálló társadalmi szervezetek. Demokratikus elvek alkalmazásával jöttek létre — kongresszusukat a nemzetiség egésze választotta —, ezért legfőbb szervük is a kongresszus, amely tehát az érintett nemzetiségű magyar állampolgárok összességét képviseli. Így a nemzetiségi lakosság legalapvetőbb jogait és kötelességeit érintő országos kérdésekben illetékesek a véleménynyilvánításra, a bírálatra, az állásfoglalásra. Miként a nemzetiségi szövetségek nemrég lezajlott kongresszusai bizonyították: e szövetségek nemcsak jó gazdái a népi kultúra, az anyanyelv megőrzése ügyének, s harcos érdekvédelmi testületek, hanem a nemzetiségi és a magyar dolgozók testvéri együttműködésének letéteményesei is.

Egyenlőség a munkában és a törvény előtt, kétnyelvű feliratok a közös lakóhelyen, erősödő anyanyelvi oktatás, önálló nemzetiségi lapok, rádióadás a szülőföld nyelvén, a népi kultúra kiteljesedése. jól működő érdekvédelmi szövetségek, ezt biztosítja a közös haza másnyelvű állampolgárainak. A szabadságot adja nekik, így is fogalmazhatunk. Miként minden fiának: jogot az élethez.

Csatár Imre

7