Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-02-03 / 3. szám

Józsefvárosi változások

Hosszú, földszintes épület, széles kapubejárattal, keskeny ablakokkal. Az ablakokon fehér függönyök lebbennek, itt-ott szobanövények zöld foltja villan, az enyhe lejtésű tető fölött hulló vakolatú tűzfalak ágaskodnak.

A kapuszín olyan széles, hogy két ló meg, egy stráfkocsi bejárhasson rajta, az udvar semmivel sem tágasabb, mint hogy a kocsi ott megfordulhasson, és hátul az istálló vagy a fészer — nem is tudom minek nevezzem, hiszen most már lomtárnak használják — alkalmas volt arra valamikor, hogy a lovak éjszaka, csöppnyit félrebiccentve, nehéz, nagy fejüket, fel-felhorkanva bóbiskoljanak. Fuvarosok, iparosemberek építkeztek efféleképpen hajdanán, úgy vélem, ezt nevezik tipikus józsefvárosi háznak.

Hol vannak már a lovak és hol vannak a stráfkocsik? De íme, áll még a józsefvárosi ház — száz-százhúsz esztendő történéseire emlékezve, megérvén az elmúlásra — a VIII. kerületben, az Erdélyi utcában, de állhatna másutt is, bárhol a közelben megtalálhatjuk a hasonmásait, a komfort nélküli, szoba-konyhás lakásokra oszló földszintes, vagy egyemeletes épületeket, *a jelenben élő múltat. Nem kell sokat vizsgálódni itt, s az ember arra a megállapításra jut, ezek az ósdi nedves, sötét lakások méltatlanok korunkhoz. Budapest vezetői előtt is világos ez, de a múlt eltüntetése nem éppen egyszerű feladat.

A Józsefváros rekonstrukcióját már 1963-ban meghirdettük, s nem kerülne túlzott erőfeszítésbe, ha úgy képzelnénk el a közeljövőt, mint a múlt letárolását, a korszerűség könnyed kivirágzását; hatalmas üvegbeton házsorokat, napfényes tereket, árnyas parkokat, széles utcákat mesélvén oda, ahol jelenleg ütött-kopott, romlandó épületek, homályos terecskék vannak.

A Józsefváros megközelítőleg kétszázötven éves. Itt

Régi és új

indult meg először Pest városfalakon túli fejlődése. A település magja az ör utca, a Rigó utca, a Baross utca által határolt rész, az egykori Pacsirtamező. A kerületben 133 500 ember él. Budapest második legnagyobb munkáskerülete ez, lélekszámra nézve, pedig a negyedik. Az itt levő nagyüzemek törzsökös, klasszikus munkásságot neveltek fel. A lakosság azonban vegyes, több mint 40 ezer szellemi foglalkozású lakost tartanak számon, nagyon sok itt a szövetkezeti kisüzem, rengeteg a magánkisiparos. És minden társadalmi réteget egyaránt nyomaszt ez az avultság, a lakóházak állapota, a múlt jelenléte. 1961-es adat szerint, a felújításra nem javasolt budapesti lakások 25 százaléka, az életveszélyes lakások 22 százaléka ebben a kerületben van. Ezért kellett törvényszerűen itt megkezdeni a rekonstrukciót.

Ha a rekonstrukció hagyományos módszerekkel, foghíjbeépítésekkel mehetne végbe, természetesen kevesebbe kerülne, mint így, de hiába. A hagyományos építkezésre ma már munkaerő nincs, s a házgyári, előregyártott elemekkel dolgozó építészet teret kíván, egész városrészeket épít, így hát olykor egész városrészek lerombolására is szükség van. Ez na^vobb anyagi áldozatokkal jár, de ezek elől — a jövő érdekében — kitérni nem lehet. A rekonstrukció, a szanálás és az építés az Illés utca, a Baross utca, a József körút, az Üllői út, és a Tömő utca által határolt területen kezdődött el. Ezen a részen a házak 40 százaléka földszintes, 16 százaléka egyemeletes, 18 százaléka kétemeletes, 19 százaléka háromemeletes. Az előbb említett terület belső részében korszerű városrész épül majd, amely a tervezők és bírálók véleménye szerint, Budapest egyik legszebb, legsajátosabb része lesz. Már megépült három toronyház, 572 lakással, a következő lépés újabb három toronyház építése, alapozásukat már megkezdték. A lépésről lépésre kialakuló új városrész nem lesz lakótelep jellegű, hiszen a lakósűrűség annak kétszerese lesz, a tervezők mégis kialakítottak tágas parkokat, játszótereket, az utcák levegősek, nyoma sem lesz zártságnak, monotonságnak. Szó sincs egyforma sávházak sorának építéséről, magasságban, mélységben tagolódnak majd az utcák, s különbözik majd az épületek homlokzata is. 10—17 szintes házak épülnek itt, ezek közül emelkedik ki a toronyházak modem tömbje. 1971— 72-ben a rekonstrukció során 1772 lakás került kiürítésre,

1973-ban pedig újabb 48 házból költöztetik ki a lakókat. Nehéz, bonyolult feladat ez, nemcsak a várostervezőknek és építőknek, hanem a fővárosi és kerületi tanácsnak is. összehangolt, egyeztetett munkára van szükség a kiköltöztetéseknél, hiszen emberek ezreinek életében okoznak változást.

Az új Józsefváros felépítése hosszú ideig tart. A tervek öt, tíz esztendőre szólnak, a Baross utcától északra eső rész rekonstrukciója — az előbb említett Erdélyi utcai ház is ide tartozik — képletesen szólva, még a jövő ködjébe vész. A népgazdaság ereje, fejlődése szabja meg, milyen ütemben folyhat a munka tovább. Óhatatlanul szükség van itt is az átalakulásra, az oktalan sürgetésnek azonban gátat szabnak az anyagi lehetőségek. Most kell megbirkózni a múlt által hátrahagyott nehéz helyzettel. Ezzel szembe kell nézni, nem kell szégyellni, hiszen nem a mi hibánk.

Különös módon a Józsefvárosban a múlt századi házak lakói közül nem mindenki érzi a környezet nyomasztó hatását.

Mit mond erről az Erdélyi utcai ház idős házmestere, özv. Reményi Istvánná.

Macskaköves udvarok

— Ezt a házat is lebontják majd. Tavaly kijött az utasítás, hogy új lakó a mi házunkba nem költözhet. Több mint ötven esztendeje vagyok itt házmester, hozzánőttem ehhez a házhoz. Én nem szeretnék elmenni. Még nagyobb, egészségesebb lakásba sem. Mondom, idenőttem. Engem, mint házmestert, sohasem büntettek meg, mindig felsöpörtem kérem a járdát. De sokszor mondta a körzeti rendőr: ilyen tiszta járda, ilyen tiszta folyóka nincs is több a városban. Képzelje el, ötven év, és valaki nincs megbüntetve ... Lebonthatják ezt a házat, de ne az én életemben.

És mit mond a kerület tanácselnöke?

— A kerület lakói látják mekkora feladat a rekonstrukció és nagyon helyeslik, hiszen tudják, szükséges, óhatatlan. A bontás és az építés láttán talán csak néhány idős ember sajnálkozik. De hát nem hirtelenkedhetjük el a bontásokat. Az eltűnő házak lakóinak lakást kell biztosítani, ez természetszerűen befolyásolja az egész főváros lakáshelyzetét, az elosztásra kerülő lakások szómét. Éppen ezért nem szabad az épületeket előbb kiüríteni, mint ahogy múlhatatlanul szükséges, a régi házaknak létezésük utolsó pillanatáig szolgálniuk kell. Ez néha türelmetlenségre is okot ad, a várakozás türelmetlenségére, hiszen az emberek, főleg a fiatalok, szeretnének a tűzfalak, a csupasz udvarok, a hámló vakolatok, a penészedé padlók világából kikerülni. Az ember fényre, levegőre törekszik, tudjuk. Jómagam talán nem érem meg, de elképzelésemben már él egy új, egészséges, gyönyörű városrész, az új Józsefváros, amelyért a patrióta sem vonakodik feláldozni a régit.

Kristóf Attila

Kovács Kati táncdalénekesnő interjúadás közben, a riporterrel, Rácz Györgj

A pen

Ha Budapest VIII. kerületének lakóit végigkérdeznők arról, hol áll a pagoda, bizonyára értetlenül tekintenének ránk, esetleg elutasítanák a tréfás fejtörőnek vélt kérdést, vagy azt válaszolnák: valahol Kínában.

De ha Budapest íróit, újságíróit, színészeit, zenészeit kérdezné valaki, hol áll a pagoda, kivétel nélkül azt válaszolnák, hogy a Bródy Sándor utca 5—7. szám alatt, a Rádió törzsépületének udvarán, fecskefészek módjára hozzá tapasztva a stúdiókat magába foglaló, mindössze kétemeletes épülethez, amely valósággal eltörpül a Magyar Rádió és Televízió Pollack Mihály téri új székházának hatalmas tömege mellett.

A „pagoda" tehát valamiféle titkos intézmény, amelynek hollétéről csak a beavatottak, a művész- és íróvilág bennfentesei tudnak? Szó sincs róla. A pagoda egyszerű, világos várócsarnok, amelynek ferde síkban elhelyezett három üvegfala, szellemesen és lendületesen megszerkesztett tetőzete valóban egy ázsiai pagodára emlékeztet. Afféle belépőnek indult az udvar és a stúdiók világa között, később terjedelmes büfével egészítették ki, hűsítő- és kávéautomatákkal szerelték fel azok számára, akiknek arra sincs idejük, hogy megvárják, amíg a pincérek kihozzák a forró duplát. Mert a pagodában mindenki mindig siet, mintha éppen elkésett volna a kitűzött felvételről, ugyanakkor a nap bizonyos óráiban tele van tétlen üldögélőkkel, beszélgető csoportokkal, amelyekből hirtelen fel-felugrik egy színész, egy újságíró és elrohan valamelyik stúdióba. Mozgékony állókép és mozdulatlan nyüzsgés egyszerre, <kényelmes falatozásra alkalmas bodega és pezsgő szellemi műhely, ahol ötletek röppennek fel és valósulnak meg. Ismerünk írót, aki hangjátékait a pagoda egyik sarokpáholyában beszéli meg a dramaturggal, majd körülbástyázza magát kéziratpapírral, és írni kezd. Bizalmas vallomása szerint szüksége van a rádió légkörére ahhoz, hogy rádiós művet hozzon a világra, s a rádiós légkör itt érezhető a legerősebben.

Egy délelőtt a pagodában pontosan tájékoztat afelől, mit terveznek a műsorszerkesztők, kinek adnak hangjáték írására megbízatást a dramaturgok, miféle zenei csemege kerül hamarosan hangszalagra, s a város müvészvendégei körül kit tisztelt meg felkéréssel a rádió. Jean Marie Darrée, a világhírű francia zongoraművésznő sohasem mulasztotta el, hogy megigyék egy kávét a pagodában, valahányszor Budapesten adott hangversenyt. Az üzem itt már hajnalban elkezdődik, amikor még csak a reggeli krónika munkatársai lépik át a lengőajtókkal védett küszöböt, hogy a stúdiókba siessenek és a korán kelő embereknek elújságolják, mi történt Budapesten, az országban és a nagyvilágban. Ez az óra még a söprögető asszonyoké, akik felmossák a linóleumpadlót, letörölgetik a bútorokat. A büfé még alszik, mindössze két péklegény érkezik a szomszédból friss süteménnyel és kenyérrel, mert Budapest egyik leghíresebb péksége néhány méterre a Rádiótól működik.

Nyolc órakor kezdődnek a felvételek, ez a művészek és a rendezők műszakja, itt ismerkednek a színészek a szöveggel, amelyből próbát, majd felvételt készítenek, némelyik rendező itt tart „összeolvasást" a szövegből, mert a stúdiót még másik produkció tartja megszállva. Az egyik asztalnál feltűnik szerény, kisfiús mosolyával Szepesi Gyurka, mert a hivatalos György keresztnevet örökre és visszavonhatatlanul Gyurkává oldotta a népszerűség (mint ahogy Pluhár Pista is „Pista” vagy „Pista bácsi” volt egész életében). Kéziratba mélyed, ami kissé feltűnő, hiszen Szepesi Gyurka eszköze nem az írott, hanem az élő szó, a rögtönzés, amelyben minden szótag és hangsúly hajszálpontosan a helyén van. A látogató tehát megengedi magának azt a merészséget, hogy egyetlen kérdéssel megzavarja:

— Mit ír egy rádióriporter?

— A magyar futballról nem elég beszélni, írni is kell róla, mert ugyebár a szó elrepül, az írás megmarad.

A stúdiók felé vezető ajtóban megjelenik Rapcsányi László, aki mind a rádióban, mind a televízióban a legszélesebb területen mozgó, a legváltozatosabb témákkal jelentkező riporternek számít, s akinek sikerült a képzőművészeti adásokat tömegműsorrá avatni, ily módon a rádióhallgatók és tévénézők millióit bevonni a műértők korábban teljesen zárt táborába. Rapcsányi egyes képzőművészeti adásai után valóságos népvándorlás indul meg a szóba hozott tárlatra. Nyilván nem kis része volt neki is abban, hogy nemrég például Chagall kiállítása csaknem egy hónapig valóságos ostrom alatt állt. Most egy köteg levelet szorongat a kezében, azokra válaszol majd a rádióban immár messzi földön is jól ismert, rokonszenvesen rekedtes hangján.

Egy pohár tejjel a kezében találja a látogató Körösi Tibornét, a Szülőföldünk megbízott főszerkesztőjét, aki szerkesztőivel és tíz riporterével készíti műsorait. Soha időszerűbb találkozást, mert hi-