Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-11-24 / 24. szám
A KÉTNYELVŰSÉGRŐL A II. Anyanyelvi Konferencián a felszólalók gyakran beszéltek a kétnyelvűség hasznáról. Mindenki egyetértett abban, hogy a befogadó országok nyelvének anyanyelvi fokon való elsajátítása természetes az ezekben az államokban született generációk számára, de előnyös és kívánatos, hogy a magyar származású fiatalok ne felejtsék el, illetve tanulják meg szüleik anyanyelvét: a magyart is. Arról is többen ejtettek szót, hogy jelenleg kedvezőek a feltételek: megnőtt a fiatalok érdeklődése; megsokszorozódott Magyarországgal a családok érintkezése, gyakoriak a családtagok találkozásai; meghatványozódott a rokonlátogató utazások száma. És átalakult a befogadó országok állami vezetésének felfogása is idegenből származó állampolgárairól és ennek alapján mindennapos igazgatási gyakorlatuk is. Anélkül, hogy személy szerint bárkit idéznék, a következőképpen foglalhatnám össze mindazt, ami e témáról a konferencián elhangzott: — A húszas, harmincas években jó néhány országban, amelynek lakossága a tömeges bevándorlás révén gyorsan felduzzadt — főleg az USA-ban — az úgynevezett „melting pot” elmélete uralkodott: azaz úgy képzelték, hogy az amerikai társadalom egyetlen óriás olvasztókohó, amelybe „leiül” bekerülnek a világ különböző nemzeteiből származó családok; az amerikai életforma magas hőfokán kiég belőlük minden „idegen salak” és alul kilépnek a jó minőségű acélos „jenkik”, akikben egyenletes ötvözetben található a fehér bőrű, protestáns angolszászok lelki alkata, kultúrája. Ez az elképzelés negyven éven át elfogadott hitvallás volt — és nemcsak az USA-ban — mígnem a hatvanas években kiderült, hogy mindez illúzió. Ekkor az úgynevezett „integrálódás” lett a varázseszme: azaz, a családok szerves részévé válnak a befogadó országok társadalmának, de ez hosszú folyamat. „A hozott kultúra” lassan elhal, miközben szélesíti, színesíti az újonnan megismert értékrendszert, szokásokat, tudásanyagot. A hetvenes években ez a gondolat tovább finomodott: következett az úgynevezett „mozaik-elmélet”, amelynek lényege talán ez: az amerikai életforma és kultúra olyan egységes mozaikképre hasonlít, amelynek egyes kockái az etnikus csoportok. Annál szebb és sokszínűbb az összkép, minél gazdagabb a különböző nemzetiségi rétegek saját kultúrája. Ez az elmélet nem maradt az egyetemi katedrák és előadótermek keretei között. Az USA, Kanada, Ausztrália, Svédország tanügyi hivatalai iskolákkal, tanfolyamokkal adtak gyakorlati nyomatékot és ezt a kedvező szelet kihasználva a magyar nyelv megtanulása iránt feltámadt tömeges érdeklődés reális alapokon állhat, tömegeket foghat át, ha a szülők is akarják. (Azt hiszem, pontosan és hűségesen foglaltam össze mindazt, amit a különböző országokból érkezett honfitársaink egybehangzóan körvonalaztak a kétnyelvűséggel kapcsolatban.) Elérkeztünk a kérdés ugrópontjához: a magyar családok felismerik-e ezt a szükségletet, vagy hamvába hal a lehetőség? A két- vagy többnyelvűség hasznát ugyanis a múltban sem vitatták különösebben. Szinte minden állam, minden középiskolájában a hivatalos államnyelv mellett évtizedek óta tanítanak — kötelező érvénnyel — idegen nyelvet. A magyar családok számára a különböző korszakokban az volt a probléma: mi legyen a családban, a kisgyermekkorban elsajátított magyar nyelvvel, ha ez bármilyen nehézséget, esetleg konfliktust okoz szülők és gyermekek viszonyában vagy a magyarul beszélő gyermekeknek a befogadó néphez való kapcsolatában? Ha világosan akarunk látni, vizsgáljuk meg a dolgot — persze röviden —, szemügyre véve a különböző történelmi korszakok valóságos viszonyait. (A részletes elemzéshez tanulmányok sora szükséges; e cikk keretében csak vázlatosan futhatjuk át a különböző történelmi lépcsőket. Egv-egy korszak sajátos feltételei nagy valószínűséggel meghatározták a magyar származású családok tagjai számára a magyar nyelv akkor kívánatos vagy nem kívánatos voltát.) A kétnyelvűség gondja — fordított előjellel — az első, bevándorló generáció súlyos problémája. A felnőtt korban kivándorló többség számára ugyanis alapkérdés volt és maradt a befogadó országok nyelvének elfogadható elsajátítása és ez zömüknél nagyon nehezen sikerült. Az eredmény függ a családi környezettől: megházasodnak-e és ha igen, a befogadó ország törzsökös polgára lesz-e a partner vagy saját nemzeti csoportjukból történik-e a párválasztás: esetleg — mert ez is gyakori — egy másik bevándorló nemzetiség tagja lesz-e a házastársuk? Függ attól, vajon magyar negyedekben élnek-e, milyen érintkezésük gyakorisága és hőfoka Magyarországon maradt családjukkal. Az első világháború előtt bevándorlók — legtöbbje szegényparaszti származásuk, alacsony iskolai végzettségük miatt — magyar telepekre zárkózva éltek; vendégmunkásokként utaztak ki a végleges letelepedés szándéka nélkül és ezért nem érezték feltétlen szükségességét az angol nyelvnek. A két világháború között a krónikus gazdasági válságok évtizedekre lezárják a korlátlan munkaerő-szükséglet időszakát. Ezekben az évtizedekben a befogadó országok a véglegesen megtelepülő tömegek beolvasztására törekedtek. Az utánpótlás megszakadt és véglegessé vált e százezrek azon szándéka is, hogy gyökeret verjenek és ezt az akaratot fokozta fel az erős nyomás. Munkált az emberekben a háború alatt tapasztalt bizalmatlanság is. Érthető, ha ilyen körülmények között, arra törékedtek a családok, hogy gyermekeiket megóvják az idegen származás hátrányaitól. Az iskolákban csúfolták a gyerekek, elhelyezkedésük akadályokba ütközött a gazdasági nehézségek idején. A szülők gyenge nyelvtudása gyakran teremtett kínos pillanatokat és ezektől akarták megóvni gyermekeiket. A második nemezedék tagjai közül sokan maguk is minél előbb szabadulni igyekeztek a magyar származás és az ehhez kapcsolódó magyar nyelvtudás akkor terhesnek érzett örökségétől. Évekkel ezelőtt jelent meg a magyar katolikus folyóiratban, a Vigíliában az USA- ban élő Makkai Ádámnak „A szerves kétnyelvűségről” szóló érdekes tanulmánya. A szerző három családtípust rajzol meg: az első kényszeríti a gyermekét, hogy magyar anyanyelvű maradjon és ezzel felesleges szorongást, bajt okoz a fiataloknak. A második típus esetében a szülők az otthoni bizalmas érintkezés eszközeként használják a magyart, hogy a gyerek ne értse meg őket; a harmadik családtípus tudatosan törekszik a szerves kétnyelvűségre. Az 1956-ban világgá ment nemzedék zömmel iskolázott, városi, fiatal, munkás és értelmiségi férfiakból állt. Gyorsan tanultak nyelvet, megkapták rá ott az intézményes lehetőséget. Letelepedésük a befogadó országokban egybeesett azzal, hogy felnőtté vált, megkezdte kereső tevékenységét a helyben született második nemzedék. Magyarságtudatuk, a magyar nyelvhez való kapcsolatuk alakulásába beleszólt a világtörtörténelem: mindaz, ami a nemzetek közötti érintkezés formáit újjáalakította az elmúlt tizenöt év során. A legfejlettebb nyugati ipari országokban megjelent a harmadik nemzedék. Ezekre a társadalmakra jellemző lett a rossz közérzet, az értékválság, a csalódottság mindabban, amiben az egymásutáni nemzedékek hittek. Bekövetkezett az útkeresés korszaka és természetszerűen kínálkozott a családi történelem filmjének visszaforgatása, a megnövekedett érdeklődés a leszármazási ország iránt. Az európai országok egész sorában vendégmunkások milliós tömegei dolgoznak: egy részük véglegesen letelepedik, de munkájuk tartós és zökkenőmentes csak akkor lehet, ha elsajátítják a gazda-országok népeinek nyelvét. A világtrösztök földrészeket fognak át, a piacok túlnőnek az országhatárokon. Napi szükséglet átvenni más országok technikáját, termelési tapasztalatait, áruit. Termelés, piac, tudományosérintkezés parancsoló szükségletté teszi a közös nyelvet. Rohamléptekkel fejlődik az idegenforgalom. Egy-egy nyáron, annyi a beutazó idegen a különböző országokban, mint az ott élő lakosság. Ismerni akarják a vendéglátó ország tájait, embereit, szellemi, tárgyi értékeit. A legutóbbi oljmpiász versenyeit például a földkerekség minden országában figyelemmel kísérték. A hírlánc, a tájékoztatás összeköti a földgolyó népeit. Ez a folyamat kívánatossá teszi, sőt megköveteli a legalább kétnyelvűséget: az anyanyelv ismeretén túl, egy érintkezési nyelv elsajátítását. Ebben a helyzetben a nyugaton élő magyarság helyzete sajátos: kis nép vagyunk ugyan, de alig van olyan ország a világon, ahol ne élnének magyarok. Azokban az iparilag fejlett, az emberi kultúra csomópontiaiban fekvő országokban pedig, amelyek ma a világ országútiak tömegesen élnek magyarok. (Kár lenne sopánkodni azon, hogy milyen sorscsapás, véletlenek és tévedések adtak vándorbotot százezrek kezébe; inkább azon kellene töprengeni. hogyan használjuk fel ezt a — megengedem botcsinálta adottságot — a magyarság javára és hasznára.) Azt hiszem igaza van Czigány Lórántnak, aki a Tiszatájban írt tanulmányában a „kis világnyelvek” közé sorolja a magyart. Szemben tehát századunk eddig eltelt évtizedeivel, a feltételek kedvezőek: a családok számára kívánatos és kedvező, ha gyermekeik megtanulnak magyarul. Az új helyzetben a magyar nyelvtanulás új kivirágzása következhet be mindenütt, ahol tömegesen élnek magyarok. Hozzáteszem és megismétlem: kívánatos, szükséges és lehetséges, ha a szülők is akarják. Szántó Miklós Az Erkel énekkar a Zeneakadémián Negyven ember, férfi és nö fellép a dobogóra. A karmester int és felcsendül a dal. Színes virágcsokor, élű mezei bokréta a színpadon: magyar népviseletbe Öltözött lányok ropják a tüzes csárdást, szllaj-kedvü legények robbannak közéjük és egyetlen hajló-ringó csoportot alkotnak. Két kislány, két fiú. Furulya, fuvola szól, gitár peng, dob kong kezükben. Felvillanó képek ezek a 220 tagú magyar ipari szövetkezetek művészegyüttesének életéből. Az ipari szövetkezetek 19i8-ban alapították a közművelődés szolgálatának központi együttesét, amelyet a magyar operairodalom kimagasló alakjáról, a Himnusz megzenésítőjérűl, Erkel Ferencről neveztek el. Az amatőr-mozgalom élvonalában haladó szövetkezeti művészegyüttes az idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Negyedszázad: 1754 fellépés, szereplés a magyar városokban, falvakban és külföldön. Hirdették, énekelték, tolmácsolták, táncolták vegyeskarral, kamarakórussal, tánckarral, népi zenekarral, népzenei kamaraegyüttessel és szólistákkal a magyar néptánc és népzene kifogyhatatlan, gazdag kincsestárát, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán és a fiatal magyar zeneszerzők, valamint a világ zeneirodalmának nagy klasszikusait. Művészetüket a magyar állam becsüli, nagyra értékeli, szorgalmukat, lelkiismeretes művészi munkájukat eddig négyszer fémjelezték a „Kiváló Együttes” kitüntetéssel. Műsorukat . huszonöt év alatt egymillió-hatszázezer néző látta Magyarországon és a világ minden tálán, mert jártak a Szovjetunióban, Franciaországban, Romániában, Finnországban, Bulgáriában, Svédországban, Csehszlovákiában, Svájcban, Lengyelországban, Törökországban, Ausztriában, Hollandiában, Olaszországban és Málta szigetén. Békés Attila „Főiszállott a páva”. Táncköltemény az Ady—Kodály kórusmüre. Galambos Tibor koreográfiája .Fölszállott a páva” Ady-versrc irt Kodály-kórusmü szinpadi táncos megformálása (Korniss Péter felv.)A pol-beat együttes
