Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-10-27 / 22. szám

Az érkezés. Dr. Szent-Györgyi Albert és tanítványai

A találkozás első pillanatai

Szeged. Emléksorok

A díszdoktori oklevél átvétele 6

Családi találkozó

Dr. Szent-Györgyi Albert professzor október 16-án, kedden látogatást tett a Magyarok Világszövetségében, ahol dr. Keresztury Dezső alelnök üdvözölte. Szent-Györgyi profeszszor baráti beszélgetést folytatott az elnökség jelenlevő tagjaival.

A professzor élénk érdeklődéssel fogadta a Magyarok Világszövetsége feladatait ismertető gondolatokat, azokat a lépéseket, amelyeket a szülőföld tesz a világban szétszórt magyarsággal való kapcsolatok bővítéséért, erősítéséért. Szent-Györgyi professzor vállalta az MVSZ Elnökségének tiszteletbeni tagságát. A találkozó emlékére Kárpáti József főtitkár meleg szavak kíséretében nyújtotta át a Nobel-díjas tudósnak az MVSZ ajándékát.

Pontos leszek és tárgyszerű, mint egy elektronmikroszkóp. Egy műszer pedig ne lelkendezzen akkor sem, ha korunk egyik legkiemelkedőbb szellemével, dr. Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudóssal ülhet szemközt.

(Magasabbnak hittem. Az arca bamapiros, a haja fehér. A nyolc évtized érződik, és mégis kortalan. Talán azért, mert a szeme gyermekien világos és tiszta. Ha beszélget, erősen figyel arra, mit mond a partner; ha válaszol, töpreng, mélyről hozza fel az érveit. Megismétli kedvenc eszméit, de meglepő képekkel él, szokatlan eszmetársításokkal tágítja-erősíti az alapgondolatot.)

Az alkalom ünnepi, de semmi ünnepélyesség. A légkör meghitt, családias. A Magyarok Világszövetsége tanácstermében ülünk; néhány elnökségi tag és köztünk a kedves vendég — vagy inkább családtag — dr. Szent-Györgyi Albert. A találkozó oldott, vidám. Nem „munkauzsonna”, nincs hivatalos pohárköszöntő, nincs „fogadás jobbról”. Talán furcsa, de ez a találkozó nem is kezdődik, hanem folytatódik. Valahogyan az időben folytatódik, hiszen a részvevők többségével az elmúlt évtizedek során a professzor már találkozott, vitatkozott vagy egyetértett.

Szimultán beszélgetés, nem kérdés-felelet. (Tudom, a kifejezés nem pontos, mert az olvasónak talán sakkjátszma jut az eszébe: a sakk pedig akármilyen barátságos szellemi torna, mégis hadijáték. Az egyik azt mondja: fehér, a másik azt feleli: fekete;

van bástya és vezér és bábukat tologatnak a kockákból álló játékos harcmezőn. Itt és most mindenki „világossal játszik”. Ugyanazon az oldalon vannak, családon belül ; hús-véc dolgokról van szó, amelyek legbelülről érintik és érdeklik az embereket.)

Kanyarodjunk vissza a hűvös tárgyszerűséghez, bár a játékosság, amellyel a beszélgetést jellemezni akartam, fontos vonás volt és hozzátartozik a beszámoló pontosságához. A professzor, villanó kérdéseivel és tűnődő válaszaival, született nevelő. Mester és mi a tanítványai vagyunk; közülünk a legidősebb is, és akkor is, ha a maga területén maga is mester. A professzor, aki „jó szóval oktat, játszani is enged”, ahogyan József Attila mondja, maga is boldogan játszik: egy gondolattal, ötlettel, tele öniróniával, mindig tréfára készen. A súlyos mondanivalót egy-egy derűs történet emeli a magasba, világítja át; szellemes csattanó juttatja célba. Az egyszerű emberek is első hallásra értik és megértik, az ínyencek a mélységét is élvezik.

„Gyakran kérdezik tőlem, hogy miképp adhatott a kicsi Magyarország viszonylag olyan sok kiemelkedő művészt, tudóst a világnak. Azt hiszem, az egyik fő ok, a szellemi értékek megbecsülése, amely nemzeti hagyománnyá vált. Nálunk a kiemelkedő tudós magasabb polcon áll a nép szemében,

mint a sikeres üzletember, a jó hivatalnok, vagy akár a politikus.” (És magyarázatképpen a régi élmény. A harmincas években Pesten a Vígszínháznál szabálytalanul fordult a kocsijával. A rendőr leállította, szigorúan, ahogy illik. Amikor felismerte, azt mondta: „Tudós létére jobban vigyázhatna magára”, és továbbengedte, büntetés nélkül. Ez a világon sehol meg nem történhet, csak Magyarországon. „Ha Amerikában megsértem a közlekedési szabályokat, a rendőr mosolyog és fizetek, mint a köles” — folytatta a professzor.)

A régi történetnek mai folytatása van; a tudós korán reggel elment a népművészeti boltba, hogy vásároljon valami kedves emléktárgyat. A bolt zárva volt, de az eladók a kirakatüvegen át észrevették és megismerték a professzort. Az üzlet kinyitott, a vásárlás megtörtént. „Tudjátok, teszi hozzá a professzor, többek között ezért is akartam hazajönni: fel akartam tölteni a .battériákat’. Tele töltéssel mentem ki, és ez olyan indulási sebességet adott, hogy keresztülsegített a kezdet nehézségein. A telepek kimerültek, ideje újra tölteni.”

A kérdésre, hogy megtalálta-e, amit várt, gyors a válasz. „Szegeden találkoztam a régi intézet régi takarítónőjével. Megöregedett, mint mindenki. De jól öltözött, jól táplált, és ami számomra a legfontosabb, kiegyensúlyozott és jókedvű. Amikor elmentem, romokat hagytam itt, és a régmúltra is, a háború előtti évekre úgy emlékszem vissza, hogy hajszoltak, nyugtalanok voltak az emberek. Félreértés ne legyen, sokan elégedetlenek, de nem azért, mert elutasítják azt, ami van, hanem azért, hogy jobb legyen és gyorsabban legyen jobb.”

(Valaki azt mondja, a költőt idézve: „Érted haragszom, nem ellened.” A professzor bólint, helyesel.)

A tapasztalt változást így érzékelteti: „Amikor a Nobel-díjat megkaptam, és Stockholmba utaztam, a Bizottság és a kormány úgy fogadott minket, mint az emberiség hőseit. A díjasok mellett mindenütt ott voltak a büszke nagykövetek, a diplomaták. Kivéve a magyar nagykövetet. Igaz, elutazásomnál az utolsó pillanatban megjelent. Nem tudtam megállni, és meglehetősen csípősen megköszöntem ,a magas látogatást’. Azt felelte, nem nagy dolog, szemben lakik a fogorvosa, úgyis kezelésre kellett jönnie. A régi szegedi közélet ennek a szellemnek felelt meg: emlékszem, párbajra hívott ki a rektor, egyszer meg a honvédelmi miniszter, mert sértőnek találták valamilyen megjegyzésemet. Kézzel-lábbal kapálóztam, hogy elkerüljem a párbajt. Sportember voltam, de elvi okokból tartottam elképzelhetetlennek, hogy a nézeteltéréseket ne érvekkel, hanem levágott füllel tisztázzuk. Most jó a légkör, a vezetők megbecsülik az alkotókat. Ezt kell folytatni és okosan óvni. Többek között azzal, hogy jól tanítják a történelmet. A történelmet ugyanis gyakran úgy fogják fel, és legtöbb helyen úgy is tanították és oktatják, mint há-Régi ismerősök

Kárpáti József főtitkár átadja az MVSZ ajándékát

i