Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-23 / 15. szám
NAGY LÉPÉS ELŐRE Európa a föníciai etimológia szerint „fehérség, tisztaság, ártatlanság”. Görögül „messzetekintőt” vagy „jólöltözöttet” jelent. A sémiek pedig a „naplemente országát” illették ezzel a kifejezéssel. De ne menjünk ilyen messze a ködös múltba. Comenius a XVII. században felfedezte az „európai haza", az „európai eszme” fogalmát. Ettől kezdve minden meszszebbre tekintő gondolkodó, politikus, társadalomfilozófus foglalkozott a tágabb haza, Európa jelentésével, tartalmával, az európaiságban rejlő emberi, kulturális és társadalmi értékek vizsgálatával. Ez a háborúktól, majd a XX. században világháborúktól megszakított vizsgálati folyamat olyan állomáshoz érkezett 1973. július 3-án, amelyhez hasonlót alig ismer az európai történelem. Nemcsak mi (e hasábokon is), de mások is az Atlahti-óceán mindkét partján többször megpróbálkoztak azzal a hasonlattal, amely az 1815-ös bécsi kongresszussal állítja párhúzamba a 35 külügyminiszter helsinki tanácskozását, az európai biztonsági és együttműködési értekezlet első szakaszát. Emlékeztettünk az öreg Ligne herceg híres mondására: „A kongresszus táncol, de nem halad előre.” A herceg, aki XV. Lajos korától kezdve jelen volt minden említésre méltó nemzetközi összejövetelen, ezzel a szállóigévé lett mondattal azt akarta mondani, hogy a legyőzött Franciaország köpenyegforgatásban rekordot tartó külügyminisztere, Talleyrand alaposan összekuszálta a győzők viszonylatának szálait, s gyakorlatilag tétlenségre kárhoztatta a kongresszust. A politikai-diplomáciai cselszövés fontos eszközét, a titkos beszélgetések és tanácskozások lehallgatását Metternich már alkalmazta; megtudta az illatos budoárok félhomályában elhangzó meghitt szavakat, csakúgy, mint I. Sándor cár, vagy Castlereagh bizalmas tárgyalásait. Ha azonban mélyebbre ásunk a bécsi kongresszust követő politikai eseményekben, akkor mindenképpen arra a következtetésre jutunk, hogy a hasonlat nemcsak sántít, hanem kimondottan hamis. A bécsi kongresszus konzerválta ugyanis a maradiság politikáját, a francia forradalmat megelőző feudális társadalmat, sőt a Szentszövetségi rendszer merev pántjai közé zárta Európát. A bécsi kongresszus tehát alapvetően haladásellenes célú és irányzatú volt. Helsinkiben az elképzelés, nemcsak a szocialista, de néhány más külügyminiszter elgondolása is, homlokegyenest ellentétes ezzel. Helsinki a haladást, az előrelépést, a társadalmi változások jogosságát, sőt elkerülhetetlenségét reprezentálja. Biztonságot akar, de nem valamiféle szentszövetségi rendszer reakciós biztonságát, hanem a népek és az országok szabad, fenyegetésektől mentes fejlődésének biztosítását. És őszinte, kölcsönös bizalmon alapuló együttműködést függetlenül az országok nagyságától vagy társadalmi-gazdasági rendszerétől. Helsinkiben a 35 külügyminiszter megvizsgálta az ajánlásokat és megállapodott a négy napirendi pontban. Úgy véljük, az európai biztonsági és együttműködési konferencia első szakaszának nem az volt a feladata, hogy most végleges döntéseket hozzon, ez különben is meghaladná a külügyminiszterek hatáskörét. Hiszen olyan, az európai népek jövőjét meghatározó kérdésekről van szó, mint az álamok szuverenitása, egyenlősége, függetlensége, az erőszakról való lemondás, a háború kiiktatása az európai népek életéből, a határok és az állami területek sérthetetlensége, a belügyekbe való be nem avatkozás, az alapvető szabadságjogok tiszteletbentartása, s az államok közötti széles körű együttműködés. A második napirendi pont — mint ismeretes —, a gazdasági, kereskedelmi, technikai, tudományos, valamint környezetvédelmi együttműködés lehetséges területeit öleli fel, a harmadik az úgynevezett emberiségi kérdéseket, a személyek növekvő cseréjét, a kulturális és oktatásügyi kooperációt, a negyedik pedig az értekezletet követő lépéseket tartalmazza. Teljesen magától értetődő tehát, hogy az ötnapos külügyminiszteri tanácskozás feladatát az említett elvek jóváhagyásában, illetve a második szakasz elindításában jelölték meg. Mert hiszen a konferencia három szakaszos, a külügyminiszterek helsinki megbeszélését a szakbizottságok genfi munkája követi, majd annak eredményeképpen, lehetőleg még ebben az esztendőben ugyancsak Helsinkiben sor kerülhet a kormányfők nagy tanácskozására, az összeurópai csúcsra. Mint az értekezletről kiadott záróközlemény megállapítja, a miniszterek elfogadták a helsinki konzultációk ajánlásait, amelyek magukban foglalják a konferencia bizottságainak napirendjét és a bizottságoknak szóló útmutatásokat, továbbá az ügyrendi szabályokat és az értekezlet lebonyolításával kapcsolatos más rendelkezéseket. A miniszterek elhatározták, hogy a konferencia második szakasza 1973. szeptember 18-án nyílik meg Genfben. A részt vevő országok képviselőiből álló koordinációs bizottság ez év augusztus 29-én tartja első ülését Genfben, hogy előkészítse az értekezlet második szakaszát. A vendéglátó Finnország külügyminisztere, Ahti Karjalainen joggal állapította meg, hogy a tanácskozás beváltotta a reményeket. Jlieniju s bácsi a uuu/uűliák kertjében Villa déllé Magnolie, vagyis magnóliák villája, paradicsoma. Ez a neve egy Róma mellett, nem messze a tengertől található, hipermodern „öregek házá”-nak. Itt él, e házban, pontosabban annak szubtrópikus növényekben dús kertjében egy 94 éves magyar író, Lengyel Menyhért. A nagy fejedelem, a Sancho Pansa királysága és más színművek alkotója. A Csodálatos mandarin szövegkönyvének világhírű szerzője, a század elején indult, s a Nyugat-ot, a Tháliá-t, a Galilei Kört megalapító szellemi nemzedék egyetlen életben lévő tagja. Minden nap kijön — már kora hajnalban, vastag botjára támaszkodva, piroskockás saljába burkolva, mindig kalapban — a csodálatos kertbe. Ott ül, egy pádon, és aki nézi őt, annak úgy tűnik, mintha csak a tengert, a Tirrén-tengert kémlelné a szelíd hajlatok mögött. Mindenesetre így vélik ezt a kedves olasz asszonyok, e kiváltságosok családtagjainak járó Casa del riposo — „a nyugalom háza” — alkalmazottai... Pedig, hogy mit figyel, mit les a táskás, öreg szem fáradt hártyája mögött fel-felvillanó tekintet, azt — szerénytelenség nélkül merem mondani — jobban tudom már, mint azok az öregekkel foglalkozó szakemberek, akik Lengyel Menyhért — „popa Melchiorre", ahogyan ott. a magnóliák házában nevezik őt — étkezésével, alvásával, testi jólétével hivatásszerűen foglalkoznak. Pedig én — az író leánya, Rossi-Doria szocialista szenátor és nápolyi professzor felesége társaságában — nem hajnalban érkeztem a Villa déllé Magnolie-ba, hanem késő délután Akkor, amikor Menyus bácsi már behúzódott a kert szívéből a háza fala mellé, és egy fehér széken ülve inkább csak az emberek mozgását figyelte: tálcák csörrenését, takarók suhogását, az ápolónők gyors, olasz beszédét. De már sok mindent tudtam hajnalairól, délelőttjeiről, és beszéltem is vele. Beszéltem? ... Istenem! Hogyan is írjam körül, illő tapintattal, hogy egy 94 esztendős ember — bármiyen magas fokán volt is ő a szellemnek, a jellemnek és a léleknek, és bármennyire is ott áll előttünk az 1907-ben papírra vetett Ady Endre-jellemzés: „Lengyel Menyhért azok közé tartozik, aki társunk a harcban” — nos, szóval azt el kell mondani, hogy a mai Lengyel Menyhérttel nem lehet már úgy társalogni, mint ahogyan még nem is olyan régen tettük ... Akkor Menyus bácsi még benn élt Rómában, a Tevere partján, a Via Giulián, akkor még élt a felesége, a Lidonak becézett Lidi asszony, akivel naphosszat magyarul beszélt. Az egyetlen nyelven, amit hosszú — és öt különböző országokba, világrészekbe vető — életében meg tudott, meg akart tanulni... Ám azt is el kell mondani, hogy azért mégis beszélgettünk, legalább egy órán keresztül. És azt is. hogy ez a disputa volt olyan élményt adó, mintha — például — ama ragyogó cikkei szellemében, amelyeket már rögtön az első világháború kitörése után vetett papírra, és amelyekben a hódító háború embertelenségét bizonyította — meggyőző érvek logikus láncával nyűgözte volna le partnerét. Ez a beszélgetés csapongó volt, meg-megakadó, sokszor logikát nélkülöző. Ez valójában egy 94 éves ember vallomása volt, egy öregemberé, aki talán nem is mindig tudta, hogy kicsoda is ő. Valószinüleg el-elfelejtette, hogy itt ülünk egy magnóliáktól illatozó kertben, hogy ő írta volt — hozzá annyi szép levelet intéző, kedves barátja, Bartók Béla keze alá — a Csodálatos mandarin-t. Az álmairól beszélt Menyus bácsi, és arról. Mindenképpen ■ megelégedéssel lehet nyugtázni, hogy az értekezleten részt vevő államok képviselői kifejezésre juttatták azt a felelősséget, amely az európai földrész jövőjét illetően reájuk hárul. A cél tehát a kontinens, Európa biztonsága és az államok együttműködése, maga a konferencia ennek eszköze, hozzátenném, egyik eszköze. Következésképpen a jövőt Európa lakosainak közösen kell kialakítaniok és azt az itt élő népek együttes akarata és elhatározottsága biztosítja. Magát a helsinki tanácskozást is az európai közvélemény erőteljes követelése hozta létre. A konferencia történelmi eredmény, új kezdet lehetősége. Ahhoz azonban, hogy az európai népek érdekeinek megfelelő irányba fejlődjön, a közvélemény további aktivitására, szüntelen éberségére, cselekvő támogatására van szükség. Pethö Tibor Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára és felesége július elején Joszip Broz Tito államfőnek, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elnökének meghívására néhány napos baráti látogatáson Jugoszláviában tartózkodott. Képünkön Tito elnök üdvözli Kádár Jánost Brioni szigetén (MTI felv.) Július elején Delhi polgármestere, Kidar Nath Sahani Budapestre látogatott. Képünkön az indiai küldöttség a Parlament előtt (MTI felv.) ÍBW V . hogy minden ember szeretne jobb lenni, mint amilyen. Meg hogy olyan világra van szükség, amely mindenkiben felszabadítja ezt a jobbik énjét, a — így mondotta — büszkébbik embert. És hogy ő — bár valójában csak kezdő ember, ismeretlen, gyenge, saját képességeire csak nemrégiben ráébredt valaki — egyszer majd leül, megírja, hogy miképpen kell megteremteni ama „büszke világ”-ot. Időnként elhallgatott Lengyel Menyhért, hogy felsóhajtson: — Drága fiacskám, de örülök, hogy értelmes ember vagy, hiszen emberi nyelven beszélsz, magyarul. Mert ezek itt — mutatott egy kedves, fehér-ruhás hölgyre — nem tudnak magyarul. Talán nem is látják, milyen szép ez a rét, hogy milyen gyönyörűen piroslanak a pipacsok. így mondta ezt, szó szerint, ízesen, szabatosan. A piroslanak kifejezést is használta, amivel — úgy tudom — Arany János élt először. Csak az volt a probléma, hogy a „rét”, amire májfoltos, göcsörtös kezével mutatott, egy nagy, hosszú kert volt Róma mellett, és hogy pipacsok helyett délszaki növények piroslottak előttünk. Probléma? ... Orvosilag lehet, hogy az volt. Költőileg azonban éppen hogy ez volt a problémákat feloldó, teljes igazság. Lengyel Menyhért — akiről Ady azt is írta: „Költő, igazi költő”, akiről Bartók azt vallotta, hogy „sikerei másokat talán megszédítettek volna, őt azonban nem, mert tisztaszívű gyermek” — nos, szóval a 94 éves magyar író, Balmazújváros öreg fia, úgy éreztem, otthon látta magát. Otthon, a pipacsos réten, otthon, s még abban az időben, amikor buzgó vágyakkal indult neki az életnek, hogy mint társai, Ady, Móricz Zsigmond és a többiek is, 6 is „gyönyörűket írjon”. És amikor visszafelé menet, a Szent Péter templom elé ért az autó — éppen akkor, amikor a hatalmas bazilikában megkondult a harang — egy pillanatig én is úgy láttam, hogy a Michelangelo tervezte, büszke kupola valójában az újvárosi református templom tornya. És úgy hallottam, hogy értem is szól, és hogy vad staccatókban, A csodálatos mandarin felkavaró hangjain szól Róma legnagyobb harangja ... Antal Gábor 3
