Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

Pertis Péter zongoraművész, Horváth Eszter operaénekes és Báníty György színművész (balról jobbra) megköszönik a tapsokat Ausztráliában

Banffy György:

LÁTOGATÓBAN PETŐFIVEL

Ausztráliában

Hát itt vagyunk! A földgömb túlsó oldalán, hosszúságban is, szélességben is! Más világ? Izgatottan figyeljük a legapróbb benyomásokat is. Aztán hamarosan kialakul a véleményünk: igaz, sok minden más, de az emberi szó, a kedvesség, a baráti „Isten hozott”-ok pillanatok alatt meghitt, otthonos érzésekkel töltenek el bennünket.

Így volt ez minden városban, a kis társulat majd egyhónapos ausztráliai kőrútjának minden megállóján, a sok-sok ezer kilométer repülés és autózás bonyodalmas programjainak útvesztőiben. Hárman álltunk a dobogókra e távoli földrész varázslatos tájain Petőfi élő szellemének tolmácsolásával. Horváth Eszter, a Magyar Állami Operaház tagja korabeli virágénekekkel, megzenésített Petőfiversekkel, és a kor hangulatát tükröző Erkeláriával, Pertis Péter zongoraművész Lisztrapszódiával, Chopin „Forradalmi Etűd”-jével és Bartók „Allegró”-jával tette hitelessé, történelemben és emberi indulatokban körülbástyázottá azt a Petőfi életrajz-vázlatot, amelyet annyi szeretettel készítgettem, állítgattam össze az utazást megelőző hónapokban a költő verseiből, írásaiból, és a róla írt tengernyi irodalom lapjaiból, a múlt századi elmarasztaló, ma már nevetséges kritikáktól kezdve, Illyés Gyula szívbemarkoló könyvének részletéig, hogy minél több húron szólalhasson meg a mindenkiben élő költő szelleme a hallgatók előtt.

Az ottani táj. Ez az oly sokféle jellegű földrész-ország, Alpokat idéző hegységeivel! Sivatagjával! Mátrát idéző tájaival az Adelaide-ot körülvevő karéjban! Sidney öblökkel tarkított Rózsadombjai a fikuszfákkal pompázó kertekkel, amelyek mellett oly tréfásnak tűnt emlékezni az otthon cserepekben nevelt, csenevész törpékre. A felhőkarcolók változatos, hol kör alakú, hol élére állított gyufásdoboz formájú üveg és beton csodái Sydney dombjain, s mellettük a régi Paddington Viktóriákon összeragasztott mesebeli házikóinak hangulatos utcái... Canberra járda nélküli szépséges sugárútjai, Perth kedves utcáin az Indiaióceán felől odaviharzó szélben a sós pára... De hiába gyönyörködik bennem a sokat utazott turista természete a látnivalók felsorolásával, kibukkan innen is onnan is a színészt mindig a legjobban érdeklő téma: az ember.

Mennyi arc, mennyi kézszorítás raktározódott bennem a sokféle táj, sokféle útján! Rövid beszámolómban másra talán hely sem jutna, ha felsorolnám régi s új barátaimnak csak a nevét is, akikkel meghitt beszélgetések szálait szövögettük sok kedves estén át.,. érezve figyelmességüket, megható szeretetüket.

Meghatottan írom most is, hazaérkezésünk után e sorokat, ha felidézem magamban az esték hangulatát. Első műsorunk Adelaideban, a zsúfolt Magyar Házban, a hosszú utazástól és időbeli átállástól még nem is nagyon magunkhoztérten kezdődött. A közönség érzelmi felizzása térített igazán magunkhoz! És e premier után már szárnyakat kaptunk, minden fizikai fáradságot elsöpört belőlünk a könnyes szemek, néma kézszorítások, a felénk áradó igazi honfitársi szeretet ereje. Nyolc előadásunk mindegyikén ez sugárzott felénk. Melbourne és Sydney, Canberra vagy Perth, teljesen mindegy, hol jártunk, a szemek, a levegőben rezgő felemelő feszültség mindenütt egyforma izzása volt a legnagyobb jutalom, amelyet színész, zongoraművész valaha is kaphat a közönségtől.

A magyarázat? Talán sorrendi pontosság nélkül, csak felbukkanó gondolataimat gyorsan lejegyezve: a költő világméretű zsenialitása. Az, hogy most ezzel a csoporttal első ízben állt prózai, irodalmi igényű műsor az ott élők elé. Hogy a Petőfi Emlékbizottság, amely kiküldött bennünket Ausztráliába is — ahogy a világ szinte minden pontján felkereste valamelyik csoportunk szétszóródott magyarságunk kolóniáit — jól gondolta, hogy hiába minden ellenérzés vagy hírverés, ha Petőfi zengő, szárnyaló nyelve megszólal valahol, a világ bármely pontján, percek alatt olvad a gát, a tartózkodás. És akkor aztán akadálytalanul hömpölyög a szép szó és az igaz hitvallás gyönyörű ereje, belefúrja magát a fülekbe, szívekbe és elhinti a jó magot minden magyar lélekbe! „Szép vagy Alföld, legalább nekem szép” ... éppúgy belénkrakódik, akár ott, az Alföldön született valaki a hallgatók közül, akár értetlenül figyel az első negyedórában: fiatal füle nemigen hallott még ilyen magyar költői szó-muzsikát. Mert egy ilyen műsor nemcsak azonnali, tapsban lemérhető hatást szül, Hetek-hónapok után is fel-felbukkan fiatalban és idősben, kint születettben,

'WVWVWWWWWWWVWS/VWVWW'WW

v\léqy földrész élményei

Meghitt hangulatú fogadáson vettek részt a Magyarok Világszövetsége székházában azok a művészek, akik Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából ünnepi műsort adtak Európa, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália nagyvárosaiban. A több mint harminc művészt Kárpáti József, a Magyarok Világszövetsége főtitkára üdvözölte. Megköszönte azt a lelkesedést, amellyel a műsorok résztvevői elvitték az óhazától távol élő magyaroknak is Petőfi szavát, a magyar nép, Bartók, Kodály dalait, Erkel, Liszt muzsikáját.

Moldován Stefánia, Simándy József és Csengery Adrienne

A főtitkár köszöntője után bensőséges beszélgetés kezdődött. Előkerültek a nagy sikerű estekről készült fényképek, s a nézők hálás, köszönő levelei. A művészek fölelevenítették a műsorok sokszor megható, sokszor derűs pillanatait, az utazások kalandos eseményeit. Szinte egybehangzóan állapították meg: a reméltnél sokkal nagyobb, átütő sikert arattak a Petőfi nevével fémjelzett műsorok, Bécstől Santiagólg, Párizstól Melbourne-ig. Mindenütt lelkes, értő közönség fogadta az előadásokat, a helybeli és a magyar művészek produkcióit.

Képeink a fogadáson készültek.

Balogh Emese, Juhász Jácint és Benkő Péter

(Novotta Ferenc felvételei)

vagy itthoni óvodák dalolásával fölserdültben egy-egy mondat, egy-egy versszak-töredék. És ez az igazi eredmény, az igazi gyümölcse vállalkozásunknak: ébren tartani a vágyat, a vonzódó kíváncsiságot anyanyelvűnk, költészetünk, zenéink, magyarságunk egyetemes, kincse, értékei Iránt.

Petőfi-összeállításomban mottóként elmondtam minden előadáson: „Anyám az álmok nem hazudnak” ... mert hittem és hiszem, hogy Petőfi minden magyar tudatában él, míg egyetlen magyarul beszélő ember él a földön.

Műsoromban mindenütt elmondtam a Szülőföldemen című Petőfi-verset. Meghatottan idéztem a sort: „Mintha dajkám dalával vón tele”... És minden előadáson, és azóta is, ha Ausztráliára és az ottaniakra gondolok, úgy érzem: a most élő és szülőföldre gondoló magyar dajkájának dala, amelyet „most is hallunk” ... amelyet halálunkig el nem felejtünk: anyanyelvűnk csodálatosan zengő szépsége, ereje, ízei, zamata, amely a földgolyó minden pontján éppúgy elvarázsol bennünket, mint Petőfit a régi dajka dala: „cserebogár, sárga cserebogár...”

GPAN RECITÁL

MOMENAJEal poéta hungaoo

mm -----—...........

SsB é _ _ — — ,ijt *

i 'AOriCIPAN LOS ARTISTAS HUNGABOS

l. «BOLA LÁSZLÓ PETES

á 3AV *SZFNMfVKAIPER* HUSZTI

»TANT* IC.IMTAŰIIA' ACTOK

3 JUEVES 29 = Hóra 22

Magyar művészek Montevideóban (Uruguay). A plakát mellett (balról Jobbra): Szendrey-Karper László, Agay Karola és Husztl Péter áll

^(éZfí^éhf:

DÉL-AMERIKAI PILLANATOK

— Ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak, sajnos elég rossz hírem van számotokra. Márciusban egy időre le kell állnunk a forgatással, mert Amerikába utazom. — Nem, nem viccelek! Agay Karolával és Szendrey-Karper Lászlóval Dél-Amerikába repülünk!

Borotválkozás közben aztán én lepődtem meg legjobban ezen a kurta-furcsa telefonbeszélgetésen. „Dél-Amerikába repülünk”! Te jóságos Isten! Mint egy utazó nagykövet, mintha mindennap Dél-Amerikába repülnénk. Mintha ez is csak olyan lenne, mint Székesfehérváron vagy Tatabányán játszani, vagy akár Prágába, Bécsbe, Moszkvába, Párizsba látogatni. Mintha csak ide mennénk a szomszédba.

összekapkodtam magam, még van öt percem, még a próbáról nem kések el, ha a gimnáziumi térképemen megnézem én magamnak ezt a Dél-Amerikát.

Egy óriási fekete filctollal gyorsan be is jelöltem az úticélt: Brazília, Chile, Uruguay, Argentína. Aztán mindent szerteszét hagyva az íróasztalon, elvágtattam a próbára.

A színházban, a próbaszünetben a kollégák, rendezők, barátok nagyon lelkesek voltak. Dél-Amerikába? őrület! Te, azért mégis csak óriási dolog ez! Petőfi 150-ik születésnapját lakóhelyre, állampolgárságra való tekintet nélkül együtt ünnepük magyarok Európában és Amerikában és Ausztráliában! Ez nagyszerű. Le a kalappal az Emlékbizottság előtt. Aztán vigyázzatok ám magatokra, és anakondakígyó nélkül ne gyere haza.

Késő éjszaka tudtam csak leülni újra a térkép elé. És bármilyen pofonegyszerűnek és ostobának tűnik is, most beleremegtem ebbe az utazásba,

Óriási útra készültünk. Mit meséljek hát az izgatott tervezgetésről, mit meséljek az éjszakába nyúló telefonokról Ladákkal, a vitákról: hogy mit vegyünk még a műsorba, esetleg mi maradjon ki, és hogy legyen a sorrend és hogy Petőfi Sándor neve mellé olyanok kerültek, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán és Ady és József Attila és hegyi forrásokhoz hasonló virágénekek és Vörösmarty és a gitár olyan géniusza, mint Villa Loboz.

Magyarország messzire van?

Most, hogy ezt a zsúfolt, fárasztó és szédítő utat megjártuk, úgy érzem, ez a mondat már csak mint földrajzi távolság érvényes. Mert az valóban hihetetlen, hogy a ferihegyi és a zürichi didergős, hófelhőkkel takart este után káprázatos, szinte giccses riói napfelkeltére virradjunk; hogy a csomagokat,

télikabátokat ledobálva copacabanai szállodánktól tíz lépésre belevessük magunkat az Atlanti-óceán elmesélhetetlen habjaiba, hogy még aznap este felkapaszkodjunk a felhők fölé bújó monumentális Jézus szoborhoz, hogy a szívszorító előadás után boldog fáradtan végigszédelegjünk az Avenida Rió Brancon: a karnevál titkokkal teli sugárútján. Szóval hihetetlen, hogy Rióban vagyunk, a fények, a Cukorsüveg, a szépség, a Morro, az Óceán, Pelé, és a gránitsziklára épült templomok városában.

S még akkor is csak földrajzi értelemben hiteles a cím, ha elmondom, hogy sok egzotikus furcsaságot láttunk, hogy átsuhantunk a Cordirellák fölött, és elámultunk Valparaiso nyüzsgő kikötőjén és a tarka, zsivajgó bazárnegyedben, vásároltunk poncsót és széles karimájú kalapot és Húsvét-szigeti vigyorgó bölcs kis totem-emberkéket és izgatottan kapkodtuk egymás kezéből az újságokat Montevideo belvárosában, hogy az esti tüntetés nem teszi-e tönkre az előadásunkat és az aranyfehér csillogó Punte del Este-ben a perzselő trópusi nap elől bemenekültünk az erdőbe, ahol ezer színű papagájok cikáztak, cserregtek és veszekedtek velünk, hogy hagyjuk el a birodalmukat, és ettünk pókot, rákot, pápáját, ropogós kecskebelet, polipot, lepényhalat, és ittunk kókuszvizet és kókusztejet, tüzes spanyol bort és cukornádlevet és pálinkát, és ücsörögtünk Buenos-Aires „Ceruza”terén és szambáztunk a kikötői vidámságnegyedben, a „Boka”-ban.

De mi ez a mindenféle látvány azokhoz az estékhez képest, amelyeken elfelejtkeztünk az utazásról, a repülőről, a fullasztó melegről, a fáradtságról, a gondokról, és tervekről és szereplők és közönség együtt idéztük Petőfi emlékét és emlékeztünk Bartókra és Kodályra és mindazokra, akik továbbvitték a tüzet, emlékeztünk együtt, akiknek a költészet és a zene mindig és mindenhol ünnepet és békét jelent.

Nem tudok elfogultság nélkül mesélni ezekről a koncertekről, Karola költészettel teli, mindent kifejező hangjáról, Laci világot járt és világot hódító meghitt gitár játékáról. Bár lefényképeztem volna minden pillanatot. Bár filmezhettem volna a nézőtéren ülőket, a boldogságot, ahogy nevettek, a megindultságot, ahogy sírtak, ahogy verssorok és dallamok hatására keresgélték emlékezetükben a régi utcákat, házakat, régi barátokat és szerelmeket, ahogy velünk együtt mormolták a verseket, dúdolták a dalt...

S talán az előadások egyszerisége és megismételhetetlensége adott izzó hangulatot nekünk is és barátainknak is

— hadd nevezzem barátoknak őket —, akik sok munkájuk mellett előkészítették, megszervezték, lebonyolították az utunkat, és hadd nevezzem barátoknak őket is, a közönséget, amellyel együtt játszottuk végig a koncerteket. Vártak a bejáratnál és vártuk mi is ezt a személyes találkozást. Ritkán adódik meg nekünk, szereplőknek, hogy előadás után közönségünkkel leülhessünk mondjuk egy meghitt otthonban: mint Sao Paoloban, az egyetem aulájában, mint Santiagoban, a követségen. Montevideoban, estélyi ruhás csillogó-villogó kerti ünnepélyen Rióban és a sütés-főzéstől, készülődéstől pezsgő „Valentin Alsinai Magyar Dalkör”-ben

— ahol kalácsot és bort kaptunk és ahonnan minden tag aláírásával díszített oklevelet is hoztam haza — Buenos Aires-ban. Ritkán adódik, hogy leülhessünk és beszélgethessünk, mintha már sok mindent tudnánk egymásról, és csak folytatnánk, a beszélgetést ahol abbahagytuk. És ahány friss új barát, annyiféle kérdés. És ahányféle kérdés, annyifajta ember. Gyanakvó — harminc év után is — érdeklődő, támogató, szerény, nagyképű, dúsgazdag és nagyon szegény, sokszor Pesten járt mindentudó. De számomra mindegyikük izgalmas, érdekes volt, a beszélgetésre figyelni kellett, komolyan kérdeztek, komolyan tudni akartak mindent, igyekeztünk jól válaszolni és igazat.

Mert mi is nyíltságot kaptunk és őszinteséget még azoktól is, akiknek talán nem úgy sikerült az élete, ahogy elképzelték. Azoktól is, akiknek teljesen hazug képük van a világról, és azoktól is, akik azt mondták, hogy Magyarországon harminc éve nem változott semmi! Kár is ezen vitatkozni! Nem is tudtam vitatkozni, így csak ennyit mondtam:

— Tetszik tudni például mi nem volt harminc éve Budapesten?

— Mi? — kérdezte szigorúan a 60 év körüli recsegő bácsi.

— Hát például én!

És nevettünk, még a recsegő is megenyhült, megveregette a váltamat: — Jól van, mert a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t azt szépen mondtad.

S most egyre jobban úgy érzem, hogy talán nincs is olyan messze az a Magyarország. Sehonnan! Ha szép szándékkal megyünk és nagyon várnak minket, nincs messze.

Sok örömöt és ünnepet és boldogságot kell vinni a vá - ráknak szerte a világon.

Megéri!

11