Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-07-07 / 14. szám
N É P M Ű V É S Z É T NKÓ VERŐN VILÁQA it tárgyai enyhítsék a modern ízak és berendezések stílustalan- és sajátos atmoszférát teremtseíz ember körül. A népi iparművééppen azért, mert ellentmond a /ezetnek, a kényelmes, de unífor- It lakásokban meghitt, valóban csas hangulatot tud kelteni. Eredeti áival és díszítéseivel szerény és haegyszerre: mentes az izmusok •tett magamutogatásától, mutatváiágától és a különböző korszakok •szetének szokásos hiúságától. Ügy ', hogy napjainkban a művészet és 'ogadók, az alkotók és a közönség nyának helyreállításáért a népi bűvészet teheti a legtöbbet, án azért, mert megmaradt gyérnek. Az eseményekre felriadó, min- i változatlanul csodálkozó és minutánozni próbáló gyermek gondo- és érzelemvilágában tükröződnek, ár a felnőtt ember kezei között Sorinak tárggyá, izzanak színné és talk fonallá a valóság látványai. Valy a megélt igazság, a vágyott igazis az időtlenné varázsolt történés megfogalmazást a faliszőnyegeken, ámiákban, a bútorokon vagy a fes’xtileken, hogy az ős-eredendő, Haitian szépséget hirdesse a ma érnék. A lakásokban rendeltetésszefunkcionáló (párnák, térítők, váfüggönyök stb.) és a díszítést, a ácíót szolgáló (faliszőnyegek, fessxtilek, fali dísztányérok stb.) tára paraszti egyszerűséget, a föld és igő erdei tisztaságát hozzák az urs életforma keretei közé. népi iparművészet egyik legősibb i textilfestés. Ma már jóformán elvétve művelik, készítési módja, szín- és kompozíciós technikája majdhogynem feledésbe merült. Sinkó Verőn 1962-ben kezdett el foglalkozni a textilfestéssel. Beutazta a fél országot, hogy a még élő, nagyon idős parasztaszszonyoktól megtanulja a festési eljárásokat, elsajátítsa a színrakás és figuraformálás ősi módszereit. Első nyilvános bemutatkozása osztatlan elismerést váltott ki mind a szakma, mind a közönség részéről. Vállalkozását szinte miszsziós tettnek minősítették, hiszen megmentett egy kiveszőfélben levő népművészeti ágat, és ugyanakkor tovább is tudta fejleszteni az ősi módszer és a népi formavilág gazdagságának alkotó módon való felhasználásával. Hol az élénk grafikai vonalvezetés, hol a merész színfoltok adják textiljeinek belső ritmusát, melyek összhatásukban harmonikus egységet teremtenek. Ez az egység, a nép eszközeivel, sajátos nyelvén kifejezett festőmesterség és korszerű látásmód, folklorisztikus mondanivaló kér és foglal helyet magának a modern otthonokban, válik a népi ihletettségü kultúra díszes hírnökévé. Sinkó Verőn 1971-ben nyerte el az „Ifjú népművész” címet és még ugyanebben az évben megkapta a „Népi iparművész címet is. A kiállításain — legutóbb Csepelen és a Pesterzsébeti Múzeumban — szereplő újabb munkái a magyar népballadákat (Budai Ilona, Útra Mari ballada) jelenítik meg, a mesevilág tarka forgatagát, ismert rekvizitumait idézik (Kacsalábon forgó vár, Mese-gyár, Három szegény szabólegény) és a jelenidőt örökítik meg (Kossuthfalva, Pesterzsébet, Májusi felvonulás) magával ragadó tehetséggel és kiforrott művészettel. Hegyi Béla Májusi felvonulás Pesterzsébet „Hej rege rajta, rege-rege rajta...” hangzik fel az ének estééi estére irodalmi színpadokon, diák-összejöveteleken, műsoros esteken: azután folytatódik azzal a mondókával, hogy „Hallelú’ a, zöld furulya, apja fújja, nem a fia, apja is csak azért fújja, logy a fia megtanulja”; s végezetül, jó óra múlva felcsendül az az ilföldi dudásnóta, amely minden művésznek ars poeticául szolíálhat: „aki dudás akar lönni, pokolra kő annak mönni, ott kő innak megtanúni, hogyan kő a dudát fúni". Akik éneklik, játsszák, magyarázzák ezeket a dalokat, mondóiákat, nem tudományba beleőszült vének vagy túlbuzgó néprajzkutatók — még csak nem is vidékről a nagyvárosba szárma:ottak: két tősgyökeres pesti fiú, a Wesselényi utcából és a Calvin tér mellől. „Mellesleg” építészmérnökök. Hangszerek tucatjai között válogatnak, hegedű, brácsa, nagybőgő, furulya — de >tt díszelkedik egy szépen faragott tekerőlant is, meg néhány ntera, tárogató, bőrduda, gardon, köcsögduda. Igazi, eredeti nép:enét, pontosabban fogalmazva, parasztzenét hallunk. És ebben >. környezetben megszólal egy, a magyar zenében sohasemvolt hangszer is, amely nélkül azonban nem is lehet ma fiataloknak :enélni — igen, a gitár. Megszólal és nagyon jól hangzik. A két építészmérnök-népzenész fiú: Sebő Ferenc és Halmos 3éla. Mellettük, velük bekapcsolódik időnként a játékba Eri 3éter néptáncos is, aki a kedvükért tanult meg nagybőgőzni, vaamint Koltai Gergely, aki „profi” zenész: a konzervatórium íráiról szökik el időnként, hogy megszólaltathassa a tárogatót és recskebőr dudát. Aki egyszer is hallotta őket, nem felejti el könnyen az élményt: a váratlan találkozást az ősi erejű és színjadra nemesedett magyar parasztzenével. A találkozás az ő szánukra is váratlan volt. — Csellózni tanultam — meséli Sebő —, és a magam szóracoztatására szép verseket zenésítettem meg. Például A hetedik ■íműt, József Attilától. Megmutattam néhány embernek, akik bóogattak, hogy szép, szép, de ezt a zenét néhány évszázaddal ezüőtt már föltalálták. Még hozzá nem kisebb lángész, mint a nép, tz egyszerű magyar parasztok. Azóta figyelem érdeklődéssel a jarasztzenét, ellestem az énektechnikát, a játékmódot. — Énektechnikát? — Igen. A parasztzenének saját énekmódja van, s ez a legegyzerűbb, legközönségesebb, a gégefőben képzett hangot kívánja, gy mindenki tud énekelni. A bel canto — ami szintén népi neklésmód, csak olasz — éttől a zenétől idegen. — Hol tanultad meg mindezt? — Jártam, s most is járok falura, zenét hallgatni. Meghallgatom a somogyi parasztdalokat, az alföldieket, igyekszem ellesni a zenészek fogásait. Erdélyben — ahol talán a legjobban fönnmaradt a régi zene, a régi stílus — még ma is találtunk helyeket, a csíki falvakban, ahol egy háromnapos lakodalmat egyetlen hegedűs zenél végig. De ha több hegedűs összejön — van is egy temetésen készült felvételem —, mind ugyanazt húzza, csak a cifrázása más. (A magyar zene ugyanis — ellentétben a népinek kikiáltott cigányzenekarok édeskés, romantikus hangszerelésével — egyszólamú. Nem ismeri az akkordikus kíséretet. Rendszerint, mint a tekerőlantnál, a dudánál, a citeránál, állandóan szól az alaphang, és erre épül rá a dallam.) — Ha a bőgős egy falusi mulatságon eltéveszti a hangot, senki nem veszi észre. A bőgőt ritmushangszerként kezelik. Ha eltéveszti a ritmust — mindenki fölzúdul. — De ti több szólamban is énekeltek. — Igen, de nem a jól ismert „tercelést” csináljuk. Kvint- vagy kvart-párhuzamban énekelünk, ahogy a több szólamú zene ősénél énekeltek. A parasztzene különben is szereti a disszonanciát. Elnézést kérek a zenében kevésbé járatos olvasóktól, hogy beszélgetésünknek ezeket a szakmai jellegű részleteit is leírtam. Meggyőződésem azonban, hogy szerte a világon, ahol magyar népdalt énekelnek és hallgatnak, ugyanezzel a problémával, a cigányzene—parasztzene kibékíthetetlen kettősségével küzdenek. Sebőék álláspontját azért hiszem igaznak, mert ők a gyakorlatban próbálták ki: — Megtörtént nem egyszer — mondja a hallgatag, nagybaj szú Halmos Béla —, hogy mi is beálltunk zenélni egy-egy alkalommal, amikor parasztzenét gyűjteni jártunk. És nemcsak elfogadták a mi zenénket — amelyet többnyire tőlük lestünk el —, hanem jobbnak is tartották, mert mi több nótát, több cifrázást ismertünk. Sebő Ferenc maga is ír dalokat. Rendszerint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nagy László és József Attila verseire. Ezek a dalok — népies műdalok a szó szoros értelmében — igen hamar igazi slágerré válnak. Pedig szerzőjük követi a legrégibb zenei emlékeink szigorú szerkesztési, zenei hagyományait. Mivel magyarázható mégis a siker? — Azt hiszem, Kodály alapozta meg ezt — felel Sebő. — A mostani fiataloknak van már fülük a parasztzenéhez. Érzik és értik a több évszázados zenei hagyományt, s ha megfelelően adjuk is elő, nem találják idegennek. Nem titok, hogy gyakran beat-es elemeket is keverünk a dalainkba, hiszen a ma fiataljaihoz a ma zenei nyelvén kell szólni. A hetvenes évek — egyre városiasodó — népdala a beat elemeit is magába olvasztja. Igen. Valahogyan úgy, ahogy Bartók és Kodály zenéje az európai és européer klasszikus muzsika és avantgarde muzsika nyelvén szólaltatta meg a magyar — és a szlovák, a román, a szerb — parasztot a koncerttermekben, megmutatván, hogy nem is olyan különböző a dal, amelyen beszélnek, énekelnek. Igen. A tánczene, a pop-zene világában, a Sebő—Halmos duó sem csinál mást. Mindez nem csupán képletes beszéd. A parasztzene, s a paraszt-táncok betörtek a beat-zene eddig meghódíthatatlannak tűnő termeibe. Táncház: ez frissen újjászületett fogalom, néhány hónapja terjedt csak el Budapesten. Nem egyebet jelent, mint azt, hogy havonta egyszer-kétszer a legnépszerűbb beat-zenekar, az Illés-együttes klubjában a gitárosok helyét Sebő és Halmos, meg társai veszik át, változatlan közönség előtt. És a kozmetikázott, nadrágos-pulóveres lányok, meg az „utálom-a-fésűt-frizurás” fiúk — néptánc-pedagógus irányítása alapján — csárdást, dobbantóst, legényest járnak. Néhányan gyakorlottabbak, sokan egészen kezdők, de jól érzik magukat, örömmel táncolják ükapjuk, szépapjuk táncait. — Régen vártuk már, hogy valami ilyesmi is legyen — magyarázza nekem nagy lelkesedéssel Regler Mária és Süllei Zsuzsa, két tinédzser hallgató —, amióta először hallottuk Sebőéket, azóta minden alkalommal itt vagyunk. Felüdül az ember a sok sláger után. Persze, azokat is szeretjük, de ez valahogy más. Nem az unalomig koptatott cigányzene, hanem valahogy igazi, eredeti és nagyon jó. Ha érted, hogy gondoljuk. Értem. Ha nem is tudják kerek mondatokkal elemezni, bizonyitani a parasztzene szépségét, de érzik, sajátjuknak tartják. S a többiek, a nagyhajú, szalmakalapos, kékfestős ingű fiúk, a csárdás ütemére riszáló lányok tánc közben jobban elsajátítják a magyar zene, a magyar nyelv szépségeit, mint akárhány előadáson. Mert nem valami újat talált ki Sebő meg Halmos, csak fölszabadította a mindnyájunkban élő népi hagyományt. Sós Péter János iebő Ferenc és Halmos Béla. A háttérben Eri Péter Az első lépések a táncházban Csárdásra igazodnak a shake-hez szokott lábak (Lévai András felvételei)
