Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-07-07 / 14. szám

As idők változása

A római repülőtéren villogott már a MALÉV tábláján a beszállást jelző lámpa. Különféle nyelveken izgatott, a várakozás feszültségével terhes szófoszlányok röpködtek, egy nagyobb csoport — nadrágos asszonyok, rózsaszín ruhás gyerekek, piros szájkosaras kutya — Ausztráliából tartott Budapestre. Jó másfél évtized után most először látogattak haza, s ahogy ilyenkor szokás, gyanakvással vegyes érdeklődéssel nézegettek bennünket, otthoni magyarokat.

Csinos, ápolt, negyven körüli fekete nő, láthatóan a csoport szóvivője, kezdte az ismerkedést bevezető mondatokat.

— Minek örülnek most Magyarországon? Italnak, cigarettának? — kérdezte.

Azt válaszoltuk, hogy Magyarországon mindennek örülnek, de nyilván legjobban a régen látott rokonoknak, mert külföldi italt, cigarettát otthon is lehet éppen eleget kapni.

— Tudja — tette hozzá kifogástalan magyarsággal a hölgy —, már régen szerettünk volna jönni, de csak tavaly határoztuk el véglegesen, hogy az idén nyáron átrepülünk Európába és meglátogatjuk az otthoniakat.

A szájkosaras kutyust közben üggyel-bajjal kartondobozba tették és elhelyezték az utasfülke előterében.

— Azért tavaly — folytatta újdonsült ismerősünk — mert akkor kezdtük érezni, hogy a világ mégis csak változik. Vége annak a rémes háborúnak Vietnamban, Kína kijött a fal mögül, most pedig ez a találkozó Amerikában. Igen, most már nyugodtabbnak néz ki a világ — bólintott, mintegy nyomatékot adva gondolatmenetének.

Az Adria fölött repültünk már, s éppen arra gondoltam, milyen keskeny beltengerecske ez, hiszen a gép jobb oldali ablakából a dalmát partokat, a bal oldaliból pedig az olasz .csizma keleti szélét lehetett látni, amikor eszembe jutott egy másik találkozás, néhány nappal korábban, még Capri szigetén. Az Olasz Üjságíró Szövetség meghívására öt napon keresztül a Quisisana szállóban tanácskozott a második európai újságíró-találkozó. Az egyik délelőtt, a megbeszélések szünetében megmártottuk magunkat az úszómedencében, amikor a vízben egy idősebb férfi magyarul szólított meg.

— Maguk is az Egyesült Államokból jöttek? — kérdezte. Amikor közöltük vele, hogy Budapestről jöttünk, meglepődött.

Minden évben Capriban tölt két hetet, de első eset, hogy otthoni magyarokkal találkozott.

E találkozásokat és beszélgetéseket csak jellemzésként idéztem. Olyanok, akik valószínűleg nemrég, még nem sokat törődtek a politikával, hiszen egzisztenciájuk megteremtése és megőrzése volt a fő gondjuk, most kezdik tudatosítani önmagukban a végbement változások tényét. Számunkfla, itthoni magyarok számára, akik állandóan érezzük a nagypolitika hullámveréseit, s még ma is gyakran az ismert kávéházi kérdéssel kezdjük a töprengést, az elemzést: „És jó ez nekünk?” — ez a félrehúzódó magatartás egyenesen érthetetlen. Annál inkább nyugtázhatjuk örömmel, hogy a külföldön élő magyarok népes csoportjai is mindinkább felismerik a nagy és kis ügyek, az általános és az egyedi szoros összefüggését, kapcsolatát.

Számunkra az enyhülés, a világpolitikai légkör egyenletes javulása elsősorban azt jelenti, hogy fejlesztési terveinket, a társadalmat átalakító munkánkat kedvezőbb körülmények között, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb viszonyok közepette folytathatjuk.

Olyan feladataink vannak, amelyeknek végrehajtása összpontosított erőfeszítéseket igényel a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet legfontosabb területein. Senki nem hiszi természetesen, hogy például a két világhatalom viszonyának jelentős megjavulása most már problémamentessé teszi a jövőt. A tavaly Moszkvában és az idén Washingtonban, illetve a Camp Davidben létrejött megállapodások mindemellett korszakos jelentőségűek, nemcsak a két termonukleáris-rakéta világhatalom kapcsolatait rendezik újjá, az atomháború kiküszöbölésének szándéka valóban megnyithatja a „béke megnyerésének” útját, s így gyökeresen megváltoztatja a jövő perspektíváit. „Az emberiség — mint Brezsnyev mondotta — kinőtte a hidegháború merev páncélingét”. Az emberiség, az egyes nemzeti társadalmak számára most készül a jövő öltönye. Hogy milyen lesz, arra még nincs pontos szabásminta, azt még nehéz lenne meghatározni.

Van azonban még egy dolog, amelyről — úgy érzem — a megváltozott helyzetben beszélni kell. Országunk politikáját, vállalt hivatását és választott útját egyre jobban és meggyőzőbben igazolja a történelem. Azoknak lett igazuk, akik bíztak a béke fenntarthatóságában, megszilárdításában, s a hidegháborús feszültség idegsorvasztó politikája helyett az enyhülés, a reálpolitika szolgálatával keresték az ellentétek rendezését. És ez jellemezte a mi elképzeléseinket a határokon túl élő magyarok túlnyomó többsége és a mai Magyarország kapcsolataiban is. Az események és a történelmi fejlődés azoknak szolgáltatott igazat idebenn és odakünn egyaránt, akik nem a szembenállás, hanem az együttműködés, nem az ellenségeskedés, hanem a kölcsönös megértés, nem a gyanakvás, hanem a bizalom útján közelítették meg a magyarság egyetemes nemzeti és társadalmi céljainak valóraváltását. A világpolitikai változások az általános mellett ezzel a sajátos tanulsággal is szolgálnak a világ magyarsága számára.

Pethő Tibor

Bencsifc István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára fogadta a hazánkban tartózkodó, A. A. van der Louw által vezetett Holland Munkapárt delegációját

(MTI felv.)

Fock Jenő miniszterelnök látogató körutat tett Fejér megyében. Képünkön: a Sárszentmihályi Állami Gazdaság üvegházi kertészetében

Francisco Mornles Bermudez perui gazdasági ég pénzügyminiszter hivatalos tárgyalásokat folytatott Magyárországon. Látogatása végén sajtótájékoztatót tartott az újságíróknak a tárgyalások eredményeiről

»•SS MAGYARORSZÁG NAGYVIUG

c

Párizsban írom ezeket a sorokat, de mégsem egészen Franciaországban, hanem nemzetközi területen, amelynek egy kis része a miénk is. Természetesen az UNESCO-ról van szó. Az UNESCO nagy ipszilon-alakú székházában ülök — és ez már harmadrészben magyar, egyik építője Breuer Marcel —, az épület legkisebb, első emeleti tanácstermében, egy valódi kerekasztal körül. Vége az ülésnek, de itt maradtam nemcsak azért, hogy a hely szellemét el ne riasszam, hanem azért is, mert nagyon szerietek kinézni az ablakon. Kevés ennél ihletőbb kilátó pontot talál az ember még Párizsban is. Egy pillantással három világrészt és ezer évet markolok fel. Ha balra nézek, kissé távolabbra, a francia XVIII. századot látom, XV. Lajos korát, az École Militaire finom rajzú épületét, amely inkább hat táncpalotának, mint katonai iskolának, talán azért is, mert Pompadour asszony terveztette. Mögötte, a távolban, a múlt századot a mával összekötő Eiffel-torony, amelynek műszaki pőresége egyre szépül az idővel és korunk tárgyias ízlésével. Ha pedig lenézek közvetlenül magam alá, az UNESCO japán kertjét látom, sokszáz éves hagyomány szerint, egy hat méter magas kőhasábból víz csobog, mely ott a kertben patakká szélesül, majd egy kis völgyben, bokrok, cserjék, virágok és nagy, fekvő kövek között az embert a városból a természetbe varázsolja, így is képzelhették a tervezők.

A természet, a történelem és a művészet sűrített légkörében tárgyalt két napig, ebben a kisteremben, egy szűk körű bizottság az UNESCO egy új és nehéz tervéről. Csak tízen ültünk a kerekaszal körül: az UNESCO egyik főigazgatóhelyettese és munkatársi, és három nagyhatalom — ugye, hallották az idézőjelet? — meghívott képviselőként: az Egyesült Államoké, Japáné és Magyarországé. Ráadásul mi ketten voltunk, Márványi Györggyel, a televízió műsorigazgatójával, nyilván azért, mert a javaslatot az UNESCO őszi közgyűlésén a magyar küldöttség terjesztette be. A mi ötletünk abból indult ki, hogy az UNESCO az utóbbi évtizedben pagy nemzetközi hadjáratot folytatott az írástudatlanság ellen. Ezt nevezik unescóul alfabetizációnak. Miért ne lehetne, mondtuk és javasoltuk, á sok ábécés könyv után egy ábécés filmet is csinálni. Olyan televíziós filmet, amely megtanítja az embereket helyesen látni, tehát élvezni a festészet, a szobrászat, az építőművészet örök és új alkotásait. Szépművészeti ábécés filmet tehát.

Megtanítani az embereket, mondtam, de ezen az értekezleten nem egyszerűen az emberekről volt szó, hanem nagyon sok emberről, arról az új közönségről, amelyet éppen a televízió hozott létre. Esztétikai és elektronikus alfabetizáció tehát annak a filmnek a célja. Megtanítani az embereket, vagy inkább így: rávezetni a nézőket arra, miért jó és fontos nekik, hogy megértsék és szeressék ezt a sok, esztétikailag szép látnivalót, művészi kincset, az emberiség hagyományos és kísérletező alkotásait, amelyet a tévében napról napra, olykor ömlesztve látnak. A kerekasztal-értekezlet címe ezt így fejezte ki: Kísérleti televíziós film, amely azt mutatja meg, hogyan járul hozzá a művészet életünk minőségéhez. Az „élet minősége” divatos, talán túlságosan is felkapott szó, de nem elvetni való, mert egy másikat, pontosabbat, kézzelfoghatóbbat helyettesít: a társadalmat.

A vitában az egyetlen, nem üzleti vállalkozásé amerikai adóállomásnak, az N. E. T.-nek (National Educational Television) igazgatója, Mr. Day és az ötvenéves fennállását ünneplő japán NHK rádiós és televíziós társaság igazgatója, Mr. Josheda vett részt. Először visszahőköltünk a feladat nagysága elől. Hogyan is lehet egy filmben megtanítani öt világrész televíziónézőit szépművészetileg látni? Hiszen más-más a műveltségi alap, magának a kultúrának az értelme is anynyira különböző. A japán küldött mindjárt azzal kezdte, hogy a szépség és a művészet fogalma és gyakorlata Japánban otthon kezdődik, a hagyományos lakáskultúrával és a virágok elrendezésének szertartásos művészetével. A japán embep esztétikailag magasabb szinten él mindennapjainkban, viszont első látásra nehezebben érti meg, mi a szép például Michelangelo Dávid-jában, holott azt az európai új közönségnek nem kell magyarázni.

Ezért nem a művészetből, nem is a kultúrából általában, hanem a közönségből és az élet minőségéből indultunk ki. Százmilliók ülnek esténként a televízió előtt, amit kapnak, az mennyiség. Mennyiségi kultúra. Ezt a mennyiséget kell minőséggé változtatni — ennyi az egész. Ez az „ennyi” nagyon sok, hiszen az emberek tudatának átalakításáról van szó. Szerencsére, a televíziós nézők nagy része a világ minden táján éppen most kezd betelni a sok, a válogatatlan látnivalóval,

tehát a mennyiséggel. A közönség éppen ebben a pillanatban, amely egy év, vagy talán több is, kész befogadni a minőséget, tehát a művészeteket.

Egyszerre csak benne voltunk a kultúra terjesztésének bűvös körében. Ez az igény és az ízlés viszonya. Ahhoz, hogy a legszélesebb közönség: én, te, ő, mi, ti, ők kellőképpen élvezze a művészetet, és persze az irodalmat és a zenét is, amelyről most csak közvetve volt szó, fejleszteni kell az ízlést. Az ízlés fejlesztéséhez pedig fel kell kelteni a nézőben az igényt. Ahhoz pedig, hogy felkelthessük az igényt, az embereknek nagyon sokféle, különböző ízlésszínvonalából kell kiindulnunk.

Amikor az értekezlet idáig jutott, akkor hosszan nézegettük a japán kertet, és el-elrévedtünk az Eiffel-torony irányába. Egy pillanatra, amely most nem egy év volt, csak néhány perc, úgy éreztük, hogy megoldhatatlan feladatra vállalkoztunk. Azután hatott a hely és a környezet ihletése, és megmozgatta szürke agysejtjeinket éppen a kísérlet merészsége. Ha nem megy egy nekifutásra, aprózzuk föl egy kicsit. Ha egy filmben, még egy egyórásban sem lehet mindent kifejezni, akkor nyújtózzunk addig, amíg a televízióernyőnk ér. Csináljunk egy félórás filmet, és ezt mindjárt gondolatban osszuk fel háromszor tíz percre, A tízpercek végén hagyjuk nyitva a kérdést, és adjunk fel fejtörőt a közönségnek. A háromszor tíz percet három különböző pontról lehet megközelíteni. Európából, Amerikából és a többi világrészből, amelyet Itt Japán képvisel.

Most már úgy éreztük, egyenesben vagyunk. Olyan filmet kell csinálni, amely mindenkit érdekel, és senki sem érzi, hogy most tanítják. Felmerült egy régebbi nagysikerű magyar UNESCO-film emléke is, a Kétszer kettő-é, amelyet ott röptében matematikai alfabetizációnak neveztünk. Ez voltaképpen rajzfilm volt. Csináljunk rajzfilmet. Ne csináljunk rajzfilmet. Csináljunk olyan filmet, amely egy szót sem szól. Csináljunk olyan filmet, amelyet egy nagy művész végigbeszél. Csináljunk olyan filmet, amelyben gyerekek játszanak. Csináljunk olyan filmet, amelyet gyerekeknek játszunk. így kergették egymást az ötletek, és végül abban állapodtunk meg, hogy a küldöttek megkeresik ezekkel a javaslatokkal saját televiziós társaságaikat. Elhatároztuk, hogy a filmnek két rendezője lesz: egy magyar és egy japán, és az elkerülhetetlen művészeti archívumanyagot az amerikaiak adják. Tudtuk és tudjuk most is, hogy háromszor tíz perc alatt nem lehet megváltani a világot, de nem is ezt akartuk, csak felkelteni az emberekben az igényt és az ízlést, vagy egyszerűbben : a kedvet ahhoz, hogy azt, ami szép, megnézzék, megszeressék, megemésszék és életük részévé váljék.

J