Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-05-26 / 11. szám

(Gink Károly felvételei)

Esztergomi tavasz

Esztergom millenniumi ünnepségei során május 4-én megnyitották a felújított Keresztény Múzeumot. A megnyitón jelen voltak dr. Ijjas József kalocsai érsek vezetésével a római katolikus püspöki kar tagjai. Az ünnepségen részt vett Giovanni Cheli vatikáni tanácsos is.

Alexandriai Szent Katalin pillantása (Oltárrészlet, Báti mester munkája, 1410.)

Menni az ember múzeumba az egészért megy — járni oda a részletekért, néhány kiválasztott, szemének-szívének különösen tetsző műtárgy kedvéért jár. Az intés, amit Vörösmarty merengő Laurájához intéz, akár egy múzeumi katalógus mottója is lehetne: „Egész világ nem a mi birtokunk — Amennyit a szív felfoghat magába, — Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” Ez a három verssor perceg bennem, míg járom a város ezredik évfordulójára átalakított, ezen a tavaszon ismét megnyitott esztergomi Keresztény Múzeumot.

Járom csakugyan, nem csupán megyek benne. A lépésnek, a lépkedésnek ez a voltaképp azonos, mégis kétféle kifejezése itt ugyanis teljesen egyet jelent. Ebbe a meghitt, bensőséges múzeumba nem lehet úgy elmenni — ha csak egyszeri látogatásra is —, hogy az ember ne azt érezné: idejár, ide szokott járni, az ige gyakorító értelmében. Azt hiszem, úgy tapasztaltam, hogy kevés olyan múzeuma van a világnak, amelyet első látásra is annyira „sajátunknak mondhatunk”, mint ezt. Kivált nem ilyen családi természetűek a híres nagyok: a Louvre, a Zwinger, az Ermitázs, a British, a vatikáni.

De az esztergomi igen. S már az első alkalommal is.

Hogyan van ez, tűnődöm, míg nézem a gyűjtemény darabjait, melyeket Simor János esztergomi érsek kezdett öszszeszedni, s a római Bertinelli-képgyűjtemény megvásárlásával odáig ért velük, hogy idestova száz éve, 1875-ben, megalapíthatta a Keresztény Múzemot, aztán Ipolyi Arnold nagyváradi püspök végrendeletére ide kerültek a kölni Rambouxgyűjtemény korai olasz műkincsei — hogyan, mitől ez a meghittség ezekben a termekben? S azóta is, az ő gyűjtésük, válogatásuk óta is mi minden került s kerül máig is folyvást ide: a San Marco hagyaték, legutóbb pedig VI. Pál pápa ajándékaként, magyar zarándokok útján, Manfrininak egy triptichonja — hogyan van ez a bensőségesség és családiasság ebben a múzeumban?

Attól van, hogy kevés? Nem az. Ezerszáz festmény és szobor, mintegy ötezer grafika és négyezer műtárgy — ötvösmunka, porcelán, elefántcsont, falikárpit — nem kevés. Attól van, hogy szegény? Nem szegény! Európa egyik legjelentősebb korai olasz képgyűjteménye itt van, ebben a Keresztény Múzeumban. Attól van, hogy ez a múzeum egy kisváros múzeuma, vidéki magyar múzeum? Nem, nem vidéki, nem kisvárosi. Pontosan ugyanazokkal a korszerű berendezésekkel, légszabályzókkal, nedvességmérőkkel, tűzjelzőkkel védik a kincseit, ugyanolyan fényforrásokkal világítják meg a szépségüket, mint világvárosi és világhírű gyűjteményekben, mint a Louvre-ban, a Pittiben, a Borgheseben, bárhol a legnagyobbakban. Legföljebb azzal a különbséggel, hogy ezeket, mielőtt egyáltalán megvédeni lehetett őket a most három esztendőn át beszerelt modern technikákkal, előbb meg is kellett menteni. Kézimunkával, türelemmel, odaadással, szemrontó aprólékossággal, restaurátori szakértelemmel. Mert ami a XII—XIII—XIV. század óta magyar földön kincs, azon nemcsak a szú, nemcsak a rozsda, penész, salétrom, nemcsak az idő elől van mit menteni. Meg kellett azt menteni háborútól, dúlástól, közönytől is. Hogyan ilyen családias hát ez a nagy, ez a szép, ez a modernül múltat őrző múzeum? — tűnődöm.

Talán attól, hogy sajátunk. S hogy a műgond, a hozzáértés, az ízlés és a szeretet rendezte be.

Ettől járja a termeit szeretettel az is, aki múzeumba csak megy.

Mert az átfutó látogatót is megállítja már a belépéskor egy ismeretlen kölni mester Mária Magdolna szobra. Megállítja, mert ráköszöri hajlékonyán, gyöngéden, mintha az a félezer

éves fa-anyag, amiből van, még mindig élne, olyan hajlongva, mint valaha a szélben. Ilyen gyöngéd és meleg itt a fogadtatás.

Ugyanebben az első teremben megállít még egy másik, csodálatos pillantás is. Báti mester Alexandriai Szent Katalinjáé. 1420 óta néz így ez a szempár, ilyen átszellemülten s mégis evilágian földi koronája és égi csipkéjű glóriája alól a rátekintőre és a rátekintőn túlra, messzire, valamely megsejtett üdvösségbe.

Ez a két pillanat: Mária Magdolnáé és Kataliné, elég ahhoz, hogy a múzeum vendége már ne vendég legyen itt, hanem közvetlen, benső ismerős, aki jogot kapott ezekben a régi-régi századokban otthonosnak lenni. Jogot kapott hozzáhajolni az apró részletekhez is, azokhoz a detailokhoz, amelyeknek kedvéért az ember múzeumba jár. Fölfedezheti magának, hogy Kolozsvári Tamás oltárképén, noha a tárgya nem magyarországi, hanem bibliai tájakról való, a háttér az egykori garamszentbenedeki kolostor — merthát a mester magyar szerzetes, miért ne képzelhetne bele az újtestámentumba egy kis hazai vidéket? Felfedezheti M. S. mester képén a feltámadásról azt a részletet, hogy az egyik római katona fegyverzete ugyanaz a számszeríjj, amilyet Esztergom ostromában használtak először — magyar várvívók. A magyar ezerév, az esztergomi ezerév összeolvad itt a hitélet örök legendáival. Fölfedezheti a vendég, az otthonos ismerős, egy XV. századbeli magyar mester egész muzsikáló angyalcsoportját, s aztán külön-külön rajta a buzgó gyermekfejeket, amint fújják s éneklik az isteni dicsőséget.

Felfedezhet egy osztrák festő 1430-ból származó oltárképén egy apostolt, aki olyan szegecselt szemüveget visel az orrán, amilyen okulárét apostol biztosan nem viselt soha — de új volt az ő idejében, s miért ne alkalmazhatna a művén egy művész valami újdonságot a régi témában? Anakronizmus? Az. De gyönyörű s megható időszerűtlenség a változó, a megújuló, a magát örökké folytató időben. Felfedezheti a múzeumot járó egy ugyancsak osztrák képen egy rosszul imádkozó asszony gondolatait: mit kér az istentől rossz imájában? Kantáros fekete lovat, tükröt, szépítő kenőcsöket, kincses ládát. E rossz ima időpontja a középkor ugyan, de mintha a legújabb korban, ma, duruzsolnák az Ég fülébe. S fel lehet fedezni egy XIV. századbeli firenzei festő csodálatosan gazdag kifejezésű, szigorú és szomorú apostol-arcán, hogy ez az esztergomi múzeum, ez a „vidéki” magyar gyűjtemény, csakugyan a korai olasz művészet egyik legjelentősebb európai gyűjteménye.

Majdnem tízezer műtárgyat leírni egyenkint egészükben sem lehet, hát még részleteikben. Látni kell őket. A legkisebbikhez is száz meg száz gondolat kötődik, a legkisebbik is százat meg százat sugall. Hogy csak egy apróságot mondjak a sok felejthetetlen közül: egy kis burnótos szelencét. Azt tartják róla, némi kétellyel ugyan, hogy fedelén a gyermek Beethoven arcmása. Minél tovább nézem, annál inkább kétlem én is. Erre a mit sem sejtő, mit sem értő, boldog gyermekarcra ugyan soha nem vésődhettek Beethoven későbbi küzdelmei, nagy barázdái, rettentő kínjai. Ezen az arcon később se, soha, nem teremhetett zene, legföljebb gondtalan dudorászás.

De hadd maradjon egy ilyen ártatlan, hamis emlék is a látogatóban, mikor eljön a Keresztény Múzeumtól. A többi emlék ugyanis igazat mond. Elmondja nagy művészek nyelvén, áhítatosan és tévedhetetlenül a magyar századok kemény, küzdelmes, naiv és kegyetlen, felemelő valóságát.

Mátrai-Betegh Béla

Muzsika és ének a XV. században (Szoborcsoport, XV. századbeli magyar mester alkotása, részlet)

Ro$sz ima (Osztrák festő — ? táblaképe, 1450)

Esztergom ostroma („ó én édes hazám, te jó Magyarország, Ki keresztyénségnek viseled paizsát” — Balassi Bálint)

Apostoli szigor és szomorúság a korai olasz reneszánszban (Firenzei festő műve a XIV. századból, portrérészlet)