Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-26 / 11. szám
Sárbogárd: 1913 áprilisának egy közönséges csütörtök estéje ez Sárbogárdion. Egyszerű hétköznap, jóllehet a plakátok a Déryné Színház érkezését és Ránki György vígoperájának előadását hirdetik. * szagot Nógrádiéi Baranyáig — eljöttek, hogy a sárbogárdiaknak mutassák be a Pomádé király új ruháját. De vajon a sárbogárdiak eljönnek-e? S ha eljönnek, mit szólnak Jókai, Shakespeare és Arthur Miller után — Ránki György operájához? A sárbogárdi művelődési otthon hat esztendeje épült. Igazgatója, Hargitai Lajos népművelés- és könyvtárszakot végzett az egyetemen. Munkatársai: a művészeti eiőadó, a módszertani előadó, a könyvtárvezető és az ismeretterjesztési előadó. Különböző szakkörök működnek a modern berendezésű, barátságos klubhelyiségekben. A Déryné Színház és a Katona József Színház társulata jár le rendszeresen és tart előadásokat a kultúrház 370 férőhelyes színháztermében. Az igazgató átnyújtja az idei műsorfüzetet. Jókai Mór: Rab Ráby, Shakespeare: III. Richárd, Calderon: Az élet álom, Arthur Miller: Az ügynök halála ... Programböngészés közben arról tájékoztat, hogy mindig telt ház van, a legtöbben bérletet vesznek, s a bérlet-tulajdonosokat a környező falvakból, termelőszövetkezetekből autóbuszok szállítják az előadásokra. De vajon az opera is vonzani fogja őket? Kertész László, a Déryné Színház főrendezője bízik benne, ö aztán igazán a legrokonszenvesebben rögeszmés, megszállott emberfajta mintapéldánya. Az opera, mint műfaj falun? ... Természetesen kezdetben kérdéses lehetett. De vajon kezdetben nem volt minden kérdéses és kétséges, akár egy dramatizált Jókai-mű iránti érdeklődés is? Az opera falun — nem, nem volt sima ügy. Küszködni, verekedni kellett érte befelé is, a feltételek megteremtéséért, az operagárda szervezéséért. S kifelé is, hivatalosan elismertetni, hogy az évente háromszáz községben 1800 előadást tartó, immár kilenc társulattal „szimultán” utazó színház egyik együttese: operaegyüttes. Donizetti: Az ezred lánya volt az indulás, a nagy ugrás az új műfajba, amellyel úgyszólván szűzi érintetlenségben találkozott a falu közönsége. De vajon nem ugyanígy randevúzott-e annak idején Shakespeare-rel, s nem ugyanígy nézte-e az Antigonét? ... Az ezred lánya után jött a Szerelmi bájital, a Don Pasquale s más vígoperák. Az első találkozásokból lassan szerelem lesz — ez Kertész László meggyőződése —, de a Pomádé királynál még külön az is izgatja, hogy ez az opera mai és magyar. Andersen világhírű meséjéből Károlyi Amy írta a szövegkönyvet és a kristálytiszta, okos történetre Ránki György komponált ötletgazdag, szellemes zenét. Operaházunkban húsz esztendeje szerepel nagy sikerű repertoárdarabként „a királyon nincsen semmi!” pompás leleplezését viliódzó humorral körbejáró zenekari sziporkázás. Zenekari sziporkázás — igen! Az Operaházban, negyvennyolc tagú zenekarral — igen! Csakhogy a Déryné Színház operaegyüttesének kilenctagú zenekarral kell a feladatot megoldania. Orosz István karmester, miközben kezdés előtt még gyorsan elszív egy cigarettát, azt mondja: — Eredetileg csak nyolc tagból állt a zenekar, de Ránki ragaszkodott a trombitához. És milyen igaza volt. A trombitának ebben a műben dramaturgiai funkciója van, csakhogy — éppen mert rendkívül fontos és erős a trombitaszólam — az Operaházban négy trombitás játssza felváltva, amit nálunk egy embernek kell bírnia tüdővel egész estén át, s ez nemcsak nagy művészi, de nagy fizikai teljesítmény is. S mekkora teljesítmény, hogy kilenc hangszerrel érzékeltetik a nagyzenekar telt tónusát, harsogó erejét épp úgy, mint érzékeny, finom árnyalásait... No és a színészek? Operaénekesek? Igen is, nem is. Ki prózai színházból, ki az operettszínházból került az együttesbe, ki a Bartók Béla Zeneiskola növendékeként debütált, ki puszta muzikalitásával ugrott fejest az operaszerepbe. Most kiforrott együttesként — tucatnyi vígoperával járva az or-Két fejkendős asszony telepedik le az előcsarnokban. Néhány perc van még a kezdésig, beszélgetünk. Inotai Sándorné és Tultz Mihályné busszal érkezett a mezőszilasi termelőszövetkezetből. — Harmincötén jöttünk — mondja lnotainé. — Mindnyájunknak színházbérletünk van — fűzi hozzá Tultz Mihályné. — Egész szezonra csak száznyolcvan forint. — Eddig minden nagyon tetszett, talán a Rab Ráby a legjobban. — Hogy az opera tetszeni fog-e, hát ezt nem tudjuk. Ilyet még eddig nem láttunk. Nem tanultunk mi komoly zenét, talán meg se fogjuk érteni. De érdekelni azért érdekel. Három fiatal lány dugja össze a fejét egy sarokban. A sárbogárdi Petőfi Gimnázium negyedik osztályos növendékei. Érettségi előtt állnak, éppen a fizikatételt tárgyalják. A három barátnőnek, Horváth Irénnek, Báli Katalinnak, Rehák Júliának négy éve van színházbérlete. Még most, az érettségi előtt sem mulasztanának el egyetlen előadást sem. Legfeljebb a szünetben is gyors konzultációt tartanak a thermodinamika első főtételéről. Horváth Irén és Báli Kati tanítóképzőbe készül, Rehák Júlia biológia szakos tanárnak. Nagyon szeretik a színházat. Eddig Sárbogárdon legnagyobb élményük Az ügynök halála volt. Operát csak rádióban szoktak hallgatni. Hogy most itt a kultúrház színpadán milyen lesz? — Nos — mondják szakavatottan és igényesen —, ez persze az együttestől, a hanganyagtól is függ. Csinos lány és jóvágású fiatalember áll kézenfogva az előadás szünetében a büfében, a pult előtt. Kocsis Zsuzsánna a szekszárdi rendelőintézet gyermekgyógyászatán asszisztensnő, Horváth József rádiótechnikus. Nincs bérletük, de alkalmanként eljárnak a kultúrházba, csakúgy, mint a veszprémi színházba, s néha Pestre is. Sokat olvasnak. — Nincs zenei képzettségünk — mondja a lány —, de szeretjük a muzsikát, és ezt a magyar operát mindenképp meg akartuk hallgatni. * Vége az előadásnak. Indul kifelé a közönség, előállnak a buszok. Azok is, amelyek a nézőket viszik haza a falujukba, s az is, amely a színészekkel robog Pestre. Egyszóval teljes a zárórahangulat, amikor egyszercsak elémtoppan az egyik fejkendős néni, újdonsült ismerősöm, lnotainé. Siet, mint akinek fontos közlendője van, szeme ragyog, kerek arca csupa mosoly. — Azt akartam megmondani, hogy nagyon jó volt. Szörnyen tetszett. Ha megint lesz opera, megint eljövök. így hát ez az este is véget ért. Tulajdonképpen azzal, hogy Sárbogárdon előadták a Pomádé király új ruháját, nem történt semmi szenzáció. Mindössze az történt, hogy szép lassan, vagy negyedszázad alatt, felnőttek együtt, a sárbogárdiak a termelőszövetkezeteikkel, a könyvtárukkal, a művelődési otthonukkal, a Déryné Színház a kilenc társulatával, köztük az operastábbal. Együtt nőttek fel és egymáshoz nőttek a színház és a közönség, és így alakult, hogy ez az ünnepi este — mert azért a színház mindig ünnep — tulajdonképpen közönséges hétköznap este volt: a színháznak szokásos munkanap, az odautazó közönségnek kellemes kikapcsolódás két munkanap között. Szóval — egyszerű csütörtök este mindenkinek. És éppen ez volt benne a nagyszerű. Soós Magda 4 Inotai Sándorné, Tultz Mihályné * * és Mocsonkai József a mezőszilasi téeszből: „Operát még nem láttunk.. ") Három barátnő a sárbogárdi Petőfi Gimnáziumból 3. Vajda Dezső: Pomádé király 4. Dzsufi szerepében Káldi Rita 5 Kocsis Zsuzsánna • és Horváth József a nézőtéren (Gábor Viktor felvételei)
