Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-05-12 / 10. szám
Hidas nevét még a legrészletesebb magyar térképek is apró betűvel írják. Kis bányászközség, Tolna és Baranya megye határán. Néhány száz család lakja, összesen párezer ember. Ha autóval lekanyarodunk a hatos főútvonalról, öt perc alatt beérünk a település egyetlen főutcájára. Tanácsháza, templom, iskola, két kultűrház, kertes családi házak, az apró „Bányász”-bisztró, a két lakótelep, a „Bányász”, meg a „Brikett”. A főutca két oldalán árok. Körben a szelíd baranyai dombok. A völgy túlsó oldalán, vagy két kilométerre a községtől, gyárkémény. Nem ereget füstöt. Áll a gyár, pontosabban szólva, változik. Nem szenzációt, nem világrengető eseményt kerestünk és találtunk Hidason azon a változékony tavaszi délelőttön, amikor ott jártunk. Csak egy álló gyárat, s a gyárban mégis serényen dolgozó embereket, öt em-Nemsokára áll a gyár Bene Antal: „Ismerem már az enyvgyártást. .Paul János: „Felszíni ember lettem” bért választottunk ki, találomra, öt bányászt, akik valószínűleg többé már nem szállnak le a föld alá. ők a hidasi változások szenvedő s egyben cselekvő alanyai. A főmérnök Csendes, halkszavú ember Bátfai László. Szobájában a falon tervrajzok. Az új hidasi gyár tervei. Ha kitekintünk az ablakán, némelyik rajzot már megvalósulva, testet öltve láthatjuk. A gyár történetéről mesél. — Hidas mellett, itt, a hegy mélyén szén rejtőzik. Nem túlzottan jó minőségű lignit. Az ötvenes évek elején, amikor minden kiskanál szénre szükség volt, megnyílt a bánya. Nagyon jó bánya volt, sem túl vizes, sem túl poros. Én Várpalotán voltam bányamérnök, onnan kerültem ide. Szerettem a bányát. — A szén, mondom, nem volt a legjobb. Célszerűnek látszott brikettet csinálni belőle. Akkor, 1959-ben, idetelepítettünk a bánya mellé egy brikettgyárat. Ez az, ahol most vagyunk. Több, mint kétszáz munkásnak adott kenyeret. Volt közöttük bányász, szakmunkás, segédmunkás. Olyan jól dolgoztunk, hogy más mecseki bányákból is ide hozták a szenet brikettesíteni. A tatai után mi csináltuk a legjobb brikettet az országban. — 1968-ban azután vége lett, kimerült a bánya. Azaz lehetett volna folytatni a művelést, de egy új, nagyon mély aknát kellett volna nyitni. Ez majdnem megháromszorozta volna a lignit árát. A pénz szava döntött: berobbantottuk az aknát. Az emberek egy része elment más bányába, volt aki idejött a brikettgyárba. De hát, bánya nélkül a brikettgyárnak sem volt sok értelme. Máshonnan kellett ideszállítani a szenet, s innen tovább, az üzemekbe a brikettet. Kiderült, nem éri meg. — A kormány elhatározta a gazdaságtalan bányák bezárását. Üj fűtőanyag jött: az olaj és a gáz. Ez minket is érintett. A brikettgyárat a Budapesti Vegyiművek vásárolta meg, kitiltották Budapestről, mert rontotta a főváros levegőjét. Ez 1971-ben történt. Két rosszból lett egy jó: a Vegyiművek léköltözteti az enyv- és növényvédőszer-gyárát. Évente 200 millió forint értéket fogunk termelni. — És mi lett az emberekkel? — Amikor bezárt a brikettgyár, kétszázhúszán voltak. Aki akart, elmehetett más bányába, más brikettgyárhoz. Százhatvanan itt maradtak. Ha megindul a termelés, fölveszünk még ötven asszonyt. — Nem csökkent a volt bányászok jövedelme? — Kérdezze meg őket. . —: Még egy, személyes kérdés, ön a régi gyárban is főmérnök volt, az újban is az. Okoz valami nehézséget a változás? — Nagyon szerettem a bányát is, a brikettgyárat is. Nehéz volt bezárni. Most én is új technológiát tanulok, ismerkedem a másfajta gépekkel. Mérnökileg ez szép feladat... Egy segédmunkás A legutolsó üzemcsarnokon túl furcsa valami dagadozik a szélben. Óriási sátor. Kompresszorok meleg levegőt fújnak alá. Valóságos nyári melegben készül ott 9 szennyvíztisztító hatalmas betonteknője. Bejáratánál komótos férfi szívja a cigarettáját. Bemutatkozáskor kiderül, hogy Paul János nemrég még vájár volt. — A bányában, a bányától betegedtem meg. Gerincsérvet kaptam. Ott kellett hagynom az aknát, felszíni ember lettem. A brikettezőben dolgoztam, aztán, amikor bezárták, elmentem másik bányába. Felszíni munkásnak. — S most miért jött vissza? — Nem bírtam az utazást. Itt van a családom, az asszony, én meg az életem felét autóbuszon töltsem? Gondoltam, ha másnak jó itt maradni, nekem is jó lesz. Amikor visszajöttem, azt mondták, nincs felvétel, de álljak be az építőkhöz — a szennyvíztisztítót ugyanis egy építőipari vállalat készíti —, és ha megindul a termelés, számítanak rám. — Nem csökkent a keresete? — De igen. Viszont megígérték, hogy ha Készül a szennyvíztisztító A főmérnök és Balog Bálint visszavesznek, megkapom a régi pénzem. Talán még többet is. Két pionír A gyárudvaron ismerkedtünk meg. Egy szellőztetőkürtő alját szerelték. Balog Bálint kimért, elgondolkozó ember, Bene Antal viszont, ősz haja ellenére, mint egy virgonc húszéves. Bányászok voltak. — Én mondom magának, uram — kezdte Balog —, örülök, hogy nem kell többet leszállnom az aknába. Kegyetlen munka az. Nehéz munka, rossz levegő — és állandó félelem. Egy percig nem gondoltam arra, hogy elmenjek egy másik bányába. — Kevesebbet keres? — Amíg áll a gyár, addig igen. A bányában 3500 forint volt az alapom, most 2300. De ha megindul a termelés, újra magasabb bért kapok. És, ami a legfontosabb, a Vegyiművek is megadja mindazt a kedvezményt, ami a bányászoknak jár. Megkapjuk a hűségjutalmat és a szénjuttatás pénzértékét is: negyedévenként 465 forintot. Nekem megéri. A sógorom azt mondta, nem válik meg a bányától. Most Komlóra jár, a Zobákaknába. De ő is emlegeti, hogy esetleg visszajönne. — Nem nehéz az átállás? Bene Antal válaszol: — Engem, és még jó pár embert, fölvittek Budapestre. Megtanultuk a gépek kezelését, a munkafolyamatokat. Több mint fél évig dolgoztam Pesten. Ugyanúgy ismerem már az enyvgyártást, mint az ottani munkások. Nem ördöngösség. Ha az ember kedvvel csinálja, megy a munka. És itt mégis a felszínen vagyunk. Ha összeszámolom a fizetést, a juttatásokat, a jutalmakat, akkor elmondhatom, hogy anyagilag sem jártam rosszabbul. A brigádvezető A főmérnök szobájában ültünk le beszélgetni. Gömböli Ferenc brigádvezető nehezen fogalmazza meg a gondolatait, de érezni a szavai súlyát. Hallgatnak rá. — Kérem, az az igazság, hogy aki megtalálja a számítását, az könnyű szívvel itt marad. Aki akart, elmehetett, választhatott több bánya közül is. Mindennap itt áll a busz a megállóban, viszi a bányászokat. Sokan el is mentek. Azt mondták: „Itt minden hét évben valami újba kezdenék, ez nem nekünk való.” Én úgy gondolom, hogy nem baj, ha az ember több szakmát is kitanul az életében. Én is Pesten voltam, végigjártam a növény védőszer-üzemet, mindent megtanultam. Most már én tanítom a többieket. — Ezért maradt itt? — Ezért is. De a fő ok az, hogy nem szeretek utazni. Itt építettem föl a házam Hidason, itt a feleségem, a két családom, eszem ágában sincs naponta órákat autóbuszozni. Helyben is megkeresem ugyanazt a pénzt — és ugyanúgy megbecsülik a munkámat, mintha bányász lennék. Maga elmenne az én helyemben? — Megkapja a külön juttatásokat is? — Természetesen. Benne van a kollektív szerződésben. Alapbér, nyereségrészesedés, esetleg jutalmak, hűségpénz, szénmegváltás... — Milyen szénnel fűt? Mecsekivel? Tataival? — Egyikkel sem. Olajkályhát vettem. * Végigjártam az egész gyárat. Egy-egy gép már működik, de a legtöbb még üresen, felszerelve áll. Virít rajtuk a friss festék. A főmérnök mint a sajátját, mutogatta a csöveket, a tisztítókat, a lepárlókat, a kazánokat. Az emberek csoportosan az udvaron, az üzemcsarnokokban, a gépek között. Szerelnek, hegesztenek, mint bárhol máshol, mint bármely más gyárban. Egyetlenegyben különböznek: sehol sem hallottam azt, hogy „jó napot”. Csak a bányászköszöntést: „Jó szerencsét!” Sós Péter János riportja Novotta Ferenc felvételei Gömböli Ferenc: „Nem baj, ha az ember több szakmát is kitanul” V
