Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-04-28 / 9. szám
A cirkusz őslakó a Ligetben, csak az épület vadonatúj {Lévai András felvételei) Abban az időben, amikor a háború Magyarországon véget ért, a Triumph — már akkor sem volt egészen fiatal — egyszerűen nem létezett. Nem volt rendszáma, nem voltak papírjai, láthatatlan és észrevehetetlen volt, holott egy Fehérvári úti kertben várakozott a feltámadásra. Előző tulajdonosa ugyanis, Csillag Dezső legkedvesebb barátja, a nehéz idők hajnalán egyszerűen mély gödröt ásott a kertjében, abban vízhatlan csomagolásban elhelyezte az egész autót, letakarta földdel és beültette virágokkal. A legszűkebb családon és a baráti körön kívül senki sem tudta, hogy a virágoskerti dombocska alatt egy kitűnő autó várja a feltámadást. Még hosszú idő telt el, amíg az a javakorabeli Triumph Csillag Dezső birtokába került. — A felszabadulás után egylóerejű járműre váltottam át. 1945 telén már elkezdődött a Duna-hidak roncsainak kiemelése. A búvárok gumiruháját nagyon megviselte a víz alatti munka. Mivel folyton beleakadtak a hídroncsokba, sok búvárt az utolsó pillanatban húztak fel, amikor a ruhába már ömlött a víz. Ezeknek a ruháknak a javítását az én kis zuglói műhelyemben végeztük. Béreltem egy lovas kocsit, azzal naponta háromszor lementem a pesti Duna-partra. A budai oldalon dolgozó búvárok sérült ruháit egy katonai motorcsónak áthozta, én hazafuvaroztam, éjjel-nappal dolgoztunk, mert amíg a hídroncsokat ki nem emelték, a hidak újjáépítéséről szó sem lehetett. Naponta háromszor fordultam a Duna és Zugló között a szakadt és megjavított búvárruhákkal. Nem nagy dolog az egész, ám ha mostanában átmegyek valamelyik Duna-hídon, arra gondolok, hogy ezzel a semmiséggel én is hozzájárultam Budapest közlekedésének megindításához. Befejezésül a Triumph-storyt szeretném hallani, s Csillag Dezső, Zugló élő nevezetessége, némiképpen megilletődve közli, hogy amikor az a bizonyos Fehérvári úti jó barát elhalálozott, végrendeletben hagyta meg, hogy a kocsit olyan ember kezébe adják, aki meg tudja becsülni. így került a legendás hírű Triumph a Fehérvári úti alkalmi sírboltból feltámadva a zuglói udvarba, egy kis fészer alá, ahol madárfütty lengi körül, s a földből sarjadó virágok arra az időre emlékeztetnek, amikor az autó még a föld alatt pihent, s „csontjai fölött” tulipánok nyíltak. Az öreg autós fürge mozdulatokkal nyitogatja a kocsi ajtajait — büszkesége a könnyedén nyíló-csukódó autózár —, indít, a majdnem ötvenéves autó simán beugrik, s egyenletesen, alig hallható zajt csapva, járni kezd. A kórház kapujában egy érkező orvos az órájára tekint. — Mi történt?... Még csak dél van és Csillag bácsi ebédelni megy? Baróti Géza 13 mAPIST erület ú vidék Két kedves öreg nek százféle arca van, a legkomolyabbtól a röhögve nevetőig. A távlati tervek szerint itt a park közvetlen közelében épül fel a Nemzeti Színház, a hazai színjátszás eljövendő fellegvára is. De hopp, ismét léggömb röppen, vattacukor felhője kavarog, tavasz van, gyermekszemek tágulnak furcsa csodákra. Hol is kezdjük hát? Kezdjük az Állatkerttel, ahol perecet kéregét a medve és pónilovak vonta hintán lehet végigkocogni az árnyas utakat. Biz’ ez tulajdonképpen komoly dolog, ha játékos is. A zoológia nem tréfa, s o Budapesti Állatkert tudományos eredményei Európa-szerte ismertek. Az állatóvodában, a gyerekek nagy örömére, s az állatpszichológusok kedvére is, együtt játszik az oroszlánkölyök a kecskegidával, a medvebocs a pulicsemetével. Huszár bácsi, a városszerte közismert faápoló éppen cumiztatja a párduckölyköket. Ne feledjük, a világ egyik legpatinásabb állatkertjében vagyunk, tudományos körökben csodaként emlegetik a víziló-szaporulatot, úgy mondják, a titok nyitja: a vízilovak medencéjében a Széchenyi-fürdő termál gyógyvize csordogál. Nos, ennyi talán elég is röptében, minek meresztenénk szemünket a zsiráfok hosszú nyakára, az elefánt tomporára, a szirtisas kopasz tyúkfej^re, mindez gyermekeknek való. Ej, hát ki mondja meg nekem, miért megyek el jó magam is egy évben legalább kétszer az Állatkertbe ... És arra ki ad magyarázatot, hogy miért fog el oktalan öröm, amikor belépek a Vidám Park kapuján, ahol, istenemre, csupa oktondi játék van, felelőtlen, felhőtlen ostobaság. Igaz, a hullámvasút tetejéről gyönyörű új lakótelepre látni, ezek a modern házsorok nemrégiben épültek a Kacsóh Pongrácz úton, a Vidám Park keleti végének közelében, de mit látni a barlangvasútban? A hétfejű sárkányt, Jancsi és Juliskát, János vitézt és az óriást, magyar és más ismert népmesék figuráit. Ejnye, de furcsa, az ember nem is szereti annyira a modern, gépesített, süvöltő és zakatoló játékberendezéseket, mint a jó öreg, ósdi kacatokat: egy bódét, ahol rongylabdával egymásra állított dobozokra lehet célbadobni és rózsaszínű porcelán malacot lehet nyerni, ha a versenyző nagyon igyekszik, vagy az elvarázsolt kastély bután-rafinált trükkjeit, a görbe tükörképeket, a nők szoknyáját alulról nyakba lebbentő, váratlan szellőfúvást, amelynek hatását odalent hatalmas tömeg figyeli, vagy az óriáshordóban való csetlést-botlást, összekeveredett lábakkal. Hiába, ilyenek vagyunk, szeretünk játszani. De az idő rövid, búcsúzzunk tehát el a Vidám Parktól. Még legeslegutoljára kipróbáljuk az erőmérő szerkezetét — ahol is egy kecskét kell fellökni a sínpáron, s az a legerősebb, aki a fent trónoló bohócfigurát tomporon találja —, s máris kilépünk a kapun, a nyüzsgő utcára, ahol a léggömbárusok kiáltoznak. Egy pillantást vetünk a nemrég újjáépült Fővárosi Nagycirkusz modern épületére, aztán kissé kimerülve benyitunk a Gundel étterem ajtaján, hogy megigyunk egy pohár sört... S íme, ez a szó: Gundel, meghozza az étvágyunkat is; a magyar konyhaművészet bölcsőhelyén és trónján vagyunk. Az ám, itt enni kell! Ki ne hallott volna a Gundel-palacsintáról, amely itt született, ki ne vágyna az ízek harmóniájára, amely úgy zendül meg a szájban, akár a fülben valamely Bach-muzsika. Nagy profánok vagyunk? Talán azért, mert a Liget hangulatát őrizzük magunkban, amely hol gyengéd, elrévedő, hol napfényes, hol árnyas, hol nyersen jókedvű, hol derűs, de mindig tele van színnel, még a csendje is színes. Hiába, ilyen liget csak egy van a világon... így fejezzük be gyorsan száguldó történetünket a vásári kikiáltók modorában, de elérzékenyültségünket sem tagadjuk el: nagyon szeretjük Budapest e százarcú vidékét. Kristóf Attila A tisztes kort megért embereket és tárgyakat rendszerint a múlandóság fátyolos légköre lengi körül, mint holmi áttetsző porfelhő, amelyben az emlékezet csillogó szemcséi lebegnek. Abban a földszintes zuglói házban, az árnyas-kertes, madárfüttyös Amerikai úton, ahol Magyarország egyik legrégebbi keletű autóvezetői jogosítványának tulajdonosát s a tőle elválaszthatatlan, negyvenhat éves Triumph Super Seven autómatuzsálemet felkeresem, ennek a múlandóságra emlékeztető fénytörésnek nyoma sincs. A hetvennyolc éves Csillag Dezső nyugdíjas műszaki felügyelő s a gépkocsik világában sokkal idősebbnek számító autója Zugló nevezetességei közé tartozik, bár személyi szálakkal Csillag Dezső kötődik szorosabban Budapest XIV. kerületéhez, az öreg és meglepően fürge Triumph lényegesen később ismerkedett meg a zuglói utcák mértani szövevényével. Magyarországon jó néhány idős ember zsebében lapul a több évtizedes vagy fél évszázados autóvezetői jogosítvány, az azonban meglehetősen ritka dolog, hogy az idős vezető olyan kocsit vezessen, amelynek kora — embert' évtizedekre átszámítva — legalább százötven esztendő. Csillag Dezső' és Triumphja tehát e ritka szerencsés találkozások jelképe, egyúttal a városnegvedben az óra szerepét is betölti, meit kockáztatta az előzést, ami egyet jelentett azzal, hogy az átláthatatlan felhőben összeütközik valakivel. Később egy kéthengeres Tátra következett, a kor egyik legigénytelenebb, legmegbízhatóbb autója, amellyel Csillag Dezső cége megbízásából azt a néhány nagybirtokot látogatta, ahol akkoriban már traktor dolgozott, mintegy 250—300 darab. — Lengyeltótiba mentem egy alkalommal, nyári eső után. amikor mér javában folyt a betakarítás. Az egy keréknyom széles úton két bivaly vontatta betakarodó szekér haladt előttem, majd a sárba ragadt. Nagy üggyel-bajjal megkerültem, a Tátrát a szekér és a bivalyok elé kötöttem, majd behúzattam a három-négy kilométerre fekvő tanyára. Az intéző lefényképezett bennünket, s később ez a felnagyított fotó a Tátra egyik világszerte ismert reklámképe lett. Az autózás örömei — mint minden emberi öröm — időnként keserűségbe csapnak át, történelmi fordulatok szakítják el az embert a hűséges géptől, amellyel, már-már úgy érezte, összeforrott, idegrendszere és érzékszervei tökéletesen ismerik a holt anyagból összerótt szerkezet életműködésének minden rezzenését. Csillag bátyánk, akire bízvást ráhúzhatjuk az akasztófahumorú pesti kabaré nagyon négi és nagyon mélyértelmű megállapítását, hogy „régi motoros”, ezt a keserű és kényszerítő szakítást autós életének úgynevezett Opelkorszakában élte át. Ez a korszak egybeesett Európa komor korszakával, ily módon meg lehet érteni Zugló élő nevezetességét, amikor enyhültén, s bizonyos ironikus derűvel beszél a kedves Opel-Kadett elvesztéséről. — Az autót le kellett adni a katonaságnak, s talán, mivel Kadett volt a típusa — nóta bene — a pesti kadettiskolában búcsúztunk el egymástól. Utána hazamentem és könnyek között találtam a feleségemet, akinek legalább úgy fájt a kocsi elvesztése, de megvigasztaltam, mert én számítottam erre a bevonulásra, és jó előre szereztem egy Ariel motorbiciklit. Mondtam a feleségemnek, hogy ne sírj, anyukám, fogunk mi ezután is motorozni. Abban a pillanatban csöngettek, a postás hozott egy ajánlott levelet. Abban az időben minden pecsétes írásnak baljós jelentése volt, ezért a derék, ismerős postás sietett megnyugtatni: — Semmi izgalom, Csillag úr. Csak a motorbiciklit hívták be... Csillag bácsi meg a Triumph amikor az Amerikai út 78. keskeny kapuján kigördül az utcára a halványkékre fényezett kocsi, a szemközti idegsebészeten karórájukra pillantanak az orvosok: — Fél egy van. Csillag bácsi ebédelni megy. Napjainkban jobbára ezek a szerény távolságra vezető utak jelzik Csillag Dezső életében az autózást, a tizenkettedik autóval, amely felváltotta a Peugeot-ok, Tátrák, Opelek, Morrisok sorozatát, amiből látható, hogy az öregurat semmiféle márkaelvakultság nem vezette hosszú autós életében, mindig olyan autót szerzett, amit akkor éppen a legjobbnak tartott. — Az első kocsim egy kétüléses Baby Peugeot volt, majd egy nagyobb francia kocsi következett, erre már a fiaimat is fel tudtam ültetni, oly módon, hogy hátul két párnázott ülést eszkábáltattam és odaszíj aztam a gyerekeket, akik természetesen óriási autósszemüveget és porsapkát viseltek. Magyarországon akkoriban még olyan útviszonyok voltak, hogy ha két autó ment egymás mögött a balatoni országúton, az egyik vagy lemaradt a roppant porfelhőben, vagy meg-A Városliget (Az ezeréves Budapest című kötetből)
