Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-04-28 / 9. szám

Impozáns áruházat kapott Kunszentmárton (MTI felv.) Budapest 62., 292. postafiók Elgondolkoztató, érdekes levelet hozott a minap a posta az NSZK-ból, K. J. honfitárs­tól. Olvasónk — többek között — azt is föl­vetette, hogy kevésnek találja a Magyar Hí­rekben a közölt ólvasói leveleket. Bár az Ol­vasóink írják rovatunkban eddig is beszámol­tunk a hozzánk érkezett érdekesebb írások­ról, hírekről, véleményekről, mégis, úgy gon­doljuk, ezentúl kissé bővebb teret szentelhe­tünk a lapunk barátaival folytatott párbeszéd­nek. Időnként mi is beszámolunk majd a lap készítése közben támadt közérdekű problé­máinkról, olyanokról, melyek megoldásához esetleg olvasóink segítségét is kérjük. Rova­tunk gerincét azonban mindig a postafiók tar­talma fogja jelenteni. (A neveket természete­sen csak levélíróink engedélyével közöljük.) Magyar filmnapok Tisztelt főszerkesztő úr! A Kaliforniai Egye­tem. Filmmúzeumának magyar filmfesztiválja, gondolom, érdekli az Önök kulturális rovatát. Annál is inkább, mert tudomásom szerint ez az első ilyen típusú rendezvény Amerikában. A fesztivált az Amerikai Filmtudományi In­tézet, a Hungarofilm és a Kaliforniai Egyetem Filmmúzeuma közösen patronálja. Őszinte hí­ve: C. L.” A február 18. és március 4. között megtar­tott rendezvényen a magyar filmgyártás 15 nagyfilmje és ugyanennyi rövidfilmje mutat­kozott be az amerikai közönségnek. Az alko­tások fogadtatásáról a későbbiekben számo­lunk be. Köszönet „Nagyon szépen megköszönöm a Magyarok Világszövetségének, hogy segített nekem ab­ban, hogy a Kincses Kalendáriummal és a Magyar Hírekkel ki tudtam lépni elszigetelő­désemből. Nekem ez azt jelenti, hogy ha nem is tudok ellátogatni Hazámba, lelkileg otthon vagyok, mikor a nagyon szép, illusztrált Kin­cses Kalendáriumot és a Magyar Híreket ol­vasom. Minden betűje és minden fényképfel­vétel nekem boldog élményt jelent. Szívélye­sen üdvözlöm a Magyarok Világszövetségét és a lap munkatársait: Guttmann Ilona, Kaisers­lautern, NSZK”. Nem a dicsekvés vágya ösztönzött, hogy kö­zöljük olvasónk jó kívánságait. Személyesebb okunk volt erre. Ezt a levelet minden munka­társunk jutalomnak tekinti, munkánk értelme közvetlen megnyilvánulásának. Az ilyen leve­leknél tűnik elő, mekkora felelősség kötelez minket, „minden betűért, minden fényképfel­vételért”. Szeretnénk rászolgálni a dicséretre. Versek Vándor Helenének, Aladár Leitnernek, Mol­nár Gábornak és sok más olvasónknak üzen­jük: megkaptuk verseiket, nagyon köszönjük. Volt közöttük néhány igen sikerült. Azonban — mint ezt tapasztalhatják — a legritkább esetben közlünk költeményeket olvasóinktól. Részben a hely szűkössége késztet minket er­re, másrészt viszont az, hogy a Magyar Hírek nem irodalmi lap. Ügy véljük, hogy elsősor­ban a mai Magyarország életének, gondjainak, örömeinek bemutatása a feladatunk. Irodalmi életünkbe a negyedévenként megjelenő mel­lékletünk ad bizonyos betekintést. Köszönjük olvasóink verseit, eltesszük és megőrizzük — közlésükre azonban nem vállalkozhatunk. Előadóestek Chilében „... Január-február, az otthoni július­augusztus megfelelője, nem alkalmas kultúr­estek rendezésére. Mindezek ellenére január első napjaiban, felhasználva Horányi Mátyás budapesti egyetemi tanár, a dél-amerikai fő­iskolák igen kedves és nagyrabecsült vendé­ge chilei tartózkodását, megrendeztük a Pe­­tőfi-évvel kapcsolatos első előadásunkat. Ho­rányi professzor rendkívül érdekes előadást tartott Petőfi életéről, működéséről és jelen­tőségéről. Az előadás keretében, mely Cervan­tes nyelvén folyt le, Silvia Nenez előadómű­vésznő Petőfi-verseket szavalt — mélyen át­érezve és teljesen magáévá téve a költő elgon­dolásait. A kultúrest a Chilei Állami Egyetem nagytermében zajlott le, minden várakozást felülmúlóan nagyszámú közönség előtt. A fenti műsor első száma volt rendezvé­nyeinknek, amelyeket a Petőfi-év folyamán óhajtunk nyújtani chilei és itt élő magyar honfitársainknak. Néhány hónapig körünkben tartózkodott dr. Koreff Oszkár magyar orvosprofesszor, aki számos, igen célszerű tanáccsal szolgált inté­zetünknek. A második éve megújult egyesü­letnek ő volt a megalapítója. Mivel neki ko­moly szerepe van a külföldi magyar egyesü­letek támogatásában, reméljük, hogy fenntart­hatjuk jó kapcsolatunkat. Andres Balassa H., Santiago, Chile”. Nemzetiségeinkről „Tisztelt Magyar Hírek! Szeretnék néhány kérdésemre választ kapni. Érdekelne a ma­gyarországi nemzetiségek megoszlása számok­ban, megyénként. Ha lehetséges, a legutóbbi népszámlálás alapján. Előre is köszönöm fá­radságukat: Johann Eberling, Krs. Göppingen, NSZK.” A nemzetiségek Magyarországon a lakosság kis töredékét alkotják csak. A legutóbbi nép­­számlálás adatai alapján: szlovák 20 929 fő (0,21%); román 12 450 fő, (0,13%); német 34 ezer 596 fő (0,36%); szerb 11619 fő (0,12%); horvát 17 327 fő (0,18%); szlovén 4149 fő (0,04 százalék); cigány 34 305 fő (0,35%); egyéb 16 355 fő (0,17%). (Anyanyelv szerinti megoszlás.) A nem magyar anyanyelvűek összesen a lakos­ság 1,56 százalékát teszik ki. Halálozás „A Magyar Hírek főszerkesztőjének. Fájda­lommal értesítjük önt és a Magyar Hírek ol­vasóit, hogy Kőhalmi József (Highett, Vic., Ausztrália) elhunyt. Kőhalmi József családja nevében: Elizabeth Fodor.” A Gr£cl Magyar Egyesület gyermek­­tánccsoportja egy évvel ezelőtt alakult meg. Képünk a ju­bileumi ünnepségen készült BAL OLDALI KÉP: Zsadányi József hon­fitárs Strathroy-ban (Kanada) nemrég tartotta aranylako­dalmát. Képünkön az „aranypár” és családja omlós Aladár — a pro­fesszor, az irodalomtu­dós, irodalomnak, költészet­nek nemcsak kincseket feltá­ró búvára, de ihletett műve­lője is — most, az április ne­­gyediki nemzeti ünnepen el­nyerte, amire rég rászolgált, a legdíszesebb koszorút. Azt, amelynek koszorúforma jel­vénye is van, mint a vele egyenlő Kossuth-díjnak: az Állami-díjat, a tudományos munkásságot érhető legna­gyobb kitüntetést. Felsős gimnazista korom óta őriztem, ami akkor je­lent meg, Űj magyar líra cí­mű könyvét, őrzöm ma is, abban a fekete félvászonban, amelybe akkor köttettem. Fe­ketébe, ahogy a Bibliát szo­kás, mert szent könyv volt nekem — ma is az —, költé­szeti biblia. „Üj” magyar köl­tészet: ez akkor elsősorban Babitsot, Tóth Árpádot, Szép Ernőt, Füst Milánt, Ignotust, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Balázs Bélát, Gellértet, Kas­sákot jelentette még — se halottak élén, akkor még élő­ként: Adyt. öt kivéve éltek még akkor mind a halhatat­lanok, fényképük is látható volt a könyvben, Tóth Ár­pádot s Juhászt kivéve ké­sőbb valamennyinek szoron­gathattam is még a kezét. Mélyen meg voltam illetőd­­ve, valahányszor tehettem. S része volt ebben a Komlós Aladár könyvének is: a gyö­nyört, amelybe e nagy költé­szet borzongásig ejtett, ő ren­dezte értelmessé bennem, ő rendszerezte nékem ezt a roppant virágzást. Nemcsak nekem: egy or­szág számára tette. E csoda­kertnek Linnéje ö volt. Első komoly, alapvető s mindmáig helytálló felméré­sét végezte el Komlós Ala­dár a magyar költészet ama virágkorának, mely a Ber­zsenyiéké s Csokonaiké, majd a Vörösmarty éké, Petőfiéké. Aranyéké után a harmadik volt, s éppoly hatalmas, de sűrűbb, szövevényesebb. Az­óta tudom, hogy magyar versben nincsen nála illeté­kesebb. Líránk nagy megújítói méltó ifjú publikum előtt vé­gezték a mutatványt. Arra kell gondolnom ugyanis, hogy 1908-ban — a nagyváradi Holnapnak, a Nyugat indulásának s a Vér és aranynak valódi arany­esztendejében — húszéves if jú volt Komlós Aladár. A lélegzetfojtó eseménynek lel­kes, fiatal, elragadtatott drukkere volt — akiben alig húsz esztendőn belül, ugyan­azzal az ifjú hevülettel, de tudós kongenialitással iroda­lomtörténeti elemzéssé, eszté­tikai törvényalkotássá hig­gadt, azaz dehogy higgadt: emelkedett s forrásúit a drukk. 1914-ben versek közül hív­ták be katonának. A halot­tak élén megjelenése 1918- ban, az olasz fronton érte Komlós főhadnagy urat. A kor lírájának összegezé­sére Komlós tanár úr volt hi­vatott. Pedig Komlós tanár úr dolga minden volt, csak nem könnyű. Eleget mondanék erről magával a puszta közléssel is, hogy a két világháború közt gimnáziumi tanár volt Budapesten Komlós Aladár. De őt megszekírozták még külön is, sőt kétfelöl. A cseh­szlovák területen megjelent magyar kommunista napilap­nak, a Magyar Napnak adott nyilatkozata miatt itthon jobboldali sajtóhajsza indult ellene, ami kétesztendei fel­függesztés erejéig az állásába is belekerült. S egy irodalmi vélekedése miatt — tán az egyetlen miatt, amelyet nem osztottam, nem osztok ma sem — még „balfelől” is ér­te néhány, nem éppen finy­­nyás eszközű bántalom. Ne­héz volt helytállnia: a Pia­ve, Isonzó, Tagliamento mel­lékén sem lehetett nehezebb. De Komlós tanár úr helyt­állt. S ezenkívül is még hány fronton állt helyt! önként vonult ki mindre: nem kény­szerítette más, csak aki fé­nyes, szöges ösztökével állt mögötte, a Múzsa. Így történt, hogy — tán csak a színműírást kivéve — a tollal megközelíthető ösz­­szes területekre elmerészke­dett, s egyiken sem tévedt el. Három kötetre való verssel tanúsította, hogy aminek bí­rája, annak művésze és mes­tere is. Regényt írt, ifjúságit, a Curiatiusokról, pályadíjat nyert vele; ezzel, meg a Néró és a VIII/a-val valódi új mű­fajt — a klasszikumot mo­dernül élvezetessé elevenítőt — teremtett volna ... ha lett volna, aki hozzá foghatóan kövesse. Ami pedig az iroda­lomtudóst, a filológia búvá­rát, a mind szuverénebb te­kintélyű kritikust illeti, a szemleíróként s cikkíróként is kombattánst s mind sú­lyosabb szavát; ide most egész bibliográfiáját kellene kiírnom a két világháború közül. Hiszen el is végzik majd, ha már el nem végez­ték talán, több nemzedéknyi tanítványai. Ez mind a Nyugatban je­lent meg, folyamatosan — azaz nem is mind: jutott be­lőle, amíg fennállt, a A Toli­nak is. Babits folyóirata és Zsolt Béla hetilapja: koránt­sem volt ez Janus-arc. Nem volt az a korszakon belül sem: mindkettőn, más-más sugártöréssel, a legnemesebb magyar irodalom ragyogott. De Komlós Aladár esetében ez még külön is jelentékeny, szép összegezést mutatott. A Nyugatban a legéberebb s leghitelesebb kritikai jelenlé­tet anélkül jelentette ő, hogy akár csak egy pillanatra is beletévedt, pláne belemosó­dott volna abba a kétségkí­vül nívós, de mind nyeglébb esszéizmusba, amely ott — tollán egy tíz évvel ifjabb nemzedéknek — hovatovább eluralkodott. A Toliban pedig anélkül jelentette a csillo­gó vértben hadakozó prog­ressziót, hogy akár csak egy pillanatra is engedett volna abból a szigorúan irodalmi s tudományos tartásából, amit az a vitézlő, az a harci porond ily fokon voltaképp meg sem követelt. Közben pedig teljes figye­lemmel tartotta szemmel Komlós Aladár a világirodai­mat is: azt az iránytűt tar­totta szemmel, ami nélkül belvizeinken is csak eltéved­ni lehet. A szép nyomozásra emlékszem, amit a talányos eredetű — csakis nyelvün­kön ismeretes — Anatole France-novella, A rózsafabú­tor ügyében folytatott. S em­lékszem ám arra is, hogy ki­nek figyelmemet a német nyelvű lírától mindinkább a francia s az olasz vonta el, ifjú fejjel tőle hallottam elő­ször Georg Trakl nevét. De amire a két háború közt felkészült Komlós Ala­dár, az megint más: az éle­tének főműve volt. Fajmi könnyen bennere - kedhetett volna. Előbb még túl kellett élnie a máso­dik világháborút, ami bizony még nehezebb volt, mint túl­élni az elsőt. Szerencséje volt? Minekünk volt ezzel szerencsénk: magyar iroda­lomnak. A felszabadulás másnapján mindjárt élete és munkája teljes logikájában láttuk vi­szont Komlós Aladárt: iro­dalmi folyóiratokban és Zsolt Béla új hetilapjában, a Ha­ladásban változatlanul régi eszményeiért — immár egy nemzet eszményeiért — dol­gozott. S belefogott — túl az ötvenen — abba a hatalmas munkába, mely évtizedek kutatásait egymás után vagy tíz kötetben dolgozta fel és összegezte. Ezt már a rég és fölösen megérdemelt egyete­mi tanári katedrán tette — bár eleinte még ott sem ép­pen zavartalanul —, majd pedig, miután az atmoszfé­ra mind kedvezőbbre fordult, elnyerte véle sorban az aka­démiai fokozatokat éppúgy, mint a Magyar Irodalomtör­téneti Társaság elnöki tisz­tét. s végül most a legtöb­bet, az Állami-díjat is. Ez a munka pedig — éle­tének ez a főműve — azzal jelezhető röviden, hogy a ma­gyar költészetnek Petőfi és Ady közötti korszakát, lí­ránknak e vihar utáni dörgé­sekkel, viharok előjeleivel, fojtott áradásokkal s erede­tükben mindaddig nem kö­vetett búvópatakokkal teljes, bonyolult, rejtelmes és sej­telmes periódusát ö ismertet­te meg az országgal, tudomá­nyosan és a mából megfejt­­hetően ő tisztázta s állította elénk, voltaképp tőle kaptuk vissza, tőle kaptuk meg iga­zán. Vajda János és Kiss Jó­zsef, Reviczky és Komjáthy, majd Heltai, Szilágyi Géza s e sorban is Ignotus (hogy csak az etappjelzőket említ­sem, ne Endrődit, Thalyt, Kozmát, Rudnyánszkyt, a Pa­­lágyiakat, meg a többieket, mind az egész, messze fény­lő s mindaddig voltaképpen meg sem vizsgált Te jutat): mindezt ő tette számunkra „Lepje meg ma­gyarországi isme­rőseit! Megbízásait telje­síti, ajándék- és virágküldeménycit ön helyett megvá­sárolja és a kért címre szállítja a BOY SZOLGÁ­LAT! CÍM: BUDAPEST V., BAJCSY-ZSI­­L1NSZKY ÜT 20. TELEFON: 123—523, 290—290 világos folyamattá, beleértve a kiegyezés utáni irodalmi el­lenzéket, a magyar szocia­­lisztikus líra kezdeteit épp­úgy, mint a népnemzeti ha­gyományok süllyedését epi­­gonizmussá s valódi tártál­­műk emelkedését Adyékban forradalommá. Komlós Aladárnak köszön­hetjük a magyar költészet helyreállt kontinuitását. JDoppant munkát végzett I\ el, s várható — ki is te­lik tőle, túl a nyolcvanon is — jókora porció. Ezek a so­rok korántsem summázták; jelezték csak éppen. Csak üdvözlet, mely a tisz­telgéssel magát tisztelte meg. Haszna talán annyi, hogy tanítványaihoz — oly sokak­hoz szanaszét a világon — elviszi a hírét, hogy helye­sen tanulták meg a magyar költészetet: a magyar költé­szet az, amit az iskolában Komlós Aladártól tanultak, s amit egy nemzet approbáció­­jával pecsételt most meg az Állami-díj.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents