Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-13 / 10. szám
M0W: Készülődés az első tavaszi kiránduláshoz C '■'** í 18 Ba ,,Wiener Tataner’’ Lovasélet Tatán A műemlékekben gazdag kisvárosnak, Tatának jelentős az idegenforgalma, de a külföldi vendégek nagy részét a Tatai Állami Gazdaság lovasiskolája fogadja. A boltíves istálló, amely a Nagy-tó partján festői környezetben áll, a világ minden részéből vonzza a lovasokat, akiknek legnagyobb része ma már törzsvendég olyannyira, hogy az egyik lelkes bécsi csoport megalakította a Wiener Tataner, illetve a Bécsi Tataiak Klubját. A környék vadregényes erdeiben változatos terepen, amely a hajdani nagy nimródok, Zsigmond és Mátyás király kedvenc vadászterülete volt, s amely máig sem veszített varázsából, kora tavasztól késő őszig tartanak a lovaskirándulások. Galkó Ernő, a lovasiskola vezetője állítja össze az izgalmas programot, s a szabadban rendezett piknikek, a kis zöldvendéglőkben elköltött közös ebédek kellemes állomásai e túráknak. A kánikulában a Nagy-tóban a lóúsztatás is külön élményt jelent, a hűvösebb időben pedig az istálló hatalmas kandallóját körülülve, az abrakot ropogtató „túrapartnerek” társaságában meghittek a beszélgetések. Az őszi — októberi, novemberi — Hubertus-lovaglások is valahányszor telt házat jelentenek. Természetes és mesterséges akadályokon át — vizesárkok, sövények — kell eljutni a célig, s a győztes az, aki a nagy hallalinál vad vágtában a „róka", ezt a szerepet itt évek óta Szabó József, az iskola edzője alakítja, vállára tűzött farkat lovaglópálcájával leemeli. A tereplovaglás télen szünetel, de a nagy fedett lovardában ekkor is folyik a tréning, az érdeklődők számára elméleti és gyakorlati oktatással egybekötött tanfolyamok is indulnak. Mód van arra is, hogy a lovas saját lovát vagy lovait elhozza és velük együtt gyakoroljon, tanuljon. (kertész) Lovak, lovasok Indulásra készen FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZATI SZEDÖLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Ki hinné ma már, hogy a János vitézre elsőbben nem akadt kiadó? Még Vörösmarty is hiába pártolá... A negyvennégyes esztendő utólján írta Petőfi, s mindössze néhány nap alatt. A genie ihlete nem kér sok időt — mondák a rajongók, s bizonnyal úgy vagyon; hanem azt is említém, hogy Petőfi többnyire fejben dolgozott és jószerivel sohasem lehetett róla tudni, hogy ama vers, amelyet akár a nyomdapult szélén vet a papírra törlés nélkül, azon percben született-é, vagy már napok ólta formálta elméjében, s most már csak letisztázza? Elég az hozzá, midőn Pákh Albert, ki humoristicus írásaiért különösen vidéki olvasói között vala népszerű, tőlök ajándokba egy egész disznósódart kapott, azt pilvaxbéli barátaival fogyasztá el a lakásán, s a János vitéz is ez alkalommal került először felolvasásra. Tetszétt is, mint mondják, bár én ott nem voltam, sajnos. Végezetül Vahot a következő márciuson kiadá ötszáz példányokban, majd egy esztendőre újabb ötszázban.. A száz forint honoráriumot Petőfi tönkrement, S szükséget látó szüleinek küldé el. Az ezer példány azonban haláláig sem fogyott el (igaz, hamar jött el az is...), pedig a János vitéz több annál, mint egyszeri mese, ha mese is: idők változásának harangszava. Addig is írtak volt meséket a nép képzelete köréből, de most először szólalt meg az a maga eredeti mivoltában. Minden műnek, de még egy tréfának is actualitása ad külön érdeket; olyik azt túl sem éli. A remekmű, miként a János vitéz is, születésekor a jogtalan pórnép szabadulási vágyát jelképező minden olvasó előtt; idők fordulásával ez az actualitás lefoszlott róla. Ellenben, a naiv mese mögül inkább előbukkantak az előadás személyes indulatai, s a műköltő mesterkezének vonásai. Kezdődik, mint bármely reallsticus történet: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára — Az ég tetejéről a juhászbojtárra. — Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon, — A juhásznak úgy is nagy melege vagyon." Csupán egy-egy hasonlat emlékeztet a népmesére: „Ha látsz száraz kórót, szélvésztől kergetve...’’, vagy: „Ha látsz tört virágot, útközépre vetve...’’ Hanem az már egészen népmeséből vett, hogy Juliskának gonosz mostohája vagyon, és Jancsi is lelenc gyerek, ki a való életben többnyire télresodort-éltű, a mesében azonban (vagy éppen ezért) nagyra hivatott lészen! Kukorica Jancsi vétken éretvén, s elüldőztetvén, világgá megy, akár a töbi népmesehős vagy a görög Odysseus, a trójai Aeneas... Hogy nagy tetteket vigyen végbe, s állja „az ember próbáját”! Semmi kétség felette, paraszti odysseia ez, amelyben Jancsi, midőn a zsiványokkal, a viharral, az óriásokkal vagy a sötétség országával küszködik, mindig újra faluja gonoszaival, elüldözőlvel száll szembe. A népek ősi emlékeiben bűvös számok lakoznak, mint a hármas is. Három kalandot él át Jancsi — a zsiványokkal, a franciákkal és a viharral —, mielőtt hazatér; s három akadályt kell legyőznie — az óriásokat, a boszorkát és az Óperenciás tengert —, míg Tündérországba jut. Annak három kapuja előtt háromszor kell megküzdenie az őriző három medvével, oroszlánnal és sárkánnyal. A mese mindig igazságot oszt. Kukorica Jancsiként bújdosik el, hanem aki leveri a zsiványokat, ellent áll a szép királylány csábításának, megüli a griffmadarat, az már nem maradhat tovább holmi Kukorica Jancsi: „Én a te nevedet másnak keresztelem, — Mától fogva neved János vitéz legyen” — mondja a francia király. Legnagyobb jutalma azonban, hogy erőt vesz a halálon, ami lehet csodás győzedelem, de semmiképpen sincs az igazság ellenében: a két szegény pórivadék, Jancsi és Iluska boldogsága még a mesében sem valósulhat meg azon világban, amely boldogtalanságukat okozá, csak egy másik, egy tündérvilágban! Tagadhatatlan néminemű rokonság Garay János híres elbeszélő költeményével, az Obsitossal, meg Vörösmarty elbeszélő költeményével, a Katonával is, amelynek hőse nyolc esztendei katonáskodás után tér haza falujába, s veszi feleségül Katicáját. De mintha János vitéz a francia király obsitjával hazatérve boldog lehetne! Nem, véle Petőfi hosszabb utat járat be, mert ő már messzebb jutott, mint a jószándékú liberális Vörösmarty: való boldogságot jobbágyfalujában a kiérdemesült katona hiába keres — fel hát Tündérországba! Másutt el nem nyerheti... Más az is, ahogyan Kukorica Jancsi látja a világot. A paraszti beszéd és szokás szerint szól, s cselekszik. Az óriáskirállyal így perel: „Harapod bizony te a kínos napodat! — De fogadom, bele is törik a fogad!”. A falusi ház előtt levő kispadot idézi Petőfi másutt: „Nagy munkája után egy pádon nyugodva" — írja, hanem ez a pad Tündérország kapujában áll! Petőfi olykor gyűjtötte a népdalokat, ő jegyzetté fel az alábbit is: „Ha látom a fergeteg idejét, — Lehajtom a kalapom szélét, — Kifordítom a subámat szőrre, — Ügy állok ki a záporesőre." A János vitézben azután ezt olvashatjuk: „Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott, — Lekonyította a karimás kalapot, — Nagy szőrű subáját meg kifordította, — ügy tekintett bele a vad zivatarba." Manapság a János vitézt a meglett emberek megmosolyogják, s mint afféle mesét, a gyermekek örömének tartják. Ha, mit elmondottam, bizonyítaná, mely könnyelműség ez! S még mennyi felnőtt szépségét sorolhatnám, ha a tudománynak, s nem csupán magamnak tenném e jegyzéseket... Meg se kísérelem, hogy Arany János Toldiját véle egybevessem, akár csak a verselését is. Mivelhogy mindkettő magyaros versformában íratott, amit páros rimü Zrínyi-versnek neveznek. Arany szigorúan és pontosan tartotta magát hozzá, Petőfi gyakorta tért el tőle. A tudós pongyolaságnak mondhatja e szabadosságokat, s bizony akadt is, ki a versi „hibákat” Petőfinek fejére olvasá... Mi dőreség! Ha csak a mindig gondos, mindig pontos, rendet és szabályt tartó Arany, s a korlátot, határt nem ismerő, urat és tekintélyt nem tisztelő Petőfi lélekben! különbözőségét tekintjük! De ott van hozzá a költő Petőfi, ki többre tör: mesét mond, ahogyan a nép mesél, és hallgatja a mesét, ahogyan a nép hallgatja. Aki pedig nem érti, szegényen marad. B. P. (folytatjuk) Egy kis lubickolás a kánikulában a Nagy-tó vizében (Kertész Ottó felvételei) JtLifoi széft ? A Magyar Hírek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt költeményt? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt Idéz fel Önökben? A Magyar Hírek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a borítékon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terjedelmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötése, bárki pályázhat, akár minden közölt vers után is. A legjobb, legszebb Írásokat folyamatosan értékes könyv- és hanglemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöljük. Várjuk olvasóink válaszát Petőfi Sándor versére: MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR Q-durnyy txLtíz. RÉSZLET „Hogy is kezdjem csak hát? ... Mindenek elótte Hogyan tettem szert a Kukorica névre? Kukorica között találtak engemet, Úgy ruházták rám a Kukorica nevet. Egy gazdaember jólelkű felesége — Amint ö nekem ezt sokszor elmesélte — Egyszer kinézett a kukoricaföldre, S ott egy barázdában lelt engem heverve. Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta, Nem hagyott a földön, felvett a karjára, Es hazafelé ezt gondolta mentiben: „Fölnevelem szegényt, hisz úgy sincs gyermekem.” Hanem volt ám neki haragos vad férje, Akinek én sehogy sem voltam Ínyére, Hej, amikor engem az otthon meglátott, Ugyancsak jártak a cifra káromlások. Engesztelte a jó asszony ily szavakkal: „Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal. Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére. Tarthatnék-e számot isten kegyelmére? Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan, Kendnek gazdasága, ökre és Juha van, Ha felcsuporodlk a kis Istenadta, Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.” Valahogy, valahogy csakugyan engedeti; De azért rám soha jó szemet nem vetett. Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben, Meg-megbusángolt ö amúgy istenesen. Munka s Qtleg között ekkép nevelkedtem, Részesültem nagyon kevés örömekben; Az egész örömem csak annyiból állott, Hogy a faluban egy szép kis szőke lány volt. Ennek édesanyja jókor a síré lett, Édesapja pedig vett más feleséget; Hanem az apja Is elhalt nemsokára, így Jutott egyedül mostohaanyjára. Ez a kis leányzó volt az én örömem, Az egyetlen rózsa tüskés életemen. Be tudtam is őt szeretni, csodálni; Úgy hitak minket, hogy: a falu árvái. Már gyermekkoromban hogyha őt láthattam, Egy túrós lepényért látását nem adtam; Örültem is, mikor a vasárnap eljött, Es vele játszhattam a gyerekek között. Hát amikor még aztán sihederré lettem, S izegni-mozogni elkezdett a szivem! Csak úgyis voltam, mikor megcsókoltam. Hogy a világ összedőlhetett miattam. Sokszor megbántotta gonosz mostohája ... Isten neki soha azt meg ne bocsássa! Es ki tudja, még mit el nem követ rajta, Ha fenyegetésem zabolán nem tartja. Magamnak is ugyan kutyául lett dolga, Belefektettük a jó asszonyt a sírba, Aki engem talált, és aki, mondhatom, Mint tulajdon anyám, úgy viselte gondom. Kemény az én szivem, teljes életemben Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem, De nevelőanyám sírjának halmára Hullottak könnyeim zápornak módjára. Iluska is, az a szép kis szőke leány, Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán; Hogyne? az istenben boldogult Jó lélek Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek. Nem egyszer mondta, hogy: „várakozzatok csak! En még benneteket összeházasltlak; Olyan pár válik is ám tibelőletek, Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!" Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy Istent, (Mert szavának állott ő minden időbe’) Ha le nem szállt volna a föld mélységébe. Azután hát aztán, hogy meghalálozott, A ml reménységünk végkép megszakadott: Mindazonáltal a reménytelenségbe’ Úgy szerettük egymást, mint annakelőtte. De az úristennek más volt akaratja, Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta. Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám, Annak következtében elcsapott a gazdám. Búcsút mondtam az én édes Iluskámnak, Keserű érzéssel mentem a világnak. BÚJdosva Jártam a világot széltére. Mígnem katonának csaptam föl végtére. Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak, Hogy ne adja szívét soha senki másnak, 0 sem mondta nekem, hogy hűséges legyek — Tudtuk, hogy hűségünk úgysem szegjük mi meg. Azért szép király lyány ne tarts reám számot; Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat: Nem Is fogok bírni senkit e világon, Ha elfelejtkezik is rólam halálom." 8
