Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-23 / 9. szám
irtsam C/tfatfíajod, Aöjő^t PéL-4*eM*4pAA/ A perui főváros egyik népszerű embere Baráti Lajos (balról a harmadik), a perui válogatott edzője „Ha Punta Arenasban kiszállsz a repülőgépből, nem lesz semmi problémád. A városkában egy taxi van, sofőrje magyar, ő majd segít neked" — ezekkel a szavakkal bíztatott Chilében egy santiagói honfitárs, amikor a világ legdélebben fekvő városának utazási nehézségeiről panaszkodtam. Sajnos, Punta Arenasba végül nem jutottam el, de a magyar taxisofőr esete jellemző, honfitársainkat a világ legkülönbözőbb pontjain, a legváltozatosabb beosztásban, foglalkozásban megtalálhatjuk. Egy másik ilyen meglepő találkozás Peruban, a hallisztgyártás és a fejlődő kohászat Csendes-óceán mellett fekvő centrumában, Chimboteban történt. Reggel a Hotel Chimu portáján hallottam, amint egy németül beszélő házaspár izgatottan tárgyalja, magyarok aludtak a szállóban. Kiderült, a németül beszélő úr Kindl Béla kolozsvári magyar ember, a szálló bérlője. Még egy történet, ugyancsak Peruból. Két magyar vasutas szakértővel, Kemenes Arzén és Szabó György mérnökökkel, a Tesco külkereskedelmi vállalat megbízottaival utaztam a világ legmagasabban húzódó vasútvonalán az Andokban, Lima és Huancayo között. 3700 méteren jártunk, körülöttünk 4—5 ezer méteres hegycsúcsok emelkedtek. Alattunk a mélységben kis hegyi falu, San Matteo. A gyufaskatulyának tűnő házak között egyetlen hatalmas tábla kérkedik öles betűkkel. Hotel Danubio, a Duna-szálló perui névrokona. Később megtudtam, tulajdonosának magyar felesége van, és azelőtt a perui dzsungel városában, Iquitosban, az Amazonas partján állt hasonló nevű szállodájuk. Befejezésül még egy kuriózum. Limában a Perui Villamos Társaság főtisztviselőjét vártam. Meglepetésemre magyarul köszönt, majd bemutatkozott: Adalberto Mayercsik. Megkockáztatok egy kérdést; bocsánat, nem rokona véletlenül Mayercsik Sándor kollégámnak, a Magyar Távirati Iroda parlamenti gyorsírójának? De igen, hangzik a válasz, a bátyám. Hiába, kicsi a világ, s mi magyarok, úgy látszik. sokan vagyunk (Fényes Tamás MTI Fotó) Dr. Balázs Olivér gyermekorvos négy évtizede él Chilében. A képen a malpui rendelőintézet gyermekosztályán Boberto Ohlbaum (bal oldalt) négy évtizede él a chilei fővárosban Mayercsik Béla, a Perui VUlamos Társaság főtisztvlselője munkásokkal az egyik épülő vízi erőműnél Klndl Béla chlmbotel szállodabérlő feleségével a Hotel Dhimu portáján * Balra: Kemenes Arzén és Szabó György vasútmérnökök a Lima—huancayo! vasútvonal egyik mozdonyvezetőjével // FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZAT! SZEDŐLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Midőn Petőfi Sándor A helység kalapácsa címmel komikus hőskölteményét megírta volt, számosán olyannyira felháborodtak, hogy dühük lángájától majd’ lángra lobbant a papiros, amire haragjukat kinyomtaták. A mi nyomdánkban nyomatván, eltettem kefelevonatját az egyiknek, amelyben ez állott: „Ha már a hősköltemény nevezet oly annyira megtetszett költész úrnak, szemelőtt kellett volna tartani annak kellékes külalakját, és a hősköltemény vitéz bajnokát hős versekben, nem pedig ily átabota zagyvalékban írni.” Még, akik a költőnek pártolói valának, azok is elégedetlenkedőnek véle, alpárinak, közönségesnek mondották, vagy ha tréfára vették, durvaságot láttak benne. S valóban igazuk lett volna? Poézisben én ítész nem lehetek, az ember természetét azonban hajlott koromra meglehetősen kiismerém. S ha a pártfogó Vörösmarty hallgatott felőle, megértem: sokan hívék és hirdetők is. hogy A helység kalapácsa az ő remekművét, a Zalán futását gúnyolá. Nincs benne kétség, sokhelyütt talál Vörösmartyra. A szabálytalan szótagszámmal írt, de anapesztikus és daktilus lábakkal megtűzdelt sorai mindúntalan a hősi költeményre emlékeztetnek. Skandáljuk csak: „Vitéz Csepű Palkó, a tiszteletes két pejcsikajának jókedvű abrakolója”... Vagy: „Hah, de mi szörnyű zaj, — Mily lárma riasztja — Egyszerre az egyház — Temetői nyugalmát I" S a díszítő jelzők a hősök neve mellett: a lágyszívű kántor, Harangláb, a fondorlelkületű egyházfi, szemérmetes Erzsók, vagy a legszebben hangzó: A béke barátja, Bagarja — mind oda kacsintanak a nagy eposzra, semmi kétség. Petőfi tréfás kedvét, paródiára könynyen forduló hajlamát magam is ismerem; nem egyszer mulatánk rögtönzésein, midőn a kefelenyomatokban egy dagályos mondatot, szépelgő verssort megpillantott. Hanem legalább úgyannyira tanúsíthatom, miszerint, ha nekibuzdult, nem alkalmi tréfára, koszorús poéták kigúnyolására pazarlá tehetségét. A helység kalapácsa nem afféle megbocsátható különcség, hanem része a költő ars poeticájának, s illően illeszkedik más, azon esztendőkben írott verseihez. Igaz, írtak már előtte komikus hőskölteményt, csak maga Csokonai Vitéz Mihály is kettőt, a Dorottyát, meg a Béka egér harcot; de ezek, mint mondani szokás „klassicus” históriák valának, s nem holmi kocsmai verekedések egy megözvegyült kocsmárosné szerelméért a helybeli kovács és kántor között! Éppen hat héttel a Versek előtt jelent meg, 1844 októberében, vásári ponyvát formázó kötetben, cím és hátlapján egy-egy karikaturisztikus csárdái jelenet képével. Nem Vahot adá ki, ő csak megírására biztatá a költőt, ki talán néki el se mondá, hogy egy, a gyerekkorában Félegyházán lezajlott fura per adá a poéma ideáját. Elég az hozzá, elkészülvén, a jószimatú és óvatos Vahot megsejtő a zajt, amelyet az érzékeny lelkek olvastán csapni fognak, és kiadására nem vállalkozott. Geibel könyvárús vette meg harminc, vagy negyven pengőforintért. A literátus olvasó mulathatott, vagy bosszankodhatott a pedáns reformkori lyra orrára adott emez fricskán, amely zabolátlan ritmikai bravúrokkal beszélte el, miként aludt el a templomban s záratott be a szélestenyerű Fejenagy kovács, a helység kalapácsa, hogy ezalatt szerelmének a kántor tehesse a szépet. Ámde a kovács a templomtoronyba felmenvén, s a harangkötélen leereszkedvén, éppen akkor érkezők a kocsmába, amidőn „Ott látá térdepelésben — A helybeli lágyszívű kántort — A szemérmetes Erzsók — Ötvenöt éves lábainál." Kitör a homéri csata, amelynek a bíró vet véget, s „Ott nyögi most fájdalmát hősünk — A kalodában, — S csak azzal vigasztalja magát, — Hogy elleneit megverte vitézül.” Hanem, ha a nagy garral előadott kisszerű történet részeit tekintjük, ugyan azon genreköltő Petőfi lép elénk, akit eddig való költeményeiből megismerénk. Ugyan azok erényi, s ugyan azok poeticái eszméi is: az egyszerű nép nyelve, szokási és felfogása, nem feljülről s idegenül szemlélve, hanem valóságos benső mivoltában előadva. Mintha a költő, a póri anekdota elbeszélője, maga is szemlélője és élvezője lenne az esetnek. „De most jön a haddelhadd!” kiált fel egy ízben, máskor elismerően kommentál: „Nagyszerű volt ez az esés!" Mint vásári heccen a néző, gúnyolja szereplőjét: „Oh merre szalad kend — Gyors szaladással, — Mint a kugli-golyóbis? — Hát férfihoz illik — Megfutamodni a harci veszélytől?" De beleénekli a versbe — igaz lyricus alkatként! — a maga baját is: „Üres vala az, — Valamint üresek zsebeim — Most, mikor ezt éneklem — Nagy lelkesedéssel — Keltői dühömben." Az üres zsebet, s okait ismerjük; a költői düh magyarázata pedig ott vagyon Az utánzókhoz című versében, amely akár feleletül is odatehető mindazon háborgók elé, akik A helység kalapácsa rabelaisi ízein, harsány kacagásain és a fenségest parodisáló vakmerőségein értetlen haragra gerjednének: „Azt gondoljátok: a költés szekér, — Mely ballag széles országutakon? — Sas a költés; hol nem járt senki sem, — 0 arra indul fennen, szabadon." Ezen időben, s ezen költeményben is, A helység kalapácsában, még nem az a politicus Petőfi találtatik, akit később megismerénk; de úgy vélem, ki arra szánta el magát, hogy a világ dolgaiban próbáljon rendet tenni, annak előbb a maga portáján kell takarítania. Ezt tévé Petőfi is: költőként lép fel a köz porondjára, s ezért előbb a költészetben vall hitet, mit akar lomtárba vetni, s mit helyébe tenni; így A helység kalapácsa kritikus ars poetica. Melyhez toldható az idézett vers záró strófája: „Fogj tollat és Írj, hogyha van erőd — Haladni, merre más még nem haladt; — Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, — S vágd a földhöz silány dorombodatl" (folytatjuk) B. P. Jiíiéet szép A Magyar Hirek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt költeményt? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel Önökben? A Magyar Hirek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a borítékon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terjedelmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötése, bárki pályázhat, akár minden közölt vers után is. A legjobb, legszebb írásokat folyamatosan értékes könyv- és hanglemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöljük. Várjuk olvasóink válaszát Petőfi Sándor versére: MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR : cA mm^ipaz hmuj Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog, En magyar nemes vagyok I Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Gn magyar nemes vagyok! Jól készítsd, paraszt, az utat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem Járhatok gyalog. Gn magyar nemes vagyok 1 Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem Írok, nem olvasok. Gn magyar nemes vagyok! Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, Inni Jól tudok. Gn magyar nemes vagyok! Milyen Jó, hogy nem adózok. Gazdaságom van, de nem sok, S van adósságom, de sok. Gn magyar nemes vagyok! Mit tórődttm a hazával? A hazának száz bajával? Majd elmúlnak a bajok. Gn magyar nemes vagyok! Osl joggal, ősi házban Eltemet ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok, Gn magyar nemes vagyok! Bórjád, 1S4S. szeptember ifioktóber 7. között
