Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-23 / 9. szám

irtsam C/tfatfíajod, Aöjő^t PéL-4*eM*4pAA/ A perui főváros egyik népszerű embere Baráti Lajos (balról a harmadik), a perui válogatott edzője „Ha Punta Arenasban kiszállsz a repülő­gépből, nem lesz semmi problémád. A város­kában egy taxi van, sofőrje magyar, ő majd segít neked" — ezekkel a szavakkal bíztatott Chilében egy santiagói honfitárs, amikor a világ legdélebben fekvő városának utazási nehézségeiről panaszkodtam. Sajnos, Punta Arenasba végül nem jutottam el, de a ma­gyar taxisofőr esete jellemző, honfitársainkat a világ legkülönbözőbb pontjain, a legváltoza­tosabb beosztásban, foglalkozásban megtalál­hatjuk. Egy másik ilyen meglepő találkozás Peru­ban, a hallisztgyártás és a fejlődő kohászat Csendes-óceán mellett fekvő centrumában, Chimboteban történt. Reggel a Hotel Chimu portáján hallottam, amint egy németül beszélő házaspár izgatottan tárgyalja, magyarok alud­tak a szállóban. Kiderült, a németül beszélő úr Kindl Béla kolozsvári magyar ember, a szál­ló bérlője. Még egy történet, ugyancsak Peru­ból. Két magyar vasutas szakértővel, Kemenes Arzén és Szabó György mérnökökkel, a Tesco külkereskedelmi vállalat megbízottaival utaz­tam a világ legmagasabban húzódó vasútvo­nalán az Andokban, Lima és Huancayo kö­zött. 3700 méteren jártunk, körülöttünk 4—5 ezer méteres hegycsúcsok emelkedtek. Alat­tunk a mélységben kis hegyi falu, San Matteo. A gyufaskatulyának tűnő házak között egyetlen hatalmas tábla kérkedik öles betűkkel. Hotel Danubio, a Duna-szálló perui névrokona. Később megtudtam, tulajdonosának magyar felesége van, és azelőtt a perui dzsungel váro­sában, Iquitosban, az Amazonas partján állt hasonló nevű szállodájuk. Befejezésül még egy kuriózum. Limában a Perui Villamos Társaság főtisztviselőjét vár­tam. Meglepetésemre magyarul köszönt, majd bemutatkozott: Adalberto Mayercsik. Megkoc­káztatok egy kérdést; bocsánat, nem rokona véletlenül Mayercsik Sándor kollégámnak, a Magyar Távirati Iroda parlamenti gyorsírójá­nak? De igen, hangzik a válasz, a bátyám. Hiába, kicsi a világ, s mi magyarok, úgy lát­szik. sokan vagyunk (Fényes Tamás MTI Fotó) Dr. Balázs Olivér gyermekorvos négy évtizede él Chilében. A képen a malpui rendelőintézet gyermek­­osztályán Boberto Ohlbaum (bal oldalt) négy évtizede él a chilei fővárosban Mayercsik Béla, a Perui VUlamos Társaság főtisztvlselője munkásokkal az egyik épülő vízi erőműnél Klndl Béla chlmbotel szállodabérlő feleségével a Hotel Dhimu portáján * Balra: Kemenes Arzén és Szabó György vasút­­mérnökök a Lima—huancayo! vasútvonal egyik mozdonyvezetőjével // FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZAT! SZEDŐLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Midőn Petőfi Sándor A helység kalapácsa címmel komikus hőskölteményét megírta volt, számosán olyannyira felháborodtak, hogy dühük lángájától majd’ lángra lobbant a papiros, amire haragjukat kinyomtaták. A mi nyomdánkban nyomatván, eltettem kefe­­levonatját az egyiknek, amelyben ez állott: „Ha már a hősköltemény nevezet oly annyi­ra megtetszett költész úrnak, szemelőtt kel­lett volna tartani annak kellékes külalakját, és a hősköltemény vitéz bajnokát hős versek­ben, nem pedig ily átabota zagyvalékban ír­ni.” Még, akik a költőnek pártolói valának, azok is elégedetlenkedőnek véle, alpárinak, közönségesnek mondották, vagy ha tréfára vették, durvaságot láttak benne. S valóban igazuk lett volna? Poézisben én ítész nem lehetek, az ember természetét azonban hajlott koromra megle­hetősen kiismerém. S ha a pártfogó Vörös­marty hallgatott felőle, megértem: sokan hí­vék és hirdetők is. hogy A helység kalapácsa az ő remekművét, a Zalán futását gúnyolá. Nincs benne kétség, sokhelyütt talál Vörös­­martyra. A szabálytalan szótagszámmal írt, de anapesztikus és daktilus lábakkal megtűz­delt sorai mindúntalan a hősi költeményre emlékeztetnek. Skandáljuk csak: „Vitéz Cse­­pű Palkó, a tiszteletes két pejcsikajának jó­kedvű abrakolója”... Vagy: „Hah, de mi szörnyű zaj, — Mily lárma riasztja — Egy­szerre az egyház — Temetői nyugalmát I" S a díszítő jelzők a hősök neve mellett: a lágy­szívű kántor, Harangláb, a fondorlelkületű egyházfi, szemérmetes Erzsók, vagy a leg­szebben hangzó: A béke barátja, Bagarja — mind oda kacsintanak a nagy eposzra, semmi kétség. Petőfi tréfás kedvét, paródiára köny­­nyen forduló hajlamát magam is ismerem; nem egyszer mulatánk rögtönzésein, midőn a kefelenyomatokban egy dagályos mondatot, szépelgő verssort megpillantott. Hanem legalább úgyannyira tanúsíthatom, miszerint, ha nekibuzdult, nem alkalmi tréfá­ra, koszorús poéták kigúnyolására pazarlá te­hetségét. A helység kalapácsa nem afféle megbocsátható különcség, hanem része a köl­tő ars poeticájának, s illően illeszkedik más, azon esztendőkben írott verseihez. Igaz, ír­tak már előtte komikus hőskölteményt, csak maga Csokonai Vitéz Mihály is kettőt, a Do­rottyát, meg a Béka egér harcot; de ezek, mint mondani szokás „klassicus” históriák va­lának, s nem holmi kocsmai verekedések egy megözvegyült kocsmárosné szerelméért a hely­beli kovács és kántor között! Éppen hat héttel a Versek előtt jelent meg, 1844 októberében, vásári ponyvát formázó kö­tetben, cím és hátlapján egy-egy karikatu­­risztikus csárdái jelenet képével. Nem Vahot adá ki, ő csak megírására biztatá a költőt, ki talán néki el se mondá, hogy egy, a gyerek­korában Félegyházán lezajlott fura per adá a poéma ideáját. Elég az hozzá, elkészülvén, a jószimatú és óvatos Vahot megsejtő a zajt, amelyet az érzékeny lelkek olvastán csapni fognak, és kiadására nem vállalkozott. Gei­­bel könyvárús vette meg harminc, vagy negy­ven pengőforintért. A literátus olvasó mulat­hatott, vagy bosszankodhatott a pedáns re­formkori lyra orrára adott emez fricskán, amely zabolátlan ritmikai bravúrokkal be­szélte el, miként aludt el a templomban s zára­tott be a szélestenyerű Fejenagy kovács, a helység kalapácsa, hogy ezalatt szerelmének a kántor tehesse a szépet. Ámde a kovács a templomtoronyba felmenvén, s a harangköté­len leereszkedvén, éppen akkor érkezők a kocsmába, amidőn „Ott látá térdepelésben — A helybeli lágyszívű kántort — A szemérme­tes Erzsók — Ötvenöt éves lábainál." Kitör a homéri csata, amelynek a bíró vet véget, s „Ott nyögi most fájdalmát hősünk — A ka­lodában, — S csak azzal vigasztalja magát, — Hogy elleneit megverte vitézül.” Hanem, ha a nagy garral előadott kisszerű történet részeit tekintjük, ugyan azon genre­­költő Petőfi lép elénk, akit eddig való költe­ményeiből megismerénk. Ugyan azok erényi, s ugyan azok poeticái eszméi is: az egyszerű nép nyelve, szokási és felfogása, nem feljül­­ről s idegenül szemlélve, hanem valóságos benső mivoltában előadva. Mintha a költő, a póri anekdota elbeszélője, maga is szemlélője és élvezője lenne az esetnek. „De most jön a haddelhadd!” kiált fel egy ízben, máskor el­ismerően kommentál: „Nagyszerű volt ez az esés!" Mint vásári heccen a néző, gúnyolja szereplőjét: „Oh merre szalad kend — Gyors szaladással, — Mint a kugli-golyóbis? — Hát férfihoz illik — Megfutamodni a harci ve­szélytől?" De beleénekli a versbe — igaz ly­­ricus alkatként! — a maga baját is: „Üres va­­la az, — Valamint üresek zsebeim — Most, mikor ezt éneklem — Nagy lelkesedéssel — Keltői dühömben." Az üres zsebet, s okait ismerjük; a költői düh magyarázata pedig ott vagyon Az után­zókhoz című versében, amely akár feleletül is odatehető mindazon háborgók elé, akik A helység kalapácsa rabelaisi ízein, harsány ka­cagásain és a fenségest parodisáló vakmerő­ségein értetlen haragra gerjednének: „Azt gondoljátok: a költés szekér, — Mely ballag széles országutakon? — Sas a költés; hol nem járt senki sem, — 0 arra indul fennen, szabadon." Ezen időben, s ezen költeményben is, A helység kalapácsában, még nem az a politicus Petőfi találtatik, akit később megismerénk; de úgy vélem, ki arra szánta el magát, hogy a világ dolgaiban próbáljon rendet tenni, an­nak előbb a maga portáján kell takarítania. Ezt tévé Petőfi is: költőként lép fel a köz po­rondjára, s ezért előbb a költészetben vall hi­tet, mit akar lomtárba vetni, s mit helyébe tenni; így A helység kalapácsa kritikus ars poetica. Melyhez toldható az idézett vers záró strófája: „Fogj tollat és Írj, hogyha van erőd — Haladni, merre más még nem haladt; — Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, — S vágd a földhöz silány dorombodatl" (folytatjuk) B. P. Jiíiéet szép A Magyar Hirek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, iroda­lomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tart­ják szépnek az itt közölt köl­teményt? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel Önökben? A Magyar Hirek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a boríté­kon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terje­delmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötése, bárki pályázhat, akár minden kö­zölt vers után is. A legjobb, legszebb írásokat folyamato­san értékes könyv- és hang­lemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöl­jük. Várjuk olvasóink válaszát Petőfi Sándor versére: MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR : cA mm^ipaz hmuj Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog, En magyar nemes vagyok I Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Gn magyar nemes vagyok! Jól készítsd, paraszt, az utat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem Járhatok gyalog. Gn magyar nemes vagyok 1 Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem Írok, nem olvasok. Gn magyar nemes vagyok! Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, Inni Jól tudok. Gn magyar nemes vagyok! Milyen Jó, hogy nem adózok. Gazdaságom van, de nem sok, S van adósságom, de sok. Gn magyar nemes vagyok! Mit tórődttm a hazával? A hazának száz bajával? Majd elmúlnak a bajok. Gn magyar nemes vagyok! Osl joggal, ősi házban Eltemet ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok, Gn magyar nemes vagyok! Bórjád, 1S4S. szeptember ifi­­október 7. között

Next

/
Thumbnails
Contents