Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-23 / 9. szám

Az ünnepi hangverseny

(IfJ. Novotta Ferenc felvétele)

s

p

jjjS

. JHpv .*. j.

im

m

i ■ I

0 U4*&2: €fl

KONDOROSSY-BEMUTATÓ BUDAPESTEN

Ünnepi zenés áhítattal emlékezett meg a Budapest Baross téri Református Egyházközség megalapításának 40. évfordulójáról.

A presbitérium meghívója virágvasárnap délutánjára szólt, új, bibliai témájú oratórium ősbemutatóját hirdette, szerzője távoli hazánkfia, Leslie Kondorossy, amerikai magyar zeneszerző, a Clevelandi Magyar Dalárda vezetője.

„A Jesse fia” című oratórium a biblia egyik nagy alakjának, Dávidnak életét pergette le előttünk, bariton-, alt- és tenorszólók beszélték el Saul király hanyatlását, s azt, miként vidította a szomorú királyt Dávid a hárfával. Ezután a kórus a 23. zsoltár szövegét, Dávid hitvallását énekelte: Az Ür az én pásztorom ... Baritonszóló mondta el Góliáth legyőzetése történetét, majd a 35. zsoltár szövegére írt tenorszóló és kórus örvendett a győzelem felett. Hatalmas kórusmuzsika jelenítette meg a harcból győztesen megtérő katonák örömét, vigasságát, később pedig baritonszóló borongott Saul halálán. A királlyá választás történetét is hallottuk, Dávid megrendült imáját, háláját szólaltatta meg a tenor. Dávid vétkét: Uriás megöletését és Betsábé elcsábítását, Náthán próféta feddő hangjait és Dávid összetörését, végül a bűnbocsánatot nyert király, Dávid háláját zengték, s a

mű a felemelő alleluja kórussal fejeződött be.

Igazi, ünnepi zenés áhítat hangulatával zárult a gyülekezet szép rendezvénye, amely után nagytiszteletű Pungur József lelkész-karnagy (akinek családjában a komoly zene tisztelete, művészete hagyomány: nagynénje Sándor Erzsi, Operaházunk feledhetetlen művésze volt) ezeket mondotta:

— Egyházközségünk és a hazánktól távol élő Leslie Kondorossy között a kapcsolat nem új keletű, hiszen évtizedekkel ezelőtt itthon mint református kántor működött. Azóta persze sok-sok év eltelt, Kondorossy jelentős zeneműveket, köztük 14 operát szerzett. A most bemutatott oratóriumot 1960-ban írta, 1967-ben mutatták be Amerikában. Amikor a szerző két esztendővel ezelőtt Budapesten járt, akkor került szóba ez a bibliai témájú zenemű, egy évvel ezelőtt kaptuk meg a partitúrákat, s most, hogy éppen egyházközségünk jelentős évfordulóján léphettünk a nyilvánosság elé, mindanynyiunk nagy örömére szolgált.

— Az egyórás oratórium betanulása komoly feladat elé állította gyülekezetünk vegyeskórusát és az egész zenei együttest. Hiszen — véleményem szerint — Kodály Psalmusa óta nem született ilyen jelentős egyházi hangszeres alkotás, kétségtelen, hogy nemcsak a qiagyar egyházi zenekultúrához nagy hozzájárulás, de gazdagítja az egyetemes zenei kultúrát is.

hernádi

„Lepje meg magyarországi ismerőseit!

Megbízásait teljesíti, ajándék- és vMgkflldeményeit On helyett megvásárolja és a kért címre szállítja a BOT SZOLGÁLAT!

CÍM: BUDAPEST* V., BAJCSY-ZSILINSZKY ÜT 20, TELEFON: 123—823, 290—290

'♦.X..J» v UMLx^a^.rm-'í matti

L A KÖLTŐRŐL

A most ötszáz éve ifjan elhalt Janus Pannonius — magyar nevén Csezmiczei, újabb vélemény szerint Kesince János —, a magyar irodalom világirodalmi delegátusa. Boldog magyar költő, aki már a nyelv okán is, melyen verselt: világirodalom. S boldogtalan költő! aki már maga is boldogtalanságnak érezte, hogy a nyelv okán, melyen versel, épp hazájában nem értik. Holott zsenijének legnagyobb csodatétele épp az volt, hogy tökéletes magyar költő tudott lenni latinul is. Magyar költő, aki világköltővé nőtt — Petőfi, Ady s annyi óriás —, minekünk megszokott látvány, megszokott büszkeség, s nyelvünk egzotikuma miatt megszokhatatlan fájdalom. De világköltő, akit azzá tesz már nyelve is, kinek nevével a magyar líra közvetlenül válik világirodalommá, s abban pannoniusnak jelenti magát — ilyen csak egy van. Világirodalmi magyar líra, mely azonban magyar verssé, épp azzá, csak közvetve válhatik. Épp a költő születésének bélyegénél, ihletének hallható magyarságánál fogva sokkal nehezebben, sokkal érzékenyebb műszerekkel, mint aminőkkel latin verse más nyelveken lenne megszólaltatható. Szívhallgatóval, szeizmográffal, radarral. Fordítsd akár Dantét: ehhez képest helyszíni közvetítés, egyenes adás.

De az erről szóló műhelytanulmányt másutt folytatom. Ez Itt: vallomás.

Mióta csak eszemet tudom — s ezt onnan számítom, amióta a magyar költészet töltötte el —, csodáltam, szántam, szerettem. Csodálom, szánom, szeretem, kifogyhatatlanul. Janust, az első ismeretes magyar költői lángelmét, Európa egyik legelső, s mindenfelé csodált szellemét. Aki meghalt fiatalon, arcát boldogtalanul Itália felé fordítva, mint Délre futó pártütő. Boldogtalanul még azért is, mert Corvin Mátyás uralkodásának második felét, a magyar reneszánsz delét meg sem érte már. De boldogan, mert futtában Pécsről Itáliába, a horvát Medvevárban úgy halt meg, hogy szemén még a fényes csillagkép, a világébresztő humanizmus és a magyar reneszánsz ikersugára ragyogott. Azé a magyar reneszánszé, melynek kihunyta — egy nemzet századokra eljátszott nagylétéé — belesiratható abba a medvevári halálba, amelytől a Mátyásén, s a Dózsáén át Mohácsig egyenes az út.

Csak amit ő véghezvitt, az egész magyar reneszánszból, csak az marad meg épen. Az, ami bizonyos volt már halála pillanatában is:

Htc situs est Janus, patrium qul prlmum ad Istrum Duxit Iaurigeras ex Helicone deas.

S aminek hadd szaporítom eggyel fordítósait:

Jamis nyugszik ehelyt, ki az ösl Dunához elüszBr Hozta le zOldkoszorús szüzeidet, Helikont

Mivel ezt magáról csak ő mondhatta el, Janusnak úgyszólván legfontosabb két sora ez a sírirat. Óriások tudatossága: hogy valaki ily pontosan lássa költői és történeti jelentőségét, s mindjárt meg is fogalmazza, olyan sorokban, amelyek nemcsak versnek gyönyörűek, de — félezer év múltán — megállnak irodalomtörténeti ítéletnek is. Nem is jut túl Janus ezen a szörnyűségen, s gyönyörűségen soha. Hogy Atlasz volt ő itt, aki glóbust vett a vállára, s beleremegett.

Istenkísértő vállalkozás hősének érezte magát. Mögötte semmi. Előtte? Szeme káprázik, majd’ kiugrik, amint a jövőbe mereszti. Tudja magáról, hogy tünemény, s megfogható jelekkel veszi körül a világhír. De nem tudhatja még, hogy olyan tünemény, mely Magyarországon nem ismétlődik Balassi Bálintig, s olyan világhír, mely magyar költőt nem vesz szárnyára Petőfi Sándorig. Sors és lelkiállapot, melyhez már-már fogható Ady Endréé lesz egyszer.

Magyar fiú félezer évvel ezelőtt, aki zseni. Tizenegy évet tölt Itáliában, míg huszonnégy éves nem lesz. Nincs ekkor nála ifjú férfi diadalmasabb. A század lírai fenoménje, nevétől visszhangzik az itáliai, s a nemzetközi humanizmus latin költészete. Külsejénél csak szelleme hódítóbb. Emlegeti majd még Erasmus is. Firenze polgárfejedelme, Cosimo de’ Medici, a nagy Lorenzo apja — ismeretes az adat —, elbűvölten jelenti ki, hogy ilyen „hegyentúlival” még nem beszélt. Ami az epigrammát illeti, szikrázó szellemességének, vásott jókedvének, szelleme eleganciájának e reászabott műfajában minden kortársa fölé, s már-már Martialis mellé emelkedik. S akkor kerül haza. Pécsi püspöknek, szlavón bánnak, zászlósúrnak, a korvinus hatalom Európára szóló diplomatájának. Hiába. Itthon bontakozik ki tragikuma.

Nemcsak amolyan elegáns „ellenmondás”, aminő a nagy diplomata püspöki pásztorbotja és a nagy költő klasszikus, teljes pogánysága, ama remek szatírák féktelen egyházgyűlölete közt volt „észlelhető”, amelyeket már régibb monográfusai is „démoninak” neveztek. Ez Itáliában rendjén Is volt akkor. Idehaza más vár őreá.

Verseit hisz’ írja még, az egyre szebbeket: az anyja halálát sirató elégiát, iszonyú halálfélelem-verseit, a vllágköltészetnek eíébecsengő tavasz-verseket és szenvedés-néniákat. a hazai tájra édeni gyengédséggel rányíló költeményeket, a személyes és magasrendű líra magyar földön termett első remekelt. Vallja az'újat, nemcsak egyházzal, de klaszszikummal szemben is: az értelem erejét, s az emberét, s az igazat, a szegény emberét. Érzi, mi dolga itt a magyarnak, írja Hunyadi János sírversét, megzengi Mátyás tetteit, ígéri a nagy Hunyadi-eposzt, melybe fejszéjét majd Bessenyei vágja, s amelyből Arany tollán lesz Hunyadi-balladakör. De elbetegesedik, de szívtépőek a versek, melyeket Itáliába küldöz. Szűk neki itt minden, egyelőre még a korvinus koncepció is; s teljes kifejlését. már meg sem éri. Futásnak ered Itália felé, futtában éri halála a király ellen feltámadót, ki pártütésén rajtaveszt. Corvin Mátyás nagyságának hitelesebb bizonyítékát nem is ismerem, mint gesztusát, mellyel Janus verseit mégis 6 szedeti össze, hogy átnyújtsa nekünk.

Megrendítő hangon szól hozzánk az idehaza verselő Janus. A „fényes Franciaországba” vágyó Petőfi üti majd meg ezt a hangot, s még inkább — figyelt fel rá monográfiájában Huszti József, s pedzettem az idő tájt magam is — A Szajna partján s A magyar ugar Adyja. (Meg a Mátyás bolond diákjáé, melyben Kardos Tibor utóbb helyesen vett észre nyíltan Janus-ihlette Ady-vallomást.) Képzeljünk el egy Adyt, aki odakünn is, sőt csak odakünn érdeme szerint becsült költő. Akkor lesz fogalmunk a szomjú gyötrelemről, mely már Janusszal leíratta, hogy „hattyúból libává” lett, hogy itt, a „géta Duna”, a .Jeges Duna”, az ilyen-meg-amolyan Duna mellett „barbárul dalol”: hogy elnémulna itt maga Vergilius is. Az Ady kínlódó Duna-átkai. A Hortobágy poétája Adyjának és a Pálma a Hortobágyon Reviczkyjének rokon ihletét többen észrevették. De hisz’ Reviczky is — akár öntudatlanul — a Janüs üzenetét fogta fel, s adta tovább Adynak! Azét a Janusét, aki a Pálma a Hortobágyon teljes lírai tartalmát a műremek fokán fogta össze, amikor jó előre Egy dunántúli mandulájáról mondta el. Nincs is annál tökéletesebb: versnek gyönyörű, költői vallomásnak megrendítő, magyar példázatnak századokra szól.

S akár Adyban — fenséges Janusban a tragikum büszke ellenpontja is: a határtalanul boldogító, keblét iszonyú magány-érzetében is pattanásig feszítő öntudat. Hogy e jeges, e vad, e géta Dunához a Múzsákat a Helikonról — mégis-mégis! — ő vezérelte le. így pendült meg a jajjal bélelt kevély felelet, mikor megkérdezték, idehaza vajon kinek ír. Magamnak és a Múzsáknak l Utóvégre van is egy pont, amelyen túl másutt, s máskor sem felelhet költő erre egyebet: már első lírikusunk az örök válaszok egyikét találta el. De helyezzük csak vissza korába ezt a választ. Költői öntudat, históriai szerepérzés, tragikumon eluralkodó emberség, hazafiság — mi minden feszült benne!

Feloldása lehetett volna talán, ha magyarul ír. Pontosabban: ha olyan hazában él, hol már magyarul írhat a saját színvonalán. Keseregtek ezen már sokan. Hadd jegyzem meg mégis, hogy Janus, épp ha nem magyar, ha lelke is Itáliai, mint kultúrája, kétségkívül írt volna a nép nyelvén is: legalább az olaszon, a latinnak ama volgarej&n, melynek akkor már dantei, petrarcai előzménye volt. A másik népnyelv, a másik volgare, melynek Janus ura volt — a magyar —, nem volt még az ő költői lehetőségeinek színvonalán. Épp, mert magyar volt, épp, mert nem olasz, azért írt Janus csak latin verseket. Hiszen igaz: Mátyás udvarán magyar versmondók is éltek, Szabács viadala két évvel Janus halála után keletkezett. Szilády Áron is, mások is illusztráltak egy mérsékelt, kezdő virágzást. De Jam« nem ennek volt nívóján, hanem az Ariostókén. S különben is mindezt, a magyar műköltészet kifejlését is, Janus korai halála, majd nemsokára az antikorvinus oligarcha-ellenforradalom Dózsa-égetése és Mohácsa vágta el.

Amink maradt, a roppant szakadékon innen: egy nagy magyar költő, ki világköltő volt, de kinek következő szavát — a magyar szót — ő már nem, helyette már csak odatúl, majd Balassi és Zrínyi mondja ki.

Janus kora a virtuozitást már költészetszámba vette, e kor költészete a szavaké, nem a szívé” — tanította kedves profeszszorom, Fógel József a szegedi egyetemen. S Janus nagyságát abban látta, hogy ama korban ő mégis a szív költője volt. S hogy szidta a Dunát? Nem jobban, mint Ady. S az ő latin verssoraiban hömpölygőit először végig magyar folyóként Magyarországon a Duna. Latin verseiben Petrarca halottabb, mint ő: amikor olaszul szólalt meg, akkor áradt élet és nagyság belőle, akkor virult ki öröklétre a petrarcai lélek. Petrarca ő nem volt. De ami Petrarcától nem telt ki — hogy olasz költő legyen latinul —, a ml első óriásunktól, ellobbant ifjú lángelménktől kltellett: magyar költő tudott lenni latinul.

(folytatjuk)

Pécs kiAsott régi püspökvára Janus Pannonius új szobrával

(Gábor Marianne rajza)

6