Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-23 / 9. szám

Jaw párizji iutei'jú

Aczél György, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára a közelmúltban az FKP, a marxista könyvek hete vendégeként Párizsban tartózkodott. Bemard Margueritte a Le Monde meg• bízásából beszélgetésre kérte fel. A lap február 26-i számában megjelent interjú mintegy rezüméje annak a gazdag gondolatsornak, amellyel a magyar kultúrpolitika kérdéseit tárgyaló, Párizsban most megjelenő Aczél-kötetben, A szocialista kultúra és demokrácia című műben is fellelhet a francia olvasó, mégis, a párizsi lap a nyilatkozat révén egy szélesebb olvasóréteg számára állítja központba, világítja meg a kérdést, miként értelmezi és gyakorolja a kultúra szabadságát a szocialista állam.

A párt vezető szerepéről — a kultúra területén — szólva Aczél György, miközben primitív tévhiteket oszlat („Mi nem írjuk elő a kultúra teremtőinek, hogy mit alkossanak, és a kultúra „fogyasztóinak” sem, hogy mit szeressenek”.), önkritikusan szól a gyakorlat hiányából is elkövetett múltbéli hibákról („fetisizáltuk a művészet mozgósító szerepét”), azt az elvet fejti ki, amelynek érdekében a párt érvényesíteni kívánja igazát: „Értelmetlen, és ellentétbe csap át az a szabadság-felfogás, amely nem tesz különbséget az érték és a selejt, a kultúra és az antikultúra között. Ebben az értelemben büszkék vagyunk arra, hogy Magyarországon nincs olyanfajta szabadság, amely arra épülne, hogy az állam semmibe sem avatkozik bele."

A konkoly és a búza elválasztásának nehéz feladatára, a differenciált, a nemcsak szocialista, hanem minden művészi értéket megbecsülő kultúrpolitikai gyakorlatra a párt Központi Bizottságának titkára a példák egész sorát említette meg, felhíva mindenekelőtt a figyelmet arra az elvi megállapításra, amelyen ez a praktikum alapul: „... a jelenlegi helyzetben a marxizmus hegemóniájáról, és nem monopóliumáról beszélhetünk a magyar ideológiai, szellemi életben." Vagyis: az évente általában kiadott 4000 könyv között az elsősorban támogatott szocialista művek mellett vannak olyanok is, amelyek nem marxista világnézetűek, olyan szépirodalmi alkotások, amelyeket nem a szocializmus ihletése hozott létre, de művészileg értékesek, gyarapítják tudásunkat az emberi létről. S egy érv a módszerhez is: hogy mit adunk ki, mit mutatunk be, azt általában az alkotóműhelyek döntik el önállóan, a központi irányításnak csak ritkán, különösen bonyolult esetekben kell közbeavatkoznia. „Nálunk nincs cenzúra, nincsen cenzori hivatal — hangoztatta Aczél György —, de szelekció van. Meggyőződésem, hogy ez inkább megbecsüli a művészi értéket is, mint a kapitalista rendszerben érvényesülő szelekció, amelyet — tisztelet a kivételnek — az üzleti érdek, a pénz diktál, általában a haladó gondolat, a művészi érték rovására.”

A Központi Bizottság titkára sokoldalúan bizonyította — beszélgető partnerének erre vonatkozó kérdése igencsak íangsúlyos volt —, mennyire őrködik a magyar vezetés azon, logy a reform egyik tényezője, a rentabilitás kritériuma, küönösen ne érvényesülhessen spontán módon a kultúra terüetén. Nálunk a klasszikus írók műveit, említette, jóval olsóbban lehet megvásárolni, mint a csak egyszerű szórakoást nyújtókét; a kiadók, filmvállalatok, színházak állami zubvenciót kapnak értékes művek bemutatására.

A beszélgetés nem kerülte el a „fogyasztói társadalom itt i, ott is?”, a nyugati vitákban is sokszor felbukkanó eről>tett párhuzamkeresés problémáját sem. A válasz nyílt volt 5 őszinte, a „hogyan éljünk?” — kérdésre semmivel sem önnyebb a válasz, mint egykor, a második világháborúból jpen kikerült, tönkretett Magyarországon a „miből éljünk?”

■ kérdésre adott válasz volt. „Nem állíthatjuk — figyelmeztett a Központi Bizottság titkára —, hogy egy csapásra meg cárjuk, meg tudjuk oldani ezeket a feladatokat. Gondolkoismódunkból véglegesen ki kell iktatni az egyszer s min‘.nkorra befejezett és metafizikailag »tökéletes« társadalom eálját. Meg kell őriznünk a perspektívák iránti érzéket, iy kell értelmezni a szocializmust, a kommunizmust, mint lyamatot.”

Végül az újságíró az iránti érdeklődésére, vajon az európai ztonsági konferencia előmozdíthatja-e a kulturális cserét a leti és nyugati országok között, Aczél György kijelentette: íézetünk szerint a konferencia sikere növelheti azt az átboító képességet, amely már most is megvan Európa két ré> között." Utalt az egykori, mára teljesen rozzanttá vált sfüggöny egy sajnálatosan megmaradt rekvizitumára: a ugat-Európában élő emberek sokkal kevesebbet tudnak a dialista országok kultúrájáról, mint mi a nyugat-európai. Javasolta összevetni például a Magyarországon megjet francia és a Franciaországban megjelenő magyar művek áját. Még országaink nagyságrendi különbségét figyelemvéve is, „kissé egyoldalú a szerelem”.

Jól tudjuk — hangoztatta befejezésül Aczél György —, iy a különböző rendszerű államok békés együttélésének erjedése növeli a rendszereink közötti ideológiai konfronlót. Mi eszméink, igazságunk tudatában vállaljuk ezt a Ifrontációt, életformánk, értékeink és perspektíváink öszs>etését, mert meggyőződésünk, hogy a jövő a ^ szocializné.” . . -Aliig közepén ismét Magyarországra látogatott Gábor Dénes, asgyar származású Nobel-díjas tudós. Előadást tartott, kutanunkájáról nyilatkozott és a többi között megtekintette azutomatlzálási Kutatóintézetet is. Képünkön; Gábor Dénes és. Hatvány József tudományos osztályvezető az intézet egyik laiatóriumában (MTI felv.)

Tanácskozik az országgyűlés

HID a jovobe

A magyar alkotmányosság forrásait kutatva a távoli történelem emlékeihez kell visszatérnünk, talán még a honfoglaló vezérek korához, akik már akkor tanácskoztak, amikor még székeik sem voltak, de minden bizonnyal Szent Istvánhoz, akinek törvénykönyvei lerakták egy új állam alapjait, először szabályozták a hatalom és a kormányzottak kapcsolatait. A századok harcai és hányattatásai közepette az egész népben egyre mélyebb gyökereket vert az alkotmányosság tudata, a hűség az ősi alkotmányhoz, még akkor is, ha a politikai nemzet fogalomköréből a népesség jelentős része kizáratott. Az alkotmány sokat emlegetett sáncain belül a nemesi nemzet helyezkedett el, de a jobbágyok és nemtelenek szinte misztikus hittel bíztak István, majd Mátyás igazságának diadalában, abban, hogy elérkezik az idő, amikor minden magyar egyformán és egyenlő mértékben hazájának érezheti az ősök vérével megszentelt földet.

E hasábokon foglalkoztunk már a Magyar Népköztársaság módosított alkotmányának tervezetével, de most, miután az országgyűlés ünnepélyesen törvénybe iktatta, szükséges még egyszer visszatérni a történelmi tett méltatására. Az alkotmánytervezet tárgyalásakor mondotta Kádár János: „Tisztelettel emlékezünk a nemzet, nemzeti nyelvünk és kultúránk megőrzőire és megújítóira: . a népforradalmak, a forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő vezetőire, mártírjaira és egyszerű harcosaira. A múltról szólva mindenekelőtt a dolgozó magyar népre gondolunk, amely munkájával, verejtékével és vérével hazánkat, államunkat századokon át fenntartotta, éltette és a fejlődés útján előbbre vitte. Történelmünk mérhetetlen nehézségeinek leküzdéséért, azért, hogy idáig eljuthattunk, őrök dicsőség és az élők hálája övezze mindenkor az előttünk járt nemzedéket, a nép becsülettel élt neves és névtelen fiait, leányait. Helytállásuk, példájuk lelkesít és kötelez bennünket.”

A módosított alkotmány a változásokat összegezi és tükrözi, amelyek a magyar állam és társadalom életében végbementek az 1949. évi alkotmány óta. A társadalmi rendszerek versenyében sokatmondó tény, hogy alig több mint negyedszázados szocialista fejlődés eredményeként a népre örökül szállt, az iparosodásban elmaradott félfeudális Magyarország, a gazdaságilag közepesen fejlett országok sorába lépett. Az MSZMP X. kongresszusának fontos, jövőbe mutató megállapítása volt, hogy hazánk belátható időn belül a fejlett ipari országok sorába lép. A szocialista nemzeti egység ma már realitássá vált, amelyen őrködni azonban továbbra is az egyik legfőbb kötelesség. Alkotmányunk fontos vonása az állampolgári egyenlőség, államunk minden polgára számára egyenlő jogokat biztosít és azonos kötelességeket ír elő, a politikai jogoktól kezdve a szociális biztonságig. Magában foglalja az emberi jogok tiszteletben tartását, a jogoknak a társadalom érdekeivel összhangban való gyakorlását, a jogok és a kötelességek elválaszthatatlanságát, a közügyekben való részvétel biztosítását.

Az alkotmány törvényerőre emelkedett, s ennek percétől kezdve társadalmunk minden szervezett erejének, minden magyar állampolgárnak szent kötelessége lesz az alaptörvény betűinek és elveinek maradéktalan betartása és betartatása. Azt igényli minden magyar állampolgártól, hogy tettekkel, az itthon végzett munkával és a nemzetközi életben kifejtett tevékenységgel egyaránt védje és gyarapítsa népünk alkotmányban foglalt vívmányait és még hatékonyabban szolgálja szocialista céljaink mielőbbi elérését. Olyan új világot építünk, amely megvalósítja legjobbjaink, István és Mátyás, Dózsa és Rákóczi, Kossuth és Széchenyi, Táncsics és Petőfi álmait, olyat, amelyben a haza valóban szerető édesanya minden állampolgár számára. Mint Kádár János mondotta: „A Magyar Népköztársaságban — abban az államban és egy olyan rendszerért, amely megtalálja a harmóniát az egyén és a társadalom érdekei között, amely az egész nép boldogulását szolgálja — érdemes élni, tervezni, dolgozni, harcolni, felelősséget vállalni az élet mindennapi dolgaiban, a szűkebb közösség, a család, a munkatársak sorsáért, és a nagyobb közösségért, a haza és az emberiség sorsáért... Meggyőződésünk szerint az alkotmány híd, amely a megpróbáltatásokkal terhes, több mint ezeresztendős múltból a jelenen át szebb, boldogabb jövő felé vezet.”

Az országgyűlés tavaszi ülésszakán a képviselők elfogadták az új egészségügyi törvényt is. Dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter, a törvényjavaslat előterjesztője rámutatott arra, hogy egészségügyünk alaptörvénye mindeddig az 1876-ban elfogadott XIV. törvénycikk volt. Ez a maga idejében korszerűnek bizonyult, rendelkezései nem egy kérdésben haladó szellemben szabályozták a közegészségügyet. Az államhatalom azonban csak részben, hiányosan valósította meg a benne foglaltakat. A felszabadulás, a munkáshatalom nyitotta meg az utat ahhoz, hogy az egészségügy valóban népegészségügy legyen.

A szocialista társadalomban az állam feladata, hogy védje az állampolgárok egészségét, s betegségük esetén biztosítsa az egészségük és munkaképességük helyreállításához szükséges feltételeket — mutatott rá dr. Szabó Zoltán. Egészségügyünknek és egészségpolitikánknak azok az ereményei, amelyeket a dolgozó ember jóléte és boldogulása szolgálatában elértünk, méltó és elismert vívmányai szocializmust építő társadalmunknak, jelentős tényezői népünk életszínvonalának.

Kiemelkedő jelentősége van az üzemegészségügy és az ipari területek egészségügyi intézményei fejlesztésének. Széles körű gyakorlat lett a megelőzés, s mind általánosabbá válik a gondozás. Az anya-és gyermekvédelem feladatait sokoldalú szakszolgálat és intézményhálózat látja el. Jelentősen fejlődött a járó- és fekvőbeteg-gyógyítás.

Az egészségügy az egész társadalom ügyévé vált.

A szocialista társadalom és a szocialista egészségügy fejlődésének eredményei, társadalmi és gazdasági haladásunk szükségessé, s egyben lehetővé is teszi új egészségügyi törvény megalkotását. De ezt indokolják az orvostudomány új eredményei is, amelyek alkalmazásinak egyes kérdéseit törvényi szinten kell szabályozni. '

Az új törvényjavaslat — hangsúlyozta a miniszter — magában foglalja a Magyar Népköztársaság egészségpolitikájának alapelveit. Kimondja, hogy az egészségügy állami feladat, amely egyben az egész társadalom ügye is.

A Minisztertanács februári rendeletével gyakorlatilag az ország egész lakossága betegségi biztosításban, ingyenes orvosi kezelésben részesül. Ezt figyelembe véve és az alkotmány szellemével összhangban, a törvényjavaslat az egészségügyi ellátáshoz való jogot állampolgári joggá nyilvánítja.

A tárgyalás során szóba került a természetes szaporulat arányszámának kérdése is. A kormány további intézkedéseket tervez az anyaság védelme, a gyermekszaporulat növekedése érdekében. A szocialista egészségügy feladatait — hangsúlyozta a miniszter — csak olyan egészségügyi dolgozók oldhatják meg sikeresen, akiket társadalmunk és a szocialista egészségügy eszméi vezérelnek, akikben mélyen gyökerezik a hivatástudat, korszerű ismeretekkel rendelkeznek és ezeket rendszeresen felújítják és gazdagítják.

P. T.

3