Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-12-23 / 26. szám
fflii 4$ ^ Ááe&t**LÁTOQATÓBAN kovács marqitnál Lent villamos zúg, autók suhannak, lámpasor hirtelen kigyúló fényei tépik a ködöt, emberek rohannak dolguk után, s itt fenn, egy bérház ötödik emeletén, a tetők alatt — ugyan ki sejtené — egy csodavilág. Kovács Margit csodavilága. Az ajtóban, amely e szezám kapuja, ott áll a kicsi asszony. Nagy, tágra nyílt szeme mosolyog. Már elsuhant tőle a bosszankodás ördöge, hogy megint nem hagyják dolgozni. Már csak kíváncsiság van, öröm és meghatottság. Űjra és újra. Hogy hozzá jönnek, hogy látni akarják agyagból teremtett sokaságát, hogy bolyongani szeretnének meseerdejében. S az ajtórésben — a nagyváros nyüzsgése után, a lépcsőház homályában — hirtelen felvillan minden. Bibliás szentek és kacér leányzók, bánatba révedő öreganyó és táncra perdülő leány, meggyötört arcú Krisztus és Koppány is, a nagydühű. És mellettük, és mögöttük, és előttük, mindenütt nevetni, sírni, tépelődni. gondolkodni, dolgozni akaró figurák. Még máz nélkül, még színek nélkül. Még érezni rajtuk teremtőjük kezenyomát. Életre készülődnek. S a falon a tegnap emlékei. A torinói kiállítás frízének nagy fotója. A munkálkodó, a semmiből világot teremtő ember története. Az első — ugyan ki lehetne más — a sarat gyúró fazekas. A sarokban kemence. Agyagkupacok. Mintázófa. S ott túl, az otthon, a két szoba. Otthon? Az is. De mintha folytatása volna az itteninek. A vidám lények letelepedtek a kedves bútorok közé. Az alacsony könyvespolc tetején, mindenféle tárgyakkal békés szomszédságban, jól ismert kancsók, figurák. Az íróasztal fölött, majd a mennyezetig érő tablón a Falusi mulatság sokadalma vigad, és az Éneklő lányok tisztasága, igyekezete kelt derűt. Heverő és ódon parasztszekrény körül kedves alakok bújócskáznak, és a meghitt tárgyakra agyagból, samottból világra álmodott plasztikák tekintenek le, egy élet szívhez nőtt, el nem engedett alkotásai. S vajon mi van a kemencén túl, a kis ajtó mögötti félhomályban? Barnára pácolt, avitt gerendák alatt egy hídlás magasán lépkedve keresztül, a padlástér másik „szobája”, aztán tovább, egy lépcsőn leereszkedve, egy harmadik. Megbúvó kincsek otthona. Itt vannak hát a jóismerősök, a többiek. A bumfordi Párkák mögött a Csak tiszta forrásból kecses, szomorúszemű szarvasfiai, az Esőleső kíváncsi, szép leányzója, az ítéletnapi harsona fölzengésének borzongató jelenete. Állatok, emberek, istenalakok, népmesék naiv és hetyke hősei, egy egész sokadalom, évtizedek vajúdásának, örök izzásának mindig mást termő, mégis mindig becses darabjai. Így együtt az életmű. így együtt, összebújva, otthon, műhely, a maga alkotta kincsek. Erőt adó világ. S középen a nagyszemű, a virgonc, a dolgos kicsi asszony. A hetvenesztendős — ifjú Kovács Margit. Mióta létezik — így együtt — ez a csöppnyi oázis? Mióta is? S már felel boldogan, mert újraéli a negyven év előtti örömöt, újra előtte a lélegzetelállító kép — a Duna halványszürke csíkja, a Sziget zöld tömege, Buda kontúrjai —, amelyet akkor látott innen először. S a két kis szobáról beszél, ahol a takarítás utáni percekben már „agyagnokedlik” terpeszkedtek a földön, ahol egymás mellett volt korong és ágy, és ahol sohasem láthatta egy tizenöt négyzetméteres kép mozaikjait együtt. S Anyát említi, akitől a padlástér első szobájának ötlete eredt, aztán Betlehem a minisztériumot, amely a „terjeszkedést” valóra váltotta. De ez már 1948 után volt. Akkor már Kossuth-díjjal tisztelte meg az ország. S a kérdésekre, amelyek naiv módon faggatják a születés, az alkotás misztériuma felől, titkokat, a megközelítés titkait keresve, ugyan mit felelhet? — Mit is felelhetek? — kérdezi ő a kérdezőt, elmélázva, gondolkodva, önmagát is faggatva, mert csak az őszinte, az igaz szónak van értelme. Mert nincs két világ, egyszer igazat mondani, kitárulkozni, szívet gyúrni az agyagba, aztán nagyképűsködés, unt magyarázkodás, szavakban. S vall dadogva, mélyről fakadón az ösztönökre hagyatkozásról („Fenemód szeretem az agyagot, megborzongok tőle, mert az anyaföld. A szeretet adja az első lökést”), nem tagadva persze Bécset. Koppenhágát, a drága Párizsit, a tudás, a készség megszerzésének állomásait, a mestereket sem. Az „ősök” és a kortársak művészetének megrázó élményeit sem. A kora-románt és az ikonokat, a kora-gótikát és a kora-görögöt, ez etruszkokat, az egyiptomiakat, a primitíveket, és a magyar folklór drámai-költői igazát. S mindent érteni akar, nem bezárni semmi-semmi kaput. De sosem keresni, csak úgy, mindenáron, hogy divatosan új legyen. Nem keresni, de ha kincset talál, felemelni. („Őszinte akarok lenni, úgyis megkínlódom azért, amit csinálok.") És már — hipp-hopp — újra itt a tovatűnt nyár, újra friss az emlék, mintha tegnap lett hogy vallomását, a hatás elsődlegességét megértesse. („Előtte galériákat néztem napokon át, a túlsó parton, láttam sok szépet, érdekeset, ha nem is az én világom. De boldog és meghatott csak Clunyban voltam”). S beszél emberekről, fákról, madarakról, a külvilágnak az elfoglaltsága közepette is felvillanó, ható, a lélekbe beszűrődő élményeiről. S félelemről is, borzongva-szenvedéllyel, hogy legyen ereje „nem bízni ügyes kezében” („Ó, jaj, csak a rutin ne győzzön”), hogy „vigyék a hullámok”, dobálják is, ha kell, s végül korrigáljon a ráció, az ész. Szeméremmel küszködve, örömét palástolni nem tudva szól a látogatókról, a kiállításaira elzarándoklókról, vendégkönyvek együttérzést, érzést sugárzó sorairól. Távoli tájak, távoli világok embereiről is, akik szeretik („Jaj istenem, messziről jöttek, más művészet neveltjei, nem éreznek vajon idegennek, provinciálisnak, egészen-egészen másnak?"). És fáradozásairól is szól félénken-lelkesülten, hogy a bolti figurák alakjainak simaságán is megtörjön az agyag, hogy érezni, tapintani lehessen a formáló kéz nyomát. S aztán a munkáról. Sokat. Legszívesebben csak erről. Feledve mindent, időt, fáradtságot is. Űjra a torinói frízről, amelyet eredetileg a Csepel Autógyárnak formázott. A tíz méter hosszú írének...... ők pedig: Odisszeusz és hajósai (Kovács Margit társaságában Helen Martin angol kerámikus) agyagszalagról, amelynek mindkét oldala plasztikus. („Négy hét alatt csináltam estétől reggelig, reggeltől estig”) S már ugrik, mint szöcskelány, és földre terített hatalmas agyagtáblákat mutat. A szeretett szülőváros, Győr új iskoláját díszítik majd. Történelmi tablók, amelyeken feltűnik István, Koppány, a törökökkel küzdő várvédő sereg, Kazinczy és szegény Radnóti is. A Kovács Margit szívében élő győri történelem. Napestig hallgatnám, de menni kell. Várja őt a munka, várják a vidám legények, a bumfordi leányzók, a réveteg öregek, várja csodavilága, és a holnap álmai. Kikísér, köszöni a látogatást, a beszélgetést. Szemében vidámság, öröm. Mi köszönjük, hogy két kézzel kincseket szór közénk. Köszönjük, hogy dolgozik, hogy él. Csatár Imre Ajándék a szülővárosnak (Novotta Ferenc felv.) ■rr^n 1 :-V t I < *T ÉK • ft