Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-11-11 / 23. szám
UDAPÍSTI *t, Újpest AWWVWWVWVWVWWMA/WWWWVWVWVV $ élni" ismerést, Bálint György ünnepelte, József Attila volt a barátja, a Megyeri csárdában, az llUk-halásztanyán parolázó asztaltársa. Kosztolányi látta el, ahogyan röpke önéletrajzában megjegyzi, igen gyakran ruhával, cipővel, zsebpénzzel”. Minden költő a barátja volt, minden festő kereste arca, különös, göcsörtös arca vonásait, s mikor Aba-Novák lefestette, versben üzente: „Éppen ilyen vagyok, ily nagyorrú állat, Eltaláltad, dagadt, a züllött pofámat". hatalmasokat, amikor a hatalmasok hatalmon voltak. Egy politikus arcképéhez — „s mint a kard, csörrent az irgalmatlan / parancs: „Míg én vagyok itt, nem tűrök / izgatást, hazátlan bitangok!” — öt versszakában Gömbös Gyulát támadta meg, el is ítélték két heti fogházra „izgatásért". Berda ágyrajárni tudott, Berda éhezni tudott, Berda gyönyörűségeket tudott írni Húsleves dicsérete címen. Berda megalkudni nem tudott. Csak nyomorogni. Kiáltani is tudott. Például Epikuros című versében, e négysoros mennydörgésben: „Kései hívedre immár rossz idők járnak — Jobb zabálnivalók jutnak a szamárnak!” Kiáltani tudott. Kérni nem. Kihasználni sem. Kérkedni sem tudott régi nyomorával, mikor a nyomorvilágot eltemetni készülődött az új rend. G akkor — 1948-ban — azt írta „ÉGNI ES ÉLNI..." EBBEN A HÁZBAN ÉLT ÉS ALKOTOTT 1933-tól haláláig Emléktábla Ez a „nagyorrú állat”, ez a szent szegény írta meg Üjpest proletárvilágát, ő véste a sorokat Egy mintaasztalos fejfájára, ő fejezte ki Üjpest című versében e városnegyed leglényegét, a felszabadulásig megjelent tizennégy verskötetének költségeit újpesti szegények adták össze, Újpesten nyomtatták ki a négy soros remekléseket, a „mosdatlan szájjal” írt szabadverseket, azok jelentették meg azt az ősbozótot, amely Berda költészete. Mindig szomjas volt. Mindig éhes volt. Minden szegény éhségét megfogalmazta, kivetítette, nem dramatikus versekben, hanem libacombokhoz írt himnuszokban. A medvecammogású ember. Az őzszelídségü lélek. Az oroszlán-vakmerőségü. Berda nem folytatott soha árnyék-boxolást. Akkor támadta meg a le, hogy „Autodidaktának lenni nem mindenáron erény és nem mindenáron bűn”. Nem kovácsolt tőkét erényeiből. Járta ezt a macskaköves, földszintes, újpesti utcát, járta az erdőt, csodálatos völgyhajlatokat, gombarejtő tisztásokat, hűvös kocsmamélyeket. „Égni és élni”. Hatvanhatra elégett. Körvonalaiban már látta, még megünnepelte a koldusok egykori fészkének az új korát: „Mindenfelé csillog-ragyog a minden gátlást legyőző szilárd szorgalom. A munkát méltóbban nem magasztalhatod: ez az igazi forradalom”. Ruffy Péter A Binét és Barna cégnél kezdte a kereskedő szakmát harminc esztendővel ezelőtt Várhelyi Aurél, az Újpesti Áruház igazgatója. Nemzedéki idő óta a kereskedelemben dolgozik, ismeri a szakma múltját, ismeri jelenét, s mivel ez a mesterség a lehető leghűségesebben, rezdülésnyire kifejezi és követi a társadalom állapotát, nem könnyelműség azt állítanunk, hogy Várhelyi Aurél a „saját bőrén” mérhette le mi is történt országunkban az elmúlt három évtizedben. Az Újpesti Aruház — Budapest egyik legnagyobb munkáskerületének bevásárlóközpontja — ugyanerről a változásról tudósít. De az igazgató múltbéli tapasztalatai nélkül ml csak a mostani állapotot vehetnénk szemügyre, s ez azt az érzetet kelthetné, mintha csupán egy szépen berendezett kirakatot mutatnánk be. — Binét és Barna selyem- és szövetkereskedése az Adria palotában a Belváros egyik legexkluzívabb, legfinomabb Az Aruház üzlete volt — így kezdi emlékezését Várhelyi Aurél. — Ebben a bársonyos simaságának tűnő környezetben töltöttem tanulóéveimet, hét hasonló korú inastársammal együtt. A legnagyobb rosszindulattal sem lehetne azt állítani, hogy Binét és Barna nem tartozott a legkitűnőbb kereskedők közé. Értették a szakmát, a vérükben volt, s bennünket, inasokat és segédeket is úgy neveltek, hogy az istennek a vevőnél tiszteletreméltóbb teremtménye nincs, s ezt viselkedésünkkel, mosolyunkkal, készségünkkel tudatosítani kell, hogy a vevő maradjon. Természetesen vásárlóink köre rendkívül előkelő volt, áraink ehhez mérten borsosak. Magánszemélyeken kívül a legelőkelőbb szalonok tulajdonosai is nálunk vásároltak, köztük Rotschild Klára, aki most is az egyik leghíresebb budapesti divatszalont vezeti. 1944-ben a cég két tulajdonosát a fasiszták deportálták. Csak Binét tért viszsza a háború után, de új társával — akit szintén Barnának hívtak — a viszonya már nem volt töretlen. Binét olyan ember volt, hogy ha egy segéd „elszalasztott” egy vevőt, ő maga képes volt utána rohanni a Bécsi utcáig megbékíteni, visszahozni, vásárlásra bírni, őszintén szólva nem csupán üzleti érdekből tette ezt; ahogy mondtam, a legjobb kereskedők közé tartozott, aki hivatásának, már-már szenvedélyének tekintette a mesterségét. Jó szívvel gondolok vissza rá, mert sok értékes emberi tulajdonsága volt; pontosan ezért különbözött olykor össze második társával, azt ugyanis csak a haszon érdekelte. anyagiassága nem mindig párosult kereskedői érzékkel. — Nem mondhatnám, hogy a Binét cég alkalmazottainak rossz dolguk volt. A korunkban szinte legendának tűnő udvariasság, amely akkor kötelező érvénnyel mindannyiunkra vonatkozott, tulajdonképpen a saját érdekeinket is szolgálta. A segéd, az általa lebonyolított forgalom után részesedést kapott, ezért a jutalékért maximális teljesítményt vártak tőle. Olyanra, hogy „elfekvő áru”, nem emlékszem, amire a főnök azt mondta el kell adni. azt a kiszolgálók el is adták. A jó segédhez ragaszkodott a tulaj, mert ha netán az a konkurrens céghez ment át, a vevőköre is haladéktalanul utána ment a bizalom jelzéseként. így a segéd elvesztése a cégnek jelentett anyagi veszteséget, ezért becsülték meg olyannyira a kiváló eladókat. — A negyvenes évek végén átkerültem a Haas Fülöp és Fia céghez a Rákóczi útra. Nemrégiben Bécsben találkoztam ezzel a névvel, a Haas márka úgy látszik megmaradt. A háború után következő esztendők kereskedelmileg izgalmasak, mondhatnám veszélyesek voltak. Arany, drágakő, valuta került a forgalomba. Az árukészlet közben szürkévé, egyhangúvá vált, emlékszem azokra az időkre, amikor kereskedelemről a szó igazi értelmében nem Is beszélhettünk. Az áruhiánnyal, a választék szűkössé válásával, a kereslet és kínálat viszonyának megváltozásával egy időben kezdett eltűnni az üzletekből az udvariasság. „Az eszi, nem eszi, nem kap mást” időszaka volt ez, az eladónak édesmindegy lett, hogy a vevő mit kezd a pénzével, itt vesz lódenkabátot, vagy amott. Gondolom, akkor még Lefkovics úr, a Binét és Barna cég legendás hírű segéde is elvesztette udvariaskodó kedvét, pedig ha már Lefkovics úr is kedvetlen, akkor fuccs a kereskedelemnek. — Ennek az időszaknak a vége felé, 1952-ben épült ez az áruház Újpesten. Akik építették, a jövőre gondoltak, sokan azonban azt mondták, mi a csudának ide ekkora nagy hodály. Kevés volt az áru, kicsi a vásárlókedv és a vásárlóerő. De végül mégis a tervezőknek lett igazuk. — Jómagam 1957 óta vagyok az állami áruháznál, ez a dátum tulajdonképpen az igazi nekilendülést jelzi a kereskedelemben is, s ez a lendület a mai napig csak fokozódott, öt évig a Kálvin-téri áruházban (a volt Fenyves Áruház) dolgoztam a textilosztályon. 1962-ben kerültem ide Újpestre, áruforgalmi vezető voltam nyolc évig, aztán negyvenesztendős koromban. 1970- ben kineveztek igazgatónak. Amikor átvettem az áruház vezetését, már voltak hagyományaink, amelyeket ápolni kellett, felelősséget éreztem, hiszen az „Állami”, ahogy Újpesten becézik a cégünket, rendkívüli közkedveltségnek örvendett, jó hírnévre tett szert városszerte. Újpest és környéke. Angyalföld, Palota. Óbuda munkásnegyedeinek lakói vásárolnak nálunk, s én — nem csupán a hagyományok miatt — azzal a szándékkal kezdtem hozzá a munkához, hogy az immár bőséges árukészlet mellett végképp meghonosodjon itt az az udvariasság, előzékenység, a jó értelemben vett kereskedői szellem, amely hajdanvolt ifjú koromban a Binét és Barna cégnél körüllengett. Most azonban nem az „előkelőség”, a „gazdagság” és „úrhatnámság” hajbókoló kiszolgálásáról van szó. hanem egyszerű emberek szolgálásáról, akik a társadalom, a gazdaság fejlődésével párhuzamban eljutottak egv olyan szintre, amikor a jót, az értékeset, a modernet, a kényelmeset, a szépet kereshetik, s nem kizáró ok a többség számára, hogy valami mennyibe kerül. — Nem akarok sokat beszélni a megnövekedett vásárlóerőről, hiszen aki ismeri az ország gazdasági helyzetét, az a kereskedelem fejlődésének lényegével is tisztában van. Az áruház vásárlóterülete háromezer négyzetméter. Helyi viszonyok ismeretében ez az építés idején óriásinak, monumentalitásában feleslegesnek tűnt. Néhány adatot idézve: 1953-ban az évi forgalom 84 millió forint volt, most 320 millió. Húsz évvel ezelőtt 120 alkalmazottal dolgozott az áruház, jelenleg háromszázan vagyunk. Az akkori készlet értéke 18 millió forint volt. a mostani 53 millió. Meghá-Ampullatttltök a Chinolnban romszorozódott minden, s most már a valamikor hodálynak nevezett épület egyáltalán nem kihasználatlan, sőt előbb-utóbb a bővítésre kell gondolnunk. — Jelemző az elmúlt évek fejlődésére, hogy mennyire megváltozott a kereslet iránya. Idekerülésem elején, teszem azt, a kézi facsarógép volt a legkeresettebb háztartási cikk, ma az automata mosógép. A legfontosabb szempont; a háztartás gépesítése és a lakás modern bútorokkal való berendezése; elképesztő mértékben fejlődött e téren az emberek igénye, a lakáskultúra soha nem látott virágzásának ideje ez. Ruházkodásban a műszőrme, szőrme, bőráru a legkeresettebb, habár a legdrágább. Egyszerű emberek is összehozzák erre a pénzt, egyértelmű a törekvés; mindenből a legkorszerűbb, legtartósabb, legjobb kell. nem mindig tekintve arra, hogy mennyibe kerül. Nem tudunk olyan modern tévékészüléket behozni. amit meg ne vennének, nagyon keresettek az import-cikkek, háztartási gépek, villanytűzhelyek, vízmelegítő berendezések, bojlerek, olajkályhák. És a gyermekkultuszra jellemző: nem tudunk olyan játékot, ruházati cikket kínálni, bármilyen drága is legyen az, hogy meg ne vegyék. 880 forintos játékautót tucatszámra vásárolnak az unokáknak az újpesti nagymamák. A családokban általában nincs sok gyerek, de annak az egynek vagy kettőnek mindent meg akarnak adni, talán a saját gyermekkoruk nyomorúságára emlékezve. — Természetesen túlzás volna azt állítani. hogy nyugdíjas vagy nagycsaládos emberek is elsősorban a drága, divatos, olykor luxusszámba menő dolgokat vásárolják. Kormány- és párthatározatok születtek azzal kapcsolatban, különösen a nagy munkáskerületek áruellátására vonatkozóan, hogy az olcsóbb, hagyományos anyagból készült, úgynevezett standard árukban se legyen hiány. Ezt mindig szem előtt tartjuk, raktárainkat eszerint töltjük fel. Vásárlóink között sok a fiatal. Általában kiment a szokásból, hogy egy éppen keresni kezdő fiúnak vagy lánynak a fizetését haza kell adnia. így a fiatalok szinte az egész keresetüket magukra költik, s majdhogynem kivétel nélkül a legmodernebb, a legdivatosabb árut keresik. Ugyanez vonatkozik azokra a fiatal házasokra is, akik lakást kaptak. Korszerűen, ízlésesen akarják berendezni, olykor nem sajnálnak három-négyezer forintot egy modern csillárra. Egyszóval, a dolgokat a magam szemszögéből ítélve meg, a kereskedelem napjainkban fénykorát élheti. — Köztudomású, hogy a mi áruházunk nem költ százezreket reklámcélokra. Körzetünk zárt, mondhatnám családias vidék. így hát a vásárlóink a propagandistáink. A nagyüzemi közösségekben napok alatt elterjed ennek vagy annak a híre, ha jó, ha rossz. Mi azon vagyunk, hogy a jó terjedjen. Szürke hétköznap van. Az áruház különböző osztályain nincs nagy tolongás. De a játék-, a tévé- és rádió, a lakberendezési osztályon most is pezsgő élet folyik. Egy nagymama elektromos tivoli játékautomatát választ ki az unokájának, egy fiatal házaspár nyolcezer forintért perzsaszőnyeget vásárol. A riporter figyeli az eladókat, mosolyukat, készségüket, gondos türelmüket. A Binét és Barna cégre gondol, s arra, hogy íme itt az Újpesti Áruházban feltámadt, elevenen él valami jó hagyomány. Az egykori segéd most igazgató. Azok az emberek, akik hajdan Binét és Barnához pénzszűkében be sem nyithattak, ma vásárlók. S hajdan volt Lefkovics segéd úr előzékenysége megalázkodás nélkül ébred fel azokban a fiatal elárusítókban, akik a pult mögött állnak. (Bár jellemző lenne ez az egész magyar kereskedelemre.) A pult most nem a társadalmi hovatartozás demarkációs vonala és az udvariasság nem az igyekvő segéd hajbókolása, a nagys’asszony, vagy a nagyságos úr előtt. Hasonló becsül meg most hasonlót. S rendjén van így. Kristóf Attila (Novotta Ferenc felvételei)
