Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-05 / 3. szám
* # A Kalevala Világtojás-át ábrázoló szobor Helsinkiben (Ráez István felv. — Finnország; Beszélgetés Ortutay Tamással munkáról, Barátokról, s a legkisebbekről Két esztendeje végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Hosszúra nyúlt, cérnavékony fiatalember, kicsit a gótikus szobrokra, kicsit a gitárt pengető beat-zenészekre emlékeztet. Két barátjától vesz gyorsan búcsút, amikor belépek s azok ketten a küszöbről visszafordulva még figyelmeztetik: — Aztán ne felejtsd el a gondolatmeneted, majd később visszajövünk. No hiszen, ez jól kezdődik. Borzasztóan bánt, hogy megzavartam egy érdekes beszélgetést, amelyet — ahelyett, hogy olyan szerencsém lett volna, hogy végighallgassam — elvágtam, ráadásul talán még annak a bizonyos gondolatmenetnek is vége, menthetetlenül elpárolog. Pedig ez a műterem — a fura tárgyakkal, szerszámokkal, rajzokkal, fényképekkel — bizonyára a legizgalmasabb viták színhelye lehet. Hiába — gondolom az idősebb generáció sóhajával —, most majd rátérünk a hagyományos kérdezgetésre. Mikor, hogyan kezdte a pályáját, hogyan is volt azzal a Finnországban felállított szoborral, amelyről augusztusban lapunk hírt adott. S azután, legnagyobb örömömre, a feleletek elsöprik a konvencionális kérdezősködést. Ortutay Tamás fiatalos hévvel beszél az életét betöltő munkáról. Hogyan lett azzá, ami? Egy lemondás árán. Tudniillik lemondott arról, hogy oroszlánvadász legyen Afrikában — közli nevetve. Holott az oroszlán vadász - vágyaktól a Kalevala indító sorait — „Tört tojásnak alsó fele / Válik alsó föld-fenékké / Tört tojásnak felső fele / A felettünk való éggé"... — illusztráló szobor megvalósításáig nyilván bonyolult belső utat kellett megtennie. Vajon a családi légkörnek is szerepe volt a választásban? Bizonyára, amint az sem lehetett véletlen, hogy a kiváló néprajztudós fiának a finn nép-eposz adott ösztönzést. — Abban, hogy egy-egy munkámmal kilépjek a világ elé, néha kicsit zavar a köztiszteletben álló Ortutay név. De valójában rengeteget köszönhetek apámnak, sokat tanultam tőle. Egyik könyvéből tanultam meg például, hogy a népművészet közösségi művészet, de az egyénnek is szerepe van: átveszi a keretet a közösségtől, hogy az ősi formát sajátos és egyszeri tartalommal töltse meg. — A Kalevala? Hát az úgy volt, hogy — a kertben talált gesztenyétől a húsvéti ünnepek tojásjelképes népszokásáig és a szétpattanó tavaszi rügyekig — mindig is izgatott a keletkezés, a teremtés, a születés problémája. A mű — a két tonna súlyú kettéhasadó világtojás, amelynek létrehozását a zsolnai porcelángyárban segítették s amelyet nyolc részletben szállítottak Helsinkibe, ahol egy finn mérnök közreműködésével állították fel házak s sziklák között — rengeteg előtanulmány eredménye. Fényképek a gyerek születéséről, fényképek a születés motívumát kibontó heonardó-vázlatokról, fényképek egy tojásból kibújó kiscsirkéről... A fotózást lényeges segédeszköznek tekinti az anyag feltárása, előkészítése, variációs lehetőségeinek áttekintése céljából. Es azok a gyerekrajzok a falon? Azok vajon mihez szükségesek? — Hobbynk a gyerektéma — mondja Ortutay Tamás rokonszenves többesszámban, mert az ötletektől a megvalósításig ívelő folyamatba bevonja képzőművész barátait. S mint kiderül, vannak néhányan, akiknek szívügyük az óvodai új bútorrendszer kialakítása, például malomkőnyi színes kockákból. Ezek amolyan hibrid, kétéltű alkotmányok, bútor s egyszersmind játékfunkciót töltenek be, mert belsejük éppúgy lehet szekrény, mint bábszínház, felületük pedig — a színes kockalapok — meganynyi rajztábla, amelyekre részint maradandó, részint letörölhető „műalkotások” kerülnek, a gyerekek játékos képzeletének termékei. Ügy tetszik, ez a téma sokkal mélyebben izgatja, mint ahogy az ember a hobby megjelölésből gyanítaná. Arról beszél, hogy amit Kodály megvalósított a zenepedagógia terén, azt kellene bevezetni a képzőművészeti nevelésben, a színtant, formatant a legkisebbeknél kellene elkezdeni, de ehhez az szükséges, hogy az óvodákat már eleve ennek az elvnek megfelelően rendezzék be, persze ehhez megint az kellene, hogy az iparművészet jelentőségét, társadalmi szerepét felismerjék. Számára — mondja mély meggyőződéssel —, a formatervező szemével nézve, a szocializmus a minden lakásba eljutó tárgyakat jelenti, mégpedig nem öncélú dísztárgyakat, hanem a rendelkezésre álló népi anyagból — vesszőkosárból, falemez tálból — kialakított, ősi formaszépségüket megőrző tárgyakat. És a Helsinkiben felállított világtojás? A szobrászat? Hosszú, nyurga alakja ideoda cikázik a műteremben. Terveket mutat. Az egyik: József Attila-emlékmű: Az oszlopszerű tömb közepén vonatkerekek, körös-körül vasból öntött, plasztikus betűk, versrészletek. Az elgondolás teljesen világos, de ő valamiért úgy érzi, meg kell magyaráznia. — A kerék nemcsak József Attila halálára utal, hanem az életére is. „Visz a vonat, megyek utánad”... És a dübörgő kor is benne van. A versrészletek válogatása az életét reprezentálja, nem a halálát — mondja ismét, mert ezt fontosnak tartja, majd hozzáfűzi: — Ugye a nonfiguratív mű is lehet közérthető, ha gondolat van benne? Szárszón kellene felállítani ... ha elfogadják egyáltalán. A csoda tudja, miért — a hórihorgas fiúból, vagy az emlékterv-makettből árad-e a szuggesztivitás —, azon kapom magam, hogy szurkolok neki: bárcsak elfogadnák ezt a tervet. S még egy csomó másikat, amelyeket sorra megmutogat. Kiállításra készül. Akárhogyan is lesz, most már nem aggaszt, hogy megzavartam egy beszélge-Ortutay Tamás (baloldalt) műtermében, építész barátjával Somogyi Pállal .Emblémám: a tojásból kibújó kiscsirke' (Lévai András {elvételei) tést, elvágtam egy gondolatmenetet. Biztosan tudom, hogyha visszatérnek a barátai, folytatni fogják, ha nem pont ugyanezt a témát, nos, akkor ezer mást, fiatal teremtőkedve egyszerűen kiapadhatatlannak látszik. Az óriástojás, a világ születése nem véletlenül izgatta, benne is motoszkál a sok kis világ teremtésének vágya. De amikor ilyesféle célzást teszek, nevetve elüti a dolgot: — Igen, ott a fénykép: a tojásból kibújó kiscsirke az én emblémám. A kezdők emblémája. Csakugyan azért választotta ezt a jelképet, mert úgy érzi, kezdő és maga is most bújik ki a tojásból? Vagy azért, mert egy életre elszegődött a meghasadó nagy világtojás, a teremtés, az alkotás szolgálatába? Soós Magda // FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZATI SZEDÖLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Azt iránti legutóbb, hogy Petőfi Sándor életrajzát saját verseiből össze lehetne állítani. Hadd tegyem ezúttal hozzá, hogy annak kivételével: hol született, s hol hogyan hala meg ... Születésének helyéért — miként Homárnak hét — néki három város is versenge: Kiskőrös, Félegyháza, és Szabadszállás. Minő bundás indulatok háborognak körülte mindmáig! Noha a tudós emberek kitisztázták, miszerint Kiskőrös a hely, hol ama zimankós szilveszteri éjszakán napvilágot látott. Snem sejté, minő vihart kavar, midőn Szülőföldem című versét Félegyházáról keltezé, s benne azt irá: „Ez a város születésem helye ... ”. Másodsoron valóban lehet szülőhely, hiszen ott tanulta meg anyanyelvét, amelynek utóbb oly osodálatos mestere lön! A per mögött, már én úgy hiszem, több, vagy más buzog, mint localpatriotai érzelem: felekezeti, s némely nemzetiségi háborgás, amely nehezen érté, s emészté meg, hogyan leve a felvidékről jött Petrovics István, s Hrúz Mária gyermeke Petőfi Sándor nevén magyar költő .. . Már ezen túl kelletik jutni, nem a származás, vagy a hely neve fontos, hol született, hanem a három város közös benyomása a költő élete művére. A mondott vére refrain je, a „Cserebogár, sárga cserebogár” már az én ifjúkoromban is „fölkapi” nóta volt — így mondották a divatozást —, s dalolták faluszerte, alighanem Kiskőrösön, Félegyházán is. Az ifjúság emléke üt meg engem a versben; „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, — lovagolok fűzfasipot fújva, — Lovagolok szilaj nádparipán, — Vályúhoz mék, lovam inni kíván, — Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár ... — „Cserebogár, sárga cserebogár”. Emígyen lön a köz-dal darabkáiból refrain a költeményben. S nékem csak mosolyognom kell, ha olvasom, mint keresik a nyomát, ki volt a versben idézett dajka, mert ha kedvem kerekedne, én odatehetném a sok felbolygatott derék öregasszonyok közé a kedvenc költő, Béranger versezetét, amelyet negyvenhat tavaszán magam kezével szedtem ki, s nyomtattam le, Petőfi fordításában. Gyermekkori emlék a vers címe, s úgyszintén a hajdani dajkát idézi... De meg idézi azt is, mely kacskaringós útja vagyon a költészeti ihletnek... ösmertem — ha csak úgy látásra is — apját, „a jó öreg kocsmárost”. Zömök, szigorú tekintetű ember volt, s amikor a már neves költő-fiú felhozá Pestre, anyagi romlása, lelki csalódása sem fogott ki igazán a testén; megvénült, de nem törött meg. Lehet, talán mert akit annyi esztendőn igaz csalódásnak hitt, első szülött fia, bebizonyította, hogy az „álmok nem hazudnak”. Erősen bízhatott abban, hogy vézna, de konok természetű fiacskája nagyrahivatott lesz, különben aligha iskoláztatja oly buzgalommal, s míg tehette is, mind jobb iskolákat keresve számára. Megértem én, hogyne érteném, ha búnak eresztette a fejét, majd mértéktelen haragra gerjedett, midőn a nagyra szánt fiú elkóborolt, s komédiásnak állott! Hiszen Petőfi is, ki oly sokra tartá a színészetet, hányszor keserge, hogy mint tapodják -sárba gaz komédiások önnön művészetüket! A derék mészáros mester nem minden ok nélkül mondja: „Tudom, sokat koplaltál, — Mutatja is színed, — Szeretném látni egyszer, — Mint hánysz bukfenceket.” Hej, de kedvelem emez versét, az Egy estém otthon címűt! Ahogyan a nagy harag után — belépni sem mert a szülői házba, elébb közvetítőt külde maga helyett — megbékélten ült le apa, s fiú.........Borozgatánk apámmal: — Ivott a jó öreg, — So kedvemért ez egyszer — Az isten áldja meg!” Hogy a színészet után a vers is sorra került... „Továbbá elszavaltam — Egy bordalom neki; — S nagyon-nagyon örültem, — Hogy megnevetteti.” Amíg e vers kezem alá nem került, én magyar nyelven ily melegséges, egyszerűen szóló, szülőt, mesterséget, művészetet külön-külön a maga mivoltában megértő és méltányoló költeményt nem olvasók. Méltó párja neki az ugyanakkor kelt Füstbement terv, kevés szavával, dramaticus hatásával, amint kezdi: „Egész úton — hazafelé — Azon gondolkodóm: — Miként fogom szólítani — Rég nem látott anyám?" Hogy az eszébe jutó számtalan, szebbnél szebb gondolat után így végezze: S a kis szobába toppanék... — Röpült felém anyám... S és csüggtem ajkán... szótlanul... — Mint a gyümölcs a fán.” Minálunk, a nyomdában szokás volt, hogy a tanuló inas gyermekeket, a kéziszedés tökélyének gyakorlása végett, ha verset raktunk fel a tenaculumra — ami a kéziratot tartja — arra szorítottuk, hogy ritmus szerint rakják a betűket a sorjázóra. Olykor egyik fiú a betűt rakta, a másik meg a lineával verte hozzá az ütemet. Lett is fülük hozzá, mire felszabadultak! Elég az hozzá, éppen az Egy estém otthon szedése közben megérzem, hogy olykor sánta a jambus, a vers mégis szépen kicseng. Hogyan lehetséges ez, kérdém, s a költő, ki éppen ott vala, meghallá. Dobálni -kezdé, szokása szerint a rézgarast ütemre, s inte, hogy figyéljek: a magyar ejtés nem hosszú, s rövid szótagra megy ki, hanem hangsúly, vagy annak hiánya szerint igazodik. S a metricus versben a rövid szótag helyébe elmegyen a hangsúlytalan is, mintha éppen rövid lenne... A tiszta jambus helyett használt spondeusból imigyen lészen magyaros jambus: „Még a színészetről is”, vagy: „Tudom, sokat koplaltál.” A Füstbement terv trochaikus lejtése pediglen egyenest összecseng a magyaros hangsúllyal, mivel az ütem első tagja hosszú lévén, szépen megegyezik azon magyar ejtési szokással, amely az első szótagra veti a hangsúlyt. A kétféle vers-metrum emígyen való egyeztetésének Petőfi Sándor nem csupán mestere volt, de úgy hiszem igazán való felfedezője is! Ilyes dolgoknak ismerete nélkül pedig aligha lehetne igazánvalóan felfogni, mi titka vagyon, hogy egyszerre szól a vers versnek és közbeszédnek; egyazon mondat mindennapinak, s mégis magávalragadóan költőinek hangozik... E dolgokhoz eljutni, szerintem miljomszor többet érő, s lelket nemesítő, mint azon húznivonni magunkat, emez községben születék-e a költő, avagy a szomszédosban! B. P. (folytatjuk) JHiév t s zép A Magyar Hírek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt költeményt? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel Önökben? A Magyar Hírek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a borítékon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terjedelmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötése, bárki pályázhat, akár minden közölt vers után is. A legjobb, legszebb írásokat folyamatosan értékes könyv- és hanglemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöljük. Várjuk olvasóink válaszát Petőfi Sándor versére: MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR: JjáuD^llmL Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának. Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll, S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. ...Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlük mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Utazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse... — Ah, ha tudná, müy nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek! Pozsony, 1843. május
