Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-16 / 19. szám
A prímás: Farkas László (Lévai András felvételei) AMERIKAI KÖRŰT ELŐTT Szokatlan kép fogadja a belépőt a KISZ Központi Művészegyüttes Rottenbiller utcai hangversenytermében. Letakart széksorok emlékeztetnek, hogy még tart a szünet, de a színpadon már előadás folyik. A méltán világhírűvé lett Rajkó zenekarral — táncosokkal kiegészítve — mutatja be szűk szakmai közönség előtt az amerikai turnéra újonnan összeállított műsorát. A művészkörökben ismert amerikai impresszárió, Hurok úr meghívására október elején majdnem kéthónapos egyesült államokbeli körútra indul az együttes. S hogy mivel érdemelték ki ezt a szerződést, árra a túlnyomórészt tinédzserekből álló zenekar műsora a legmeggyőzőbb és legkézenfekvőbb válasz. Műsorukon többek között magyar népdalok és táncok, Liszt Ferenc IV. Magyar Rapszódiája és a bravúros hegedűtechnikát igénybevevő Pacsirta szerepel. Az előadás legkedvesebb percei közé tartozik, amikor a nyolcéves kis hegedűművész, Farkas László húzza a prímet. Az együttessel utazik a népszerű énekesművész, Felföldi Anikó is. Lévai András Érdeklődik az utánpótlás SÚLYOS KÖNYVVEL KÖNNYŰ PERCEK szerezhetők GYEREKEKNEK Az Ezeregy éjszaka legszebb meséi Hetvenhét magyar népmese Kisgyermekek nagy mesekönyve Hellász fénykora Petőfi Sándor: Anyám tyúkja Fekete István: Tüskevár Fekete István: Tíz szál gyertya .És ezen kívül még sok színes, érdekes könyvet ajánl a legifjabb olvasóknak a KULTÚRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat: Budapest 62. P. O. B. 149. Százéves a szabadkai Népkör Egy évszázaddal ezelőtt különös művészi ihletésű koboldok vették birodalmukba Szabadkát. A múlt század hatvanas éveiben és a hetvenes évek elején egész sor kulturális és közoktatási intézmény alakult, melyek azóta is fennállnak, s egyévszázados működésük alatt áldásosán befolyásolták a város művelődési életét. Az akkor elhintett magvak azóta izmos ágazató kulturális családfává nőttek Szabadkán. A hatvanas évek második felében ünnepelték Szabadkán a gimnáziumi oktatás százéves évfordulóját. Röviddel a gimnáziumi ünnepségek után került sor két másik középiskola centenáriumának ünnepségsorozatára — nevezetesen a tanítóképzés százéves évfordulójának megünneplésére. Ezekkel az ünnepségekkel egybeesik a szabadkai Zeneiskola centenáriumi emlékünnepe is. E tanintézetek mellett a Vajdaság egyik legrégibb, még ma is aktív közművelődési egyesülete, a Népkör az idén lett százéves, s az egész esztendőt a centenáriumi ünnepségek jegyében folyó kulturális munkának szentelik. (A Horvátországi Magyarok Szövetsége Magyar Képes Üjság című lapjából) FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZATI SZEDŐLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Azután legördült a függöny. Teátrálisnak tűnhet e kifejezés, de hozzá illő: színészként lépett fel a köz színpadára. Tálentoma többre érdemesítette, s költő lett, vagy annál is több; Petőfi Sándor neve mindazok számára, akik először magyarul tanulták ejteni a szót, a múló évtizedekkel fogalommá lett. Magának apostoli hivatást tulajdonított, s hite beteljesült. Nem azért ment a harctérre, mert kicsinyes ellenfelei gonosz nyilakkal lövöldöztek rá: csak szavalni tud a helytállásról, de maga meghúzódik a háttérben. (Ahelyett, hogy akadályozták volna őt tűzbe menni, ahelyett, hogy óvták, védték volna drága életét. Mint védte öreg tábornoka, Bem, ki minduntalan elküldözgette őt a csataterekről, futárként, üzenetekkel — igaz, végül ő is hiába. De Bem József felismerte benne a nagyságot...) Visszatartani lett volna nehezebb a veszélytől, mint benne veszejteni. Ha várakozott, ha habozott egy ideig, csupán azért, mert felesége lebetegedését akarta kivárni, a gyermekszülés nehéz óráiban nem akart távol lenni tőle. Négyszer járt a harctéren — míg végül ottmaradt. A történelem folyama őt igazolta, s nem az ingadozókat, az egyezkedni iparkodókat. A harc kitört, s az elvesztegetett idő boszszút állott: „Vesztett csaták, csúfos futások! — Bár merre nézek, mást nem látok...” — kiáltott fel a költő elkeseredetten. „Ki ismer engem csüggedőnek? — Kislelkűséggel engemet ki vádol? — De aggodalmak néha rám is jőnek...” S ez aggodalmak most már megint, nem csupán őt lepik meg; a forradalmár költő s nemzete között az elmúlt hónapokban nyílni kezdett szakadék a támadott közös gondban hamar bezárul. Ha a távolabb jövőt nem egyformán képzelik el is, a jelen veszedelme ellen egy akarattal kell védekezniük. S ez elegendő, hogy az aggodalmak felhőjét a mindig tettre kész költő leikéről elűzze: „Csatára, nemzetem, — Halál vagy győzelem!... a ki kész a hős halálra, — Az diadalmaskodni log." Lantjáról jószerivel már csak a harc dalai szállnak fel. Szerelme változatlan Júliájához, de szólni róla kevesebb ideje, s figyelme marad. Elsiratja szüleit és nagy reményekkel köszönti újszülött fiát. Szinte állandóan úton van. Amennyire nem retten vissza az ágyútűztől, annyira alkalmatlan a katonaélet szigorú rendjére. Minő tragikus ellentét! A tábornokoknak, kik rendet kívánnak, mert fegyelem nélkül semminő hadsereg sem lehet el, s a forradalmi szenvedélyt a fegyelem szükséges béklyóiba kell kényszeríteniük, épp oly igazuk van, mint néki, aki magára nézve fölösleges nyaklónak érzi és tartja e fegyelem külsődleges formáit! Mindkét oldal a maga igazát tekinté csak, s nem ismerte fel a másikét. A költő sérelmek hullámai között vergődik és közben sért maga is ... „Tábornok úr, én nem tartom magam — Nagy embernek, de akkorácska csak — Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, — Levett kalappal szóljanak velem." Rangjáról többször is lemond, anyagi gondok gyötrik, s utóbb jóformán az egyetlennek, ki érti és kíméli, Bemnek is nemet mond. A közkatonáknak ír verseket, egyszerű nyelven, hogy buzdítsa őket a harcra; és verset ír a közkatonáról, amelyben tiszteletet kér számukra: „Velők állunk a csaták füzében...” emlékeztet rá, hogy azután hirtelen mélyebbre szálljon a percnyi szükségnél: „...mi tudjuk, hogy miért csatázunk, — Mert van, a mi győzelemre buzdít... ök az elvet hírből sem ismérik, — És a haza? kemény mostohájok, — Izzadásuk díjában nekik csak — Kenyeret vet s rongyokat dob rájok, — S zászlajához hogyha oda állnak, — Nyomorért csak új nyomort cserélnek. — Tiszteljétek a közkatonákat, — Nagyobbak, ök mint a hadvezérek." Biz’ mily könnyű az egyszerű emberre, ki ura vagyonáért életét kockára tenni nem kívánja, ráfogni, hogy „sehonnai”, meg hogy „hazátlan”! De ki azon a földön, amelyen él, csak szolgaságban él, kenyeret szűkén, igazságot kurtán, méltóságot, emberséget sehogyan se nyer, s ezért ott hazát nem is talál — mi csodálkozni való van ezen? Mindenki azért küzd utolsó csepp véréig is, amit magáénak vall, legyen az családja, vagy nemzete, kunyhója, avagy egész hona... Ezt olvasom én ki ebből a versből, s bizonyos, hogy jól olvasom. A szabadságharc nehéz órái következtek. Petőfi Mezőberényben húzódott meg a családjával, s onnan Arad felé akarta tovább menekíteni ... „Szörnyű idő, szörnyű idő! — S a szörnyűség mindegyre nő. — Talán az ég — Megesküvék, — Hogy a magyart kiirtja. — Minden tagunkból vérezünk, — Hogy is ne? villog ellenünk — A fél világnak kardja." Így tovább, még három szakasz. De remény, de felemelkedés már sehol. A tettvágy, az olthatatlan remény, kifogyott. Talán csak egy pillanatra, talán csak erre az egy versre. Talán. Már sosem derül ki. Ez volt az utolsó verse. Július 18-án vendégek érkeztek: Egressy, a régi barát, és Kiss Sándor ezredes, Bem segédtisztje, ki midőn meghallotta, hogy Petőfi itt tartózkodik, kerülőt tett érte. A költő hirtelen tervet változtat, s ugyanazon kocsival, amely az aradi útra lett befogva, elindul Váradra, Kolozsvárra, majd családját hátrahagyva, Bemhez, a táborba érkezik. Július 31-én a segesvári csatában, délután öt és hat óra között a menekülő katonák közé keveredik. Többé nem kerül elő. A folytatást, mi, kik így, vagy amúgy, túléltük, ismerjük. Szólnom róla, aligha kell. Most békében élünk. Békében, őfelségével. Magunkkal is? — meg nem mondhatom. Hamarosan megünnepeljük a Milléniumot. A közkatonák is ünneplik-e, azt én szintúgy nem tudom. Kik, „Ha megtérnek csonkán a csatákból, — Koldusbotot ád a haza nékik, — S ha elesnek, a felejtés árja — Foly sírjokon s neveiken végig ...” A fény, ki értük világolt, s kit Petőfi Sándornak hittak, kihúnyt. Verseivel éljünk. B. P. (Véfiie következik.) JHiént szép ? A Magyar Hírek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt költeményt?_Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel Önökben? A Magyar Hírek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb A legjobb, legszebb írásoszáz sor legyen, és kérjük, kát folyamatosan értékes a beküldő tüntesse fel a könyv- és hanglemezjutaborítékon, vagy levele ele- lomban részesítjük és a legjén, hogy a MIÉRT SZÉP? jobban sikerűiteket részpályázatra küldi. ben, vagy egészben, a Ma- A pályázatnak a fenti tér- 9ynr Hírekben is leközöljedelmi korlátokon kívül Wk, nincs semmilyen megköté- Varjuk olvasóink válásé, bárki pályázhat, akár szat Petőfi Sándor versére: minden közölt vers után is. MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR Sgy, g&ndfríat kánt atgmiei... Egy gondolat bánt engemet: Elharsogják kelettől nyugatig, ' Agyban, párnák közt halni meg! S a zsarnokság velők megütközik: Lassan hervadni el, mint a virág, Ott essem el én, Amelyen titkos léreg foga rág; A harc mezején, Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Ott folyjon az ifjúi vér ki szlvembül, Mely elhagyott, üres szobában áll. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Ne ily halált ad), Istenem, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, Ne ily halált ad) énnekem! A trombita hangja, az ágyudörej, Legyek fa, melyen villám fut keresztül, S holttestemen át Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Fújó paripák Legyek kőszirt, mit a hegyrőla völgybe Száguldjanak a kivívott diadalra, Eget-földet rázó mennydörgésdönt le ... — S ott hagyjanak engemet összetiporva.— Ha majd minden rabszolga-népOtt szedjék össze elszórt csontomat, Jármát megunva sikra lép Ha jön majd a nagy temetési nap, Pirosló arccal és piros zászlókkal Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével Es a zászlókon eme szent jelszóval: És fátyolos zászlók kíséretével „Világszabadság!" A hősöket egy közös simák adják, E ezt elharsogják, Kik érted haltak, szent világszabadság! Pest, 1846, december 8
