Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-02 / 18. szám
Falusi kislány Pesten édesapja családjában hány gyerek volt? öten voltak testvérek. Megkérdezem tőle, hogy édesapja testvéreinek családjában hány gyerek volt? Ötös számjegyeket hallok. S megkérdezem tőle, hogyan vélekedik azokról az asszonyokról, akiknek nincs gyerekük. — Igazuk van — feleli. — Még egy gyerekkel is mennyi a vesződség! Miért legyen akkor kettő? Még egyhez is annyi türelem kell. Akiket én ismerek, Rábac sécsényben, vagy itt Budapesten, egynek sincs két gyereknél többje. — S ha egyszer asszony lesz?... — nem folytatom. Elérti, mit akarok tudni. — Nagyon nem gondolkoztam még ezen. A mostani helyzetet azonban nagyon megértem. Ebben a gyárban, itt, a központban, hatezerötszáz munkás dolgozik, a létszám hatvan-hatvanöt százaléka nő. — Anyák napján — beszéli el — én is azok közt voltam, akik szétosztották a virágokat az anyák között. Akkor vettem észre, milyen sok asszonynak nincs gyereke, egy sem. Odamentem, átadtam a virágot, sokan elhárították a figyelmet: nem vagyok anya, nem vagyok anya. — Es ezt jó vagy nem jó állapotnak tartja? — Nagyon megértem. — Ahogy látom, a gyermekhiányt nem fogja fájlalni asszony korában sem. Minek — Az én iskolámból például egy lány sem maradt otthon — közli a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár Fehérvári úti központi épületének egyik irodáján, beszélgetés közben a húszesztendős, rábacsécsényi származású Boros Piroska, és igazít egyet szemébe hulló szőke haján. — Az föl sem merült senkiben, hogy otthon maradnak, és szüleik, nagyszüleik évszázadosán régi paraszti munkáját, paraszti hivatását folytatják? — Mindenki tovább akart tanulni. Mindenki szakmát akart szerezni — s még egyszer igazit a játékos szőke tincsen. Miniszoknyás munkaruhát visel, kerek arcú, haja — mint írtam — szőke, csöppnyi kis gyerek és csöppségében is képvisel egy tömeget. Hatalmas tömeget. Azokat a parasztfiatalokat, lányokat és fiúkat, akik a búcsúzó harangzúgás megkonduló hangjával köszönnek el örökre az ősi falvaktól, fehér falu kis házak csöndességétől, halványzöld mezők édes illatától, őseik örökétől, földjétől és életformájától. — És ha így áll a dolog Rábacsécsényben, ki fogja megművelni a rábacsécsényi földeket mondjuk ötven esztendő múlva? — A paraszti munka nagyon nehéz — mondja a maga mentségére, a kérdésre adandó feleletet ügyesen megkerülve. — Azt mondta, hogy „mindenki szakmát akart szerezni,” Egyetlen testvére, az öccse is? — ö bútorasztalos lett. — A paraszti munkát már senki sem tekinti „szakmának”? — Szüleim a rábacsécsényi Kossuth téeszben dolgoznak és mindig azt mondták: tanítani kell a gyereket. A fiatalok már nem tudnak falun maradni, az öregek pedig nem akarják, hogy a fiatalok falun maradjanak. Korszakváltás idejét éljük. — Fiatalok már nem is dolgoznak a rábacsécsényi Kossuth téeszben? — De. Újabban megfogják őket azzal, hogy többet fizetnek. De a többség Győrbe jár dolgozni, gyárakba. Az, hogy a parasztfiatalok szakmát tanulnak — jó dolog. Az, hogy friss, új munkásréteg alakul ki — az egész ország hasznára való. Az, hogy mindenki többet akar tudni — egy nemzedék tudásszomjára jellemző. Az, hogy a falu fiatalok nélkül él tovább — torz, meghökkentő. E jó és nem jó állapotok vegyes, egymásnak ellentmondó halmazában élünk. A minap egy vidéki utam során eladó útmenti tanyák tízeit jegyeztem föl. A menekülés nem csak a fiatalok válsága. Teljes családok mondanak, mondanának búcsút a falusi, tanyai életformának. — Es hogyan kell, hogyan lehet a városokba bemenekülni? — En először a soproni postaforgalmi szakközépiskolába jelentkeztem a nyolc általános elvégzése után. A felvételim nem sikerült. Hogy nem sikerült Sopronba jutni, feljöttem édesanyám aszszonytestvéréhez Pestre, és az Újpesti Finomposztó Vállalatnál kezdtem el dolgozni. — Minden szakképzettség nélkül? — A gyár elvégeztette velem az egyéves szövőipari iskolát, tehát kitaníttatott, ezzel szemben egy esztendős munkaviszonyt kellett vállalni az iskola elvégzése után. — Miért hagyta ott ezt a gyárat? — Egy évig nem hagytam ott. Az egy évet ledolgoztam. De három műszak volt, dolgoztam éjszakás műszakon is... — Egy fiatalkorú? — szól közbe a KlSZ-titkár. — Fiatalkorút tilos éjszakás műszakra beosztani. — Nem volt kötelező — mondja Boros Piroska —, de azt, aki vállalta, beosztották éjszakára is. En is vállaltam, hogy többet keressek, az éjjeli munka jobban fizet. Egy év után azután otthagytam mindent: nagy zaj van ott, piszkos a munka, nehezemre esett éjszakákat átdolgozni. Pedig 1850 forint volt az átül hiánya fáj most, húsz esztendős korában? Mi az, amire szüksége lenne, lelki szüksége, s amit nem talál? Megint egy hajtincs illesztés. — A barátság hiányzik. Mindenki magába zárkózik. Magának él. — Elmondaná nekem azt, hogy mikor sirt? — Soha nem sírok. Soha nem sírtam. De most két hete úgy, hogy alig tudtam abbahagyni. — S miért sírt, ha beszélni lehet erről? — összevesztem a srácommal. Azóta sem találkoztunk. Elmondtam otthon anyámnak, Rábacsécsényben. Anyám azzal vigasztalt, ne törődj vele, majd találsz mást. — Szabad egy tanácsot adni? — kérdezem. — Tessék. A srácom katona, mindig azt mondta, ennyi dolga van, annyi dolga van, nem ért rá találkozni velem. — Próbáljon meg kibékülni vele. — Hogyan? Katona. Nem mehetek hozzá. — Írjon egy levelet. S ha egy újabb találkozás után is úgy gondolja, hogy ezt a fiút ott kell hagynia, hagyja ott. De csak akkor. Tág szemmel néz: — Azt mondja? Hogy írjak neki? Azt mondja? Ezer nyitott kérdés — de ez csak egy lány arcképe ... Huffy Péter lagkeresetem, itt pedig csak 1400. Mégis ezt választottam. Átjöttem a Beloianniszba. Jelfogó beállító vagyok. A jelfogó a készülő telefonközpontok egyik igen kicsi, rúgókból, érintkezésekből, kombinációkból álló, körülbelül háromszor tizenöt centiméteres alkatrésze. — És „jelfogó beállító’’nak lenni sokkal könnyebb, sokkal tisztább, sokkal kényelmesebb, mint az elhagyott paraszti munka? — Nagyon jó szem kell hozzá. Mivel a jelfogón minden olyan kicsi, s a beállí‘ A munkahely A falust kislány tás nem könnyű, nagyon megerőlteti a szemet ez a munka, amelyet még nappal is villanyfénynél kell végezni. Ezért munka után néha fáradt vagyok még olvasni is. — S ha nem fáradt, mit olvas? — Jókait. Nekünk minden Jókai megvan. Az öcsémnek meg nekem, ö minden egyes Jókait megvett, megveszi ő akkor is, ha soha el sem olvassa. Ez a hobbyja. Elteszi. — Kedves Boros Piroska, megérti azt a Jókait, aki teljesen más korban élt, más korokat ábrázolt és beszélt el a műveiben és a világa már olyannyira távoli, hogy az ember föltételezi: a mai fiatalok eltévednek a sorai között...? — Lehet, hogy némely dolgot már nem értek. De mindig érdekes. Akkor is, ha egyegy kérdést nem értek. — És Jókain kívül mi a szórakozása? Felsorolja az Omega, az Illés, a Lokomotív, a Hungária és a Metro együtteseket. — A beatet szeretem. — S a beatben mit szeret? — Felrázza az embert. Minden fiatalnak kell. A• képlet bonyolult: kell a nagyon régi, s a nagyon friss. A beat és Jókai, egy fedél alatt, egyetlen kis egyéniségben békésen megférve. Megkérdezem tőle, hogy Mi a „c Ha az ember tizenhat esztendős, a legkézenfekvőbb dolog hirtelen nyurgulni, s kissé loboncos beatles-hajunk alól kitekintve, bizonyos fensőbbséggel pillantani a világra. Ez a fensőbbség, amely az eligazodni vágyás korai túlbuzgóságából származik, épp olyan természetes, mint a nyurguló termet, a mélyülő hang, s ez a fensőbbség nem másból, mint a kritikai hajlandóságból származik. Ki az közülünk, aki mindenfajta berzenkedés nélkül vette tudomásul kamaszkorában a világot, annak minden kényszerét: legyen bár matematikáról vagy francia nyelvről szó, a társadalmi-lénnyé-válás szükséges kellékeiről. A kamasznak mindig és mindenhol kifejezetten megvan a véleménye a világról, a társadalmat áttekinti egyetlen pillantásra, érti és értelmezi, de nem mindig helyesli a hozzá vezető ösvényeket, a felnőtté levés kényszerét. A tizenéveseknek nem ahhoz van kedve, ami hasznos és szükséges, hanem ahhoz, ami őt kifejezetten érdekli, belátja ugyan, hogy érdektelen dolgokra szükség van, de neki mi dolga mindezekkel? A kamaszok többségét kifejezetten és megkülönböztetten a beat-zene érdekli, a „menő” együttesek, magyar vonatkozásban az Illés, az Omega, s ki ne tudná közülük, hogy a Beatlesek stílusa mir régen túlhaladott. Ezekkel a fiúkkal és lányokkal kiválóan eí lehet beszélgetni a zenekarokról, ha, teszem azt, az újságíró is eligazodik a basszgitárok, dobok és elektromos berendezések zűrzavarában. Gúny nélkül megállapítható, hogy ez ifjú zenerajongók világnézete, életérzése és véleménye szoros szálakkal kapcsolódik e zenekarok stílusához, és a jámbor kívülálló emiatt hajlamos azt hinni, hogy kissé bugyuták ezek a gyerekek. Ha azonban elmélyed a fiatal lelkek tanulmányozásában, rájön, hogy a beat olyan, mint a bárányhimlő, vagy a szamárköhögés, egy bizonyos korban óhatatlanul túlesik rajta az ember, különös megrázkódtatás nélkül, s csak akkor vari baj, ha valamely félreértés folytán, a gitárzenéért rajongó ifjú még harmincesztendős korában is hajlamos úgy viselkedni, mintha maradéktalanul a beat-nemzedékhez tartozna. Ilyenkor a koravénség fordított esete áll elő, amit leginkább az „aggviháncolás” szóval lehetne megközelíteni, de infaltilizmusnak is nevezhetjük. Szerencsére, ezek az esetek ritkábbak, mert a figyelmet az élet előbb-utóbb mégiscsak elvonja a beat-muzsikáról, egyéb kérdések keletkeznek, mint az, hogy melyik jobb, az Illés vagy az Omega, a Koncz vagy a Zalatnai. (Ezek az együttesek és énekesek kiemelkedő képviselői a magyar táncdalnak.) Nos, Újlaki Laci, akiről szó lesz, úgy tűnik, elkerülte ezt a bárányhimlőt, vagy szamárköhögést, tizenhat esztendős ugyan, de tapasztalataim szerint, nem sokkal többet tud nálam a beat-zenéről, nemcsak fülhallása, hanem érdeklődésének másfajtasága miatt is. Ha tőle kérdeznénk, mi az, ami legjobban érdekli, meglepő módon így felelne: a sci-fi, a történelem és a politika. Sci-fi alatt ezúttal nem csupán a tudományos-fantasztikus irodalmat kell érteni, hanem mindazt, ami kapcsolatos a jövőbe vezető tudmánnyal, még közelebbről; Lacit a futurológia érdekli, a társadalmak jövője. így hát csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy érdekli a múlt is, a történelem, s ami a múltat öszszeköti a jövővel — mint történelmi katalizátor — a politika, napjaink nemzetközi helyzete és Magyarország szerepe ebben a sok ellentmondással terhes világgal. Mindebből, hármas érdeklődési körének logikus egységéből, azt a következtetést vonhatnánk le, hogy Laci komoly gyerek, tele tudásvággyal és igyekvéssel, tele kötelességtudattal iskolai tanulmányait és otthoni tennivalóit illetően. De nem azért tizenhat esztendős ő, hogy ez a feltételezés igaz legyen. Elsősorban az jellemző rá, hogy az őt érdeklő dolgokban különös jártasságot árul el, ezzel szemben, a számára közömbös, bár szükséges dolgok elsajátításáról olykor megfeledkezik. Ezért fordulhat elő, hogy meglepően magas szintű előadást tud tartani osztálytársainak, mondjuk vallástörténeti kérdésekről, de esetleg egy egyszerű másodfokú egyenletet nem tud megoldani. Ojlakl Laci 12