Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-02 / 18. szám
PETŐFI ESZMÉINEK JEGY] Nyelvünkért AZáróközleményben tárgy szerint minden benne van, amiről szó esett, s amiről határoztak. De nem lehet benne, amit az írott szó sohasem tud visszaadni: a szavak színe, az érzelmek hőfoka, a gondolatok parttalan áradása — mindaz, ami egy tárgyat a tudományos vizsgálat köreiből a személyes részvétel szintjére emel. Ehhez azonban olyan „tárgy” kell, mint az anyanyelv, amely ... De hiszen, éppen ezt az „amely”-t igyekszünk szakadatlanul megfogalmazni. Megfogalmazni, hogy megőrizhessük. Merész, bátor és tiszteletreméltó kezdeményezés volt két esztendővel ezelőtt, az első Anyanyelvi Konferencia összehívása: világméretekben — hiszen magyarok élnek a föld minden részén — tűzte napirendre az összetartó erők legmeszszebbhatójának, az anyanyelvnek ápolását, őrzését. Némileg választóvíz is lett: ki van érte, és ki van ellene, s mivel tesz érte, mit tesz ellene. Mert aki ebben nem segít, annak ajkán a magyar nyelv, ha beszéli is, végképpen nem több már, mint csak szó, szó, szó... Két esztendő röpke idő, különösen, ha ekkora feladathoz, s ilyen távolságokhoz kell mérni. Ez a tanácskozás elsősorban azért ült össze, hogy a végzendőkről tanácskozzék, s némileg maga is meglepve tapasztalta, hogy máris, mennyit végzett: elkészültek és próbára tétettek az első új tankönyvek; szakemberek járták a világot, hogy felmérjék, hol, milyen gondokkal kell megküzdeniük azoknak, akik a második és harmadik generációt tanítják magyar beszédre; gyermekek érkeztek a világ különböző tájairól magyarországi nyaralásra; tanárok tanítottak és tanárokat tanítottak — magyartanításra. Napfényre kerültek a valóságos problémák, amelyek többségét ugyan sejtettük, de a megoldás leckéjét mégis, munka közben adták fel: a szuburbanizáció szétszórja az addig etnikailag is zárt településeket, s a tanítványokat egyre nehezebb összegyűjteni... Különböző korcsoportok, különböző anyanyelvi felkészültsége és a tanítás ebből eredő nehézségei... A vegyes anyanyelvű családokban felmerülő nyelvi problémák... A jó szándékú, sokszor önkéntes nyelvtanítók pedagógiai és didaktikai felkészítése, támogatása... Megannyi gond, de megannyi jó gond, amelyet éppen az idézett fel, hogy világrészeken átérő közös erővel, hozzáláttunk e beláthatatlan végű munkához! És persze, felmerültek rossz gondok is. Beszámoltak a részvevők arról, hogy volt szülő, akit a káros politikai befolyásolás mumusával rémisztettek el attól, hogy gyerekét a Balaton partján táborba engedje. S éppen az értekezlet külföldi részvevői, saját tapasztalatukból is, némileg szánakozva beszéltek erről; mennyi kicsinyesség kell annak feltételezéséhez, hogy egy virágzó, s ezer más, érdemes feladattal birkózó ország két-háromszáz kisgyerek „átpolitizálását” tartaná legsürgősebb feladatának... Szerencsére, ezek a gondok a tanácskozás említett szakmai témái között, a perifériára szorultak. A nyelvészeket, egyetemi tanárokat, különböző egyházak vezetőit, közéleti embereket, akik a Védnökségben és az Előkészítő Bizottságban részt vesznek, elsősorban az anyanyelv érdekelte, s ami ehhez kapcsolódik: az egész magyar kultúra. Mert a konferencia, és az azóta eltelt idő egyik okos tanulsága lett az a felismerés (érdekes módon, ugyancsak elsősorban a külföldön élők felismerése), hogy a magyar nyelv ápolásának ügyét bele kell helyezni az egész magyar kulturális örökség és kulturális jelen értékei megismertetésének feladatkörébe. A magyar történeti és művészeti emlékek, a magyar történelem és kultúra ismerete nélkül a nyelv önmagában legfeljebb eszköz, de nem hatóerő. Az a fiatal, aki már csak hírből ismeri Magyarországot, szeretné valóban hírből — őseinek, hőseinek, költőinek és tudósainak, tájainak és dalainak híréből ismerni. Szakemberek mondták ki a költők tollára is való felismerést: o nyelvi tudat csupán része az etnikai tudatnak, mert mindenki tartozik valahová, s az ember, mint hajdan a rómaiak a házi isteneiket, viszi magával származásának örökségét. A világnak azon nagy, és fejlett nemzetei, amelyeknek lakossága nagyrészt néhány száz esztendő bevándorlottjaiból tevődött össze, éppen napjainkban ismerik fel korunk egyik nagy tanulságát: nemzeti arculatuk kialakulásának nem feltétele a minden áron való asszimiláció, amely sokszor elérhetetlen is. Jóval több eredményre vezet a különböző, beván-A tanácskozás elnöksége: (balról jobbra) Kárpáti József, az MVSZ főtitkára, dr. Böszörményi M. István református pUspök (USA), dr. Bárczi Géza egyetemi tanár és dr. Slnor Dénes egyetemi tanár (USA) « dorolt, megtelepedett etnikai csoportok integrációja, amelyben a lokális érzelmek, behozott hagyományok nem kerülnek ellentétbe a társadalom és nemzet közös igényeivel. A korszerű fejlődés útja ez, s az Anyanyelvi Konferencia céljai is ennek a fejlődésnek a szellemét tükrözik. Sikere is ebből ered, hiszen „csak” azt nyújtja, amit a világ különböző tájain várnak és kívánnak tőle; „csak” arra felel, amit kérdeznek, s igényelnek tőle... S ezért eleve bukásra ítélt minden olyan igyekezet, amely nyíltan, vagy körmönfontan, tudálékosan, vagy otrombán ágál ellene. Végül is, akik nem veszik észre a világ változását, azokkal nem lehet mit kezdeni — lemaradnak a villamosról. A magyar nyelv megőrzésének igényét a különböző országokban, a sokféle elszigetelt és elaprózott próbálkozást olyan szellemi nagyságaink látták meg és tették szóvá, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula és Váci Mihály. A szülőföld pedig fölfogta, fölerősítette a gondolatot, és gyakorlattá formálta. Az egyházi vezetők, a fiatal tanárok áldozatos munkája és a mai Magyarország erőfeszítései találkoztak, és e két erő egyesüléséből jött létre az első Anyanyelvi Konferencia és az azóta megszületett eredmények. Az is természetes, hogy az elvégzendő munkában a legtöbb tanácsra és támogatásra a hazai erőktől lehet és kell számítani. Ez kötelessége a szülőföldnek. De egyedül semmire se jutott volna eddig is; hogy ennyire jutott, bizonyítja mennyire nincs egyedül. A tanácskozáson beszámolók hangzottak el arról is, hány iskola, hány tanulóval működik Ausztriától Ausztráliáig, hogyan szaporodik a tanulók száma. A Német Szövetségi Köztársaságból, az Amerikai Egyesült Államokból és az Ausztráliából érkezett résztvevők azonban hivatkoztak arra, hogy országuk oktatásügyi kormányzata nem zárkózik el az elől sem, hogy a hivatalos közoktatás rendjébe — különböző fokokon —, beillessze a magyar nyelv tanítását. Nem szükséges ehhez más, mint hogy eleget tegyenek az illető ország oktatásrendje bizonyos követelményeinek, és hogy a magyar nyelvi tanítás bevezetésére meglegyen az igény, s legyen, aki szorgalmazza ez igény teljesítését. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy hasonló lehetőségek kínálkoznának más országokban is, ha az ott élő magyarok élni kívánnának e lehetőségekkel. Ez mindenekelőtt az ő dolguk, és gondjuk... Ugyancsak nem ránk, hanem a világban szerte élő magyarokra (és barátaikra!) vár a Magyar Nyelv Barátai Köreinek megalakítása is. Szándékosan nem „megszervezést” írtunk, mert e körök formája, működése, szokásai minden ben a helyi szokásoknak, igényeknek és lehetőségeknek felelnek meg. Van, ahol erős, jól működő régi egyesületek veszik szárnyuk es gondozásuk alá a nyelvművelést is, s van, ahol csak most érzik szükségét, vagy lehetőségét egy új baráti kör kialakításának. Mindenütt az alapítók határozzanak a működés szabályairól, tevékenységi körükről, más szervezetekhez, vagy országokhoz való kapcsolatukról, s akár olyan tagokat is vegyenek fel soraik közé, akik nem beszélnek magyarul. A cél a meghatározó, s nem a forma. A cél, a munka tartalma, tehát a magyar nyelv megőrzése, a magyar kultúra megismerése, a magyar nyelv tanításának támogatása, a helyi hagyományok ápolása, és így tovább. S ha szükségét érzik tanácsnak, támogatásnak, információnak, fordulhassanak bizalommal az anyanyelvi konferencia Védnökségéhez. Jövőre sor kerül a második Anyanyelvi Konferenciára — a Védnökség és az Előkészítő Bizottság erről is tanácskozott, s erre készítette elő javaslatait nyelvművelésről, nyelvtanításról, Baráti Körökről. Ahogyan a háromnapos tanácskozásból megítélhetjük, az addig hátralevő hónapokban még nagyobb lendülettel, s még eredményesebben halad majd a munka. Hadd idézzük dr. Szamosközi István református püspök a tanácskozáson elhangzott szavait e munka egyetemességéről: „A magyar kultúra ügyét nem lehet felekezeti, világnézeti osztozkodás tárgyává tenni — mondotta. — Én Pázmány Péterrel, mint református, bizonyos osztozkodásban vagyok, de azt, amit ő a magyar nyelvért, a magyar irodalomért tett, csak mélységes elismeréssel és tisztelettel fogadhatom ...” S mintha csak erre felelnének az Amerikából érkezett tudós, dr. Sinor Dénes egyetemi tanár szavai, a túloldalról; — „E tanácskozáson praktikusan és célszerűen jártunk el. Magyarság Magyarország nélkül nincs, és nem is lehet. Kapcsolatot pedig csak a mai Magyarországgal tarthatunk — a középkorival, vagy a Mátyás királyéval nem. Ez az egyetlen út — más út nincs. Ezen az úton mehetünk gyorsabban, lassabban, de ezen kell haladnunk.” Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége és a Magyar Nyelv Barátai Köre Előkészítő Bizottsága 1972. augusztus 14-e és 19-e között tanácskozott a budapesti Fészek Klubban. A megnyitó beszédet Bárczi Géza akadémikus tartotta, a bevezető beszámolót —, amelyet dr. Lőrincze Lajos professzor mondott el — lapunk előző számában közöltük. (A konferencia záróközleményét a 3. oldalon olvashatták.) Dr. Szí Dr. Sz Gálám KodálJ »zönnt formát „Szeretném hazaküldeni a
