Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-08-05 / 16. szám

Lehet-e érvényesülni Magyarországon?

Kék inget, sötétkék farmernadrágot visel.

Haja kissé lenőve.

Arca föltűnően keskeny. Viselkedése túl szerény.

Íráskészsége meglepő.

Ügy jár a szerkesztőségi folyosókon, mindig faiközeiben, olyannyira leszegett fővel és már-már egész létezését takarva, mentve, mintha folytonosan bocsánatot akarna kérni azért, hogy él.

Huszonnégy éves, újpesti cipészmunkás fia.

Nem huligán, nem „hosszú hajú”, s nem diadalmas munkás széles mellkassal és erőteljes termettel, egykori munkásként is kissé intellektuálisan lágy, entellektuelnek pedig kissé még nyers, csiszolatlan, újságírónak gyakorlatlan, néha gondot is okoz neki egy-egy kis hír fogalmazása.

Íráskészsége azonban rendkívüli.

Tavaly nyáron, pályázati munkákat elbíráló bizottságban működve, papírtengerrel küzdve, találtam rá a nevére, a nevét megjegyeztem, s első díjra javasoltam.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tehetségkutató pályázatáról írok.

A javaslatot úgy adtam elő, hogy a papírlapot, amelyre a név volt írva, letakartam. A bizottság másik tagja is fölírt egy nevet, s letakarta. A harmadik ugyanezt tette.

A három papírlapon csak az írás jellege, s a betűk egyensúlya volt más.

A név ugyanaz. Seress Gábor.

Minden írásában volt valamely láng. Kicsi láng. Parányi. De melegített.

Lángja a szeretetnek? Másokkal való együttérzésnek? Mások megértésének?

S minden írásában volt valamely szomorú megértés. Kissé búsan, kissé megbocsátóan, kissé fájdalmasan érti meg az embert, az ember világát és gondjait benne.

S ez a parányi szomorúság, ez a meleg eggyéválás, ez a mindenki gondját a saját vállára való emelés készsége tette egy-egy sorát szikrázóvá.

A döntés után elkértem és fellapoztam az életrajzát. Fellapoztam? Roszszul fogalmazok. Egyetlen papírlap, azon is — ha emlékezetem nem csal — tizenöt sornál alig volt több. E tizenöt sorból tűnt ki, hogy egyetemi felvételét elutasították, s jelenleg lapterjesztő, mondhatjuk azt is, hogy lapkihordó, de volt már plakátragasztó is.

A kis ünnepségen, melyen a szerény díjakat kiosztottuk, ő ült a kis terem legvégén, s ott is a fal közelében.

A Magyar Nemzet belső munkatársa lett.

Rögtön, azonnal, azon nyomban, mert egy szerkesztőség szakadatlanul fűtendő gőzmozdonya folytonosan várja az égési termékeket, a fűtőanyagot, azt az utánjárásból, beszélgetésekből, töprengésekből, vívódásból, szenvedésből és szenvedélyből fogant és gyúrt terméket, amelynek cikk, riport vagy más a közönséges neve.

S ó rendkívülien fogalmazott.

Egyszerre mindent átugrott. Előbb jelent meg egy oldalas riportja az Élet és Irodalomban, irodalmunk egyik nagyon rangos lapjában, mint néhány soros híre a Magyar Nemzetben. Hamarabb tanult meg kolumnában, mint krónikában gondolkozni.

Amit leírt, annak íze volt, fénye volt, néha nyers ugyan, néha takart fénye ugyan. S mindig lekötött.

Irt egy virágpiacról. Az illatot éreztem, oly föld közeli, oly test közeli, oly virág közeli volt az egész.

Irt munkásokról. Egy brigádról. Egy brigád közös céljáról és embereinek különböző világáról. Egy mellékmondatnyi füllentés sok, annyi sem volt benne.

Leír egy embert, leír embereket, minden ismerős; fölismerem az embereket, akiket ismerek. Seres emberszabásúan, emberméretűen, életközelségben ír.

— Huszonnégy éves vagy. Mondd meg nekem, Gábor, honnan ismered te ennyire az embereket?

Ezt már a szerkesztőségben kérdezem, egy esztendővel a díjnyertes pályázat után.

Gyermekkorában csak a szegénységszagot ismerte. Ügy látszik, valóban „súly alatt nő a pálma”. A régi rómaiaknak igazuk volt.

Már most mit csináljunk ezzel a mondással olyan világban, amely arra törekszik, hogy soha sehol se legyen többé szegénységszag, s a pálmák ne súly alatt nőjenek.

Seress súly alatt növekedett.

— Hol találkoztál te annyi emberrel, élethelyzettel, gonddal, emberi viszonylattal, oly tenger sok ismerőssel, akiknek ismeretét minden sorodon érzem?

— kérdezem.

— Éltem újpesti kiscsibészek között

— feleli.

S félig előredőlve:

— Éltem nagyon is ellentétes otthonban. Családi körben.

— Voltam segédmunkás elfekvő kórházban.

— Voltam rendező (rendezgettem) művelődési ház irodalmi színpadán.

— Voltam ugyanabban a művelődési házban alkalmi munkás, plakátragasztó.

miért — nem vagyok alkalmas arra, hogy emberekről írjak.

Miután az ember a föld legérzékenyebb, legsajátosabb, legkönnyebben sebezhető, s sebeit a legnehezebben kiheverő élőlénye, nyílt kérdés helyett körüljárom őt.

— Mióta? A szorongást minden élőlény ismeri egyébként.

— Mióta? Először a gimnázium teremtett feszített légkört bennem. Bár jelesen érettségiztem. Bár azt mondták rólam, „nyílt eszű gyerek”. Hogyan végzem el? Hogyan birkózom meg? Hogyan állom a helyemet? Ilyesmik.

— S ma? — folytatom, de azt már nem teszem hozzá, hogy ma, mikor terített a pálya. Nincs akadály. Minden zavartalan.

— Ma? Hogy dolgokat, amelyek előttem állnak, hogyan oldok meg. Hogyan gyűrök le problémákat. Hogyan szabadulok meg a feszültségtől?

— Se feszültségnek fizikai oka is van?

— Ilyen nincs. Fizikai panaszom nincs. Csak belül, néha, valami összehúz. Görcs.

— Attól, hogy túl gyorsan sikerül minden, vagy attól, hogy túl lassan?

— Attól, hogy mindent be kellene hozni — felel.

Latinul is tanult és a rómaiakat szereti. A római kor érdekli mindenekfölött.

— Gyerekkoromban régész szerettem volna lenni. Nem lehettem régész, mert az egyetemre nem vettek fel. Joggal nem vettek fel. Latinból hibáztam. A felvételi nem sikerült.

Ás, ás, ás, szakadatlanul.

Tollal. Papírral. Ha lehet. Lángvágóval.

Ásni, ásni, egyre mélyebbre ásni a társadalomban.

S a kutatóárokból élőlényt felemelni: ember! Milyen érdekes az ember.

Ruffy Péter

— Dolgoztam kisvendéglőben, segítettem az italmérőnek ládákat hordani.

— Mosogattam.

— Voltam egyszer autóstoppal Bulgáriában.

— Voltam két évig katona.

— Voltam semmi, senki, foglalkozásnélküli, akit elkapott a razzia, azzal, hogy nincs munkaviszonyom.

— Voltam segédmunkás az Athenaeum Nyomdában, dolgoztam a Szerszámgépipari Művek üzemi lapjánál, de nem újságíróként, hanem lapterjesztőként, vittem autón a gyáregységek portáira a SZIM Hírlapot.

Voltam, voltam, voltam.

— S hogyan „lettél”?

— Egy nehéz éjszakai műszak után egyszer reggel besétáltam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a székházába. Tudtam, hogy a pálya zárt. Eléggé zárt. Mégis azt mondtam Lengyelnének, aki a fiatal újságírók képzésének felelőse, hogy újságíró akarok lenni. Azt válaszolta: az nem olyan könnyű dolog ám. Kérte az írásaimat és azt mondta, majd gondolkozni fog. Amit én így magyaráztam: nincs remény. Semmi remény.

— Teltek hetek. Teltek hónapok. Egy nap értesítés jött, várnak.

— Elmentem másodszor. Üzemi újságíró lettem a SZIM Hírlapnál, s később pályázó az Újságíró Szövetség tehetségkutató pályázatán.

Lehet-e érvényesülni Magyarországon?

Küzdve kell érvényesülni. És nem lehet tehetséget eltitkolni és nem lehet tehetséget veszni hagyni.

Huszonhárom éves korában nősült meg, huszonhárom éves korában kapott állást egy országos napilapnál, huszonhárom éves volt, mikor főbérleti lakáshoz jutott a palotai új lakótelepen.

— Időről időre valamely félelem, valamely szorongás, valamely feszültség támad bennem — közli később.

Ha én erre azt kérdezem, mitől és

Gyorsan sikerült minden?

A legpatinásabb magyar könyvkiadó, a Szépirodalmi szerkesztőségében dolgozik egy kedves, fiatal lány, aki nem szereti a fizikát.

Mi köze a fizikának a szépirodalomhoz, kérdezhetné a nyájas olvasó, aki netán furcsállja már az újságíró képtelen rébuszait.

„Máskor meg túl vidám vagyok ...”

Nos, e két dolognak mindössze annyi a köze egymáshoz, hogy Mező Zsuzsa még gyermekkorában elhatározta, ha törik, ha szakad építészmérnök lesz belőle, de mivel a fizika — a műszaki egyetem egyik legfontosabb felvételi tárgya — számára nem tartozott a világ legvonzóbb tudományai közé, lemondott erről az elképzelésről, más hivatást választott, rokont az előbbivel: a könyvek építésze lett.

ö maga mondja: .

— Valamiképpen úgy érzem, hogy a mostani munkám, a műszaki könyvszerkesztés hasonlít az építészethez; itt is formák, színek, térbeli, vagy inkább síkbeli elhelyezkedések révén próbál valamit kifejezni, megvalósítani az ember; gondolatokat öltöztet fel megfelelő ruhába, mert a betű, a könyv alakja, a védőborító szerintem csak akkor tesz eleget rendeltetésének, ha a mű gondolati tartalmával egyensúlyban van. Ez a fő szépsége a szakmának: megtalálni ezt az egyensúlyt. Egy mű teljességéhez hozzájárulhat megjelenési formája is.

Ez a fiatal lány azokat a gondolatokat idézi fel, amelyek a magyar könyvművészetet a múltban és a közelmúltban a Kner-i, Tevan-i csúcsokig emelték. A betűforma, a tipográfia, a papír kifejező erejéről beszél, s úgy tűnik, szép, üde lelkesedése valamely távoli kiforrott hagyományból táplálkozik.

— Nem éppen távoli ez a hagyomány — mondja, s enyhén fitos orrával, kerek nevetős szemével olyan most, mint egy macskakölyök. ■— A családom tele van nyomdászhagyománynyal. Majdnem mindenki nyomdász minálunk. Édesapám, édesanyám, az unokatestvéreim, a nagynéném. Tulajdonképpen én is apám biztatására határoztam el, hogy műszaki szerkesztő leszek. Ez a munka nagyon közel áll a nyomdászmesterséghez. Érettségi után a kiadó ösztöndíjasaként végeztem el a kétéves szerkesztői iskolát, utána azonnal a Szépirodalmihoz kerültem. Emlékszem, a kezdő fizetésem 1 300 forint volt, azóta a duplájára nőtt.

— Pontosan mi egy műszaki szerkesztő feladata?

— Az kiadónként változik. Általában mi készen kapjuk a könyv védőborítóját, az illusztrációkat és a grafikákat, a mi feladatunk a betűtípus kiválasztása, a tipográfia és a címrendszerek tervezése. Van olyan képzőművész is, aki a könyv borítójához csupán grafikát ad, ilyenkor a többit a műszaki szerkesztő tervezi meg. Előfordulhat olyan eset, amikor megbízást kapok az egész munkára, a kötés és a védőboríték megtervezésére is. Ez az eset számomra a legkevesebb, mert ilyenkor teljesen önálló munkát végzek.

— El szokta-e olvasni azokat a könyveket, amelyeknek külső alakját megtervezi?

12