Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 13. szám
Valami különös dolog az, hogy az emberek mennyire tudnak ragaszkodni egy tájhoz, egy kerthez, egy udvarhoz. ahol életük egy részét töltötték. Még akkor is, ha az a táj időnként kitagadja környezetéből az embert, életveszélybe sodorja. Mohácson, a Duna-parti városban beszélik, hogy van a városnak egy különös kis része, négy-ötezer lakossal, a Mohácsi sziget, amit időről időre rendszeresen elönt az ár. Ügy elönt, hogy nem marad nyomában szinte semmi jele az emberi életnek, az emberi munkának. Legutóbb a tizenhat évvel ezelőtti árvíz után a város úgy határozott, nem engedi visszatelepedni az embereket a szigetre. Építenek egy új lakótelepet, modern városrészt, sok-sok kedvezménnyel megmentik a néhány ezer embert a lehetséges katasztrófától. És mi történt? Alig akadt ember, szigetlakó, aki nem vissza, régi helyére, hanem a városba akart menni. Valami érthetetlen makacssággal törekedett vissza mindenki, idős, fiatal arra a helyre, arra a kis területre, ahol egykor háza állott. Ott is épített magának újra a legtöbb ember hajlékot. A Mohácsi szigetnek ma több lakója van, mint a nagy ár előtt. Különös ragaszkodás... Magyarázzák is sokféleképpen, a legtöbben azt mondják a parasztember együtt él, lélegzik a természettel és ismeri a nagy igazságot: amit a természet elvett, pusztító munkával, azt visszaadja mindenképpen előbb vagy utóbb kamatosán. Azt is mondják, sehol Magyarországnak ezen a déli részén nincsenek olyan virággal dúsan megrakott gyümölcsfák, olyan gazdagon burjánzó, olyan élettel teli növények, búzák, kukoricák. kerti virágok, hasznukért, s szépségükért termesztett növények, mint a szigeten. A víz, amelyik rombadönti a házakat, iszapot is hoz, sodor magával, beteríti a szántóföldeket, s ha elvonul az ár, s magot hintenek el az iszapra, ott kétszeresen fizet a föld. De csak ez, s ennyi lenne a ragaszkodás magyarázata? A másik Duna menti szigetet, a Győr melletti Szigetközt két évvel korábban 1954-ben öntötte el az ár. Szigetközben huszonnégy emberi lakóhely van, település, kisebb-nagyobb községek, nagymjúltú, ódon hangulatú valamennyi. És mégis 1954-ben úgy kellett dönteni, hogy Ásványrárónál átrobbantották a gátat, s kiengedték a szennyes árt á szigetre. Elmenekítettek otthonából több mint húszezer embert. A tájtörténelemben is jeles szerepű lakóhelyek, építészeti emlékek omlottak össze az árban. De Győrt meg kellett menteni. Győrt, amely ennek a tájnak gazdasági, szellemi, kulturális központja, fénylő kincse. Akkor úgy tűnt, ez a vidék meghalt. Darnózseli, Lipót, Lébény, Arak, Hédervár nincs többé. És amint a Mohácsi sziget, úgy a Szigetköz is az élniakarás, az újrakezdés csodálatos szép példája lett Magyarországon. Sok, kedves, régi hangulatot idéző, nádfedeles ház valóban nincs többé. Otthonos, emberi méretű kis hajlékok, keskeny utcák nincsenek. De Szigetköz elevenebb, életvidámabb, s népesebb, mint bármikor volt. Amit elvitt a víz, szinte az utolsó tégláig újraépült. Egyenes utcák, megnőtt, nagyablakos házak, kényelemmel járható utak, autóutak, és a kedves régi emberek: ez ma Szigetköz. Pedig itt azt sem lehet mondani, hogy a víz viszszaadta azt, amit elvitt. El sem fog vinni már több házat, gáttal, erős gáttal védik öje A mosonmagyaróvári vár Ite a kéziratba, hogy „kép”, s azzal meg olt) — ez a képosztály, mondom, amely ndó, éjjel-nappal üzemben volt, mert id a három lapot ellátta, Az Estet, a ti Naplót és a Magyarországot, ez a osztály a magyar sajtó egyik kincse :, olyan archívum, melynek szétszóróát a sajtó, a fotózás és az ország töreté megsínylette. ralkodni gyakorlatilag Tábor János Ikodott benne, oldalán Byssz Róberttal, •.erkesztőség kiszolgálásának permanens nkáját egy kedves, szorgalmas hölgy vé'íe, aki kénytelen volt a közvetlen Grimz névre hallgatni, a főfotóriporter maga her Károly volt. Világ Miklós egyéni uta- i járt, mint szakmájának önálló mestere is mint szinte valamennyiünknél rebellib természet, aki a fotózásba tendenciát , s hű lapjaink hasábjain nagy merén űzte a lehető legprogramosabb szocioit. ogy Londonban Világ mire vitte, hogy an is hazahúz, hazai gyűjteményeknek ndékozgat ritka darabokat, meg hogy íkolcon a fasisztákkal szemben mily ran viselkedett: ntindezt megírta most ■tár Imre sorban. De bennem annak a ott, bajos, veszélyes ifjúságnak teljes gerfenékflóráját azzal kaszálta meg, it arról, arról, a régi időről írt, amit íg neki arról elbeszélt. A Húsz riport ü könyvvel, melyet akkor Világ szeretett, a kedves kis Halassy Juci „könyel”, amit Világ akkor irt, meg még rton Jánossal is, aki szerkesztőségünkön, a Rákóczi úti palotában, akkor — '.d igazítom ki — korántsem „főportása” t (ezt a tisztet a kitűnő Barna Pista viel, hanem igenis, nagy hatalmú gond:a, egy első emeleti üvegkalickában, >1 zsebből adott még előleget is. így kukkant be hozzám most e ma reg- i cikk, ahogy maga Világ Miklós vala:or, oldalán istentelen nagy fotófelszeissel, a szerkesztőségi „nagy szoba” ajin. Kivágódott az ajtó, ellátni belőle tdonig. T evét írtam címnek e cikk fölé. Egy cikk fölé, mely nemcsak róla szól, szól Buday Györgyről, szól egyszerre két ígról is. Egy elsüllyedt, meg egy világgá ródott világról. Együtt van mégis, együtt tivünkben, ott és idehaza, lem személynevet: egyszerű főnevet iri, szimbolikus címnek, a cikk fölé. 5ESHSHSE5E5HSE5ESHSHSHS2SHSBSH5H5ESE5E5Ö aa a a aS a a aa a a a aa a a a aa a a a aa a a aa a aa a a aa a0 81a a aa 8) a a a a a a a a a a AZ ISMERETLEN KATÓ N A Égő szemmel olvasom a hírt, és nem hiszem el. Egy ember kalapáccsal nekiment a Piétának, hogy szétverje. Elolvasom még egyszer és még egyszer. Szerencsétlen agyam kénytelen rögzíteni a sok információt: hogy Tóth, hogy László, hogy — gonosz véletlen — magyar, hogy Sydney lakosa, hogy geológus, hogy elmebeteg. És ahogy hitetlen magamat győzködve sokadszor olvasom, hirtelen rádöbbenek, hogy a híranyagban egy észrevétetlenné halványított és mégis nagy fontosságú másik hír is rejtőzik: Valaki megmentette Michelangelo Piétáját! Valaki megmentette a szobor felületének körülbelül kilencven százalékát. Hiszen az eszelős kalapács porrá zúzhatta volna a Madonna előrecsukló nyakát, jobb karját is, amellyel a csecsemőjüket fürösztő anyák féltő-szakszerű mozdulatával tartja hóna alatt átkaroltan a Fiát, a halálban újra gyermekké simuló gyöngéd férfitestet is, s alatta az anyagát-legyőzött márvány „lágy bölcső, erős sír, eleven ágy” száz puha redőnyét. Mindez megmenekült. A már majdnem teljességgel pótolhatatlan kultúrtörténeti veszteséget plasztikázható balesetté zsugorította valaki. Kicsoda? „Egy olasz katona”. Egy nevenincs olasz katona. A megmentének nem írják le a vezetéknevét, nem a keresztnevét, nem tudjuk civilben geológus-e vagy sem, Rómában lakik-e vagy sem. Egyáltalán semmit sem tudunk róla, amit a gengszterekről tudnunk kell. Miért! Miért tudja a világ, hogy Herostratos volt, aki felgyújtotta az ephesosi Artemis templomot s miért nem tudjuk teljes bizonyossággal, ki volt az, aki megálmodta, befejezte az ókor eme építészeti csodáját. Az újság megírja, hogy aki cserbenhagyta vérző áldozatát és továbhajtott, az Keszege Boldizsár 41 éves tudomisénmicsoda, de aki az áldozatot fölvette, kocsijába rakta, beszállította a legközelebbi kórházba, az már nem más, mint „egy Skoda”. Csak így egyszerűen, „egy Skoda”. Az életmentőnek nincs neve. A lapok megírják, hgoy Balambér Elek gondatlanul eldobott egy csikket, minek következtében leégett egy raktár. Ám aki az égő ház düledező hetedik emeletéről, karjaiban ment ki három fuldokló embert, az csupán „egy bátor tűzoltó”. Neve nincs. Amíg nem dob el csikket egy gyúlékony raktárban, amíg nem hagyja cserben áldozatát, amíg nem esik neki műkincseknek kalapáccsal, addig nem is lesz neki? Miért? Sohasem fogom elhinni, hogy a szenzáció csak negatív pólusokon szikrázik. Ki akarom dobni agyam kompjuteréből a bűnözők nevét Herostratostól Tóth Lászlóig, hogy helyet csináljak benne a heroizmus számtalan ismeretlen katonájának. Az ő nevüket akarom megtudni, megtanulni és terjeszteni. Kedves Ismeretlen Olasz Katona! Piétánk megmentő je! E lap sorain üzenem magának, hogy lelkemben Fietrónak kereszteltem el és mindig hálás szívvel fogok gondolni önre. Köszönjük a Piétát —Kedves Pietro. a tájat, a községeket; úgy visszatért ide minden ember, mint ahogyan visszatérnek fészkükre mindig a madarak. Mert nemcsak pénzben számol az ember. Nemcsak azt számolja, mit hozott a föld, a kert, hanem azt is: abban a tájban, abban a földben munkájának java, életének egy része van. Élete értelmének egy része van benne. Aki idegen erre jár, s ismeretlen e vidéken, nem is tud arról a tizennyolc évvel ezelőtti nagy áradásról, aligha hinné a históriát. A környékbeliek is, s főként a fiatalok csak akkor emlékeznek, ha a damózseli toronyra pillantanak. A nagy víz idején egy egészen kicsikét megdőlt. De csak annyira, hogy csupán azok veszik észre, akik a közelében élnek. Ibrányi Tóth Béla Hangverseny kezdődik a lébényi műemlék templomban Mosonmagyaróvár a Szigetköz kapuja. A vár öreg fala alatt turisták pihennek Mikes Lilla
