Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-08 / 1. szám
Qy&vy. rÜezAß A CSEHSZLOVÁKIAI MAQYAROK SERKENTŐJE Rimaszombat városa nemrég ünnepelte hétszázadik évét. A ritka évfordulóra a városi tanács meghívta azt a költőt és írót, aki e században dicsfényt szőtt szülővárosa fölé. Győry Dezsőről van szó, aki negyedszázad óta Budapesten lakik és alkot, de írói világának gyönyörét és kínját változatlanul szülőföldje jelenti. Csak teste települt át, lelke-szelleme továbbra is eredeti hazájából táplálkozik. Győry Dezsőt a legelsők közt kell említeni, ha a szlovákiai magyarságról írunk. Irodalmár szülők gyermeke (1900. március 18-án született), apja tanár volt s anyjával együtt Rimaszombat irodalmi emlékeinek kutatói és ápolói. A szülők a fiúnak a tanári pályát szánták; érettségije után Győry Dezső a magyar tanárnevelés híres műhelyébe, a budapesti Eötvös Kollégiumba került. De a sors visszahúzta szülőföldjére. Tanári pálya helyett a mozgalmas, lüktető ütemű újságírói foglalkozást választotta. A kisebbségi létforma pozitív lehetőségeit a magyar újságok tudatosították. Csehszlovákiában is így volt. Ha nem lett volna a magyar valóságnak elkötelezett újságírásunk, irodalmi életünk megfeneklik vasárnapi műkedvelő szinten. Ha nem lett volna a néppel s a valósággal törődő magyar újságírás, nem születik meg a valóságigényes magyar irodalom Szlovákiában. Nem véletlen, hogy e valóságot tükröző irodalomnak egyik legelső képviselője, úttörője, prófétája Győry Dezső lett. A húszas és harmincas években három városban láthattuk Győry Dezsőt magyar napilapot csinálni: Kassán, ahol az irodalmi színvonalú, haladó magatartású Kassai Naplót szerkesztette, Prágában, ahol a csehszlovákiai magyar pártok országos napilapját, a Prágai Magyar Hírlapot írta, s Pozsonyban, ahol politikai párttól független, radikális lapot ír. a Magyar Újságot. Az újság volt a fóruma mind a költőnek, mind a publicistának. Költőként s újságíróként elsősorban a szlovákiai magyar fiatalokhoz, az új nemzedékhez szólott. Szerencsés találkozás volt, a fiatalság meglelte költőjét, a költő rábukkant melengető táborára. Az első Györy-verseskötetben, a Százados adósságban, csupa fájdalom és keserűség bújkál a kisebbségi sors láttán. A második kötet, az Űjarcú magyarok, új légkört áraszt. Tartalom és forma, élmény és kifejeznivaló egybeforradt ebben a lírában. Amivel a szlovákiai magyar fiatalság a húszas és harmincas években kitűnt s fölmagaslott a szociális lelkiismeret és nemzeti emberség vállalásával, annak Győry Dezső lírája volt a motorja és tükre egyszerre. Kemény, férfias, felelősséget vállaló hangot ütött meg a költő. Az az erkölcsi erő, amely a szocializmus vállalására késztette a Sarlót, lírai erő volt, Adyból, Szabó Dezsőből, Móriczból, Bartókból, Kodályból táplálkozott, s helyi erejét és színét a Győry-költészet sugalmazta. De ennek a költészetnek az elkötelezettséggel párhuzamosan voltak más megnyilvánulásai is, érdekes szerelmi versek, s főként a felvidéki táj, erdők és hegyek, Gömör természeti szépségének magabiztos megörökítése. Ez a sodró erejű líra a harmincas évek közepén megtalálta teljes modelljét a szlovákiai magyarságban, összezsugorodó társadalmi arányok között, kicsinyes irodalmi életben, kucorgó igények közt — a Sarló közéleti ellobbanása után — Győry Dezső költészete hű maradt kezdeti magatartásához, szeplőtlen emberségéhez. A költő nyitott szemmel járt s észrevett mindent maga körül, mint a vidéket a pozsonyi Várdombról, a korszakot, ahol a demokrácia napfa alászállt s felkelt a hitleri üvöltés éjszakája. „Mi sokat láttunk, s messze láttunk” — írja egyik versében. S egyszerre csak félelmetes biztonsággal érezteti, hogy a magyarság sorsa azonos a Duna-táj többi kis nemzetének sorsával, össze kellene fognunk, hirdeti. „Minden sírásom a tiétek, egysorsú, kicsi, árva népek.” Móricz Zsigmond évekkel előbb kitűnően látta, hogy a Győrylíra Ady költészetének folytatása. Az is lett: a keleteurópai kis nemzetek együvé tartozását prófétikusan kifejező költészet: Mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. S mikor a fasizmus rátört nemzetünkre és szomszédainkra, Győry Dezső egyéni sugallatával és megingathatatlan emlékezéssel — 1939 karácsonyán Pozsonyban — megírta a legnagyobb magyar antifasiszta költemények egyikét, az Emberi hangot. Ez volt kifejezőerejének és bátorságának legnagyobb cselekedete. A legnehezebb sorskanyarban üzente: Gyülöltségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. Vagyis: meg kell maradnia a magyarnak az emberség csonkítatlan törvényénél. Ezzel ment el Pozsonyból és Szlovákiából 1940 őszén, az új háborút Magyarországon, vidéken, szinte rejtekezve telelte át. Elhallgatott. A háború után, mint megannyian szlovákiai magyar írók, Győry is Budapestre került. Megsemmisült és föltámadt, költői életerejével más légkörbe jutott, átváltott prózára, bár Budapesten újra meg Győry Dezső újra megjelentek válogatott verseinek gyűjteményei. Emlékképei és családi hagyományai gazdag hőforrásként törtek elő. Megírta háromkötetes regényét — a Viharvirág, Sorsvirág és Tűzvirág címűeket — anyai nagyapja, Bem apó hadnagya életét, s ebben az életkeretben az 1848—49-es szabadságharcot, a Habsburg-elnyomás korát, a kiegyezést s a XIX. század utolsó évtizedeit. A regénytrilógia színtere egész Magyarország, mégis szívbélien festi a gömöri magyarokat, visszatérve ahhoz a szálhoz, amit saját családja helyzetképéből húzott elő verseiben, írt e trilógián kívül más regényeket is, kézzelfogható és érzékletes képek sorát adta olvasóinak, akik nagyon megkedvelték a Győry-regények romantikus hangütését s nemzeti érzelmességét, a Felvidék adta színeit. Szalatnai Rezső Napjaink történelmének egyik sajátos jelensége a viharzónákat kísérő köd. Ebben elmosódnak emberi arcok, emberi kontúrok is. Hát még az emberi munkák, művészi alkotások ! Sokáig tartó ködökben olykor már csak az emlékezés fest képet azokról, akiket annak idején elmulasztottunk tisztán, világosan látni. S az emlékezés képeit nem egy, hanem több, vagy sok bizonytalanná vált, indulatoktól vezetett emberi kéz rajzolatja, pingálgatja papírra, vászonra, agytekervényekre. Minél több esztendő szövögette, szövi az ilyen történelmi ködöt, annál megbízhatatlanabb a ködben született, abban szőtt kép. Annak a kutatónak, aki ma hűséges, becsületes kép, valóság után kutat, bizony nem könnyű a dolga. Most, mikor Zeneműkiadónk régi mu-\ \ZS<m I RAM N I ERNŐ ZIvNKMÍ’lKIADÓ lasztást tesz jóvá Dohnányi Ernőről szóló könyvének megjelentetésével, a mű szerzőjét, Vázsonyi Bálintot nehéz feladat elé ál............ MAGYAR TÁJAK Nagymaros (Vámos László felvétele) lította. Vázsonyi rendkívüli alapossággal kutatta fel Dohnányi életének minden fellelhető eseményét, minden dokumentumát. Negyvenezernél is több adatot ölel fel ez a dokumentáció, érthető, hogy a könyv első felének talán a szokottnál nagyobb részét tölti ki. Nélkülözhetetlen, de egyben érdekes bizonyítéka annak a Dohnányi-ködnek, amely közel huszonöt éven át késleltette idehaza igazi értékmérő közvélemény kialakulását. Igaza van Vázsonyi Bálintnak: még a síron túl sem teszi lehetővé, hogy a maga teljességében megismerjük a zeneszerzőt. Vázsonyi Bálint könyvének VIII. fejezete ezt a címet viseli: BOLYONGÁS. Ebből kitűnik, hogy az a rövidke idő, amíg odakünn Dohnányi neve a háborús bűnözők egy nem hivatalos listájára került, elegendő volt arra, hogy néhány újsághír elhintse a kétség akkor nagyon is termékeny magvait. Ezek terjedtek tovább, a kormány hivatalos cáfolata, a valóban illetékesek levelei, nyilatkozatai nem. Dohnányi külföldi sikereiről az egyetemes, személyének szóló megbecsüléséről szóló hírek bizony nem terjedtek. Annál is inkább, mert Dohnányi válóperének nehézségei, élettársának — Zakár Ilonának és gyermekeinek rendkívül nehéz állampolgársági, letelepülési nehézségei miatt Dohnányi is sok gonddal-bajjal tudott csak végleges otthonra lelni. Ez a bolyongási időszak volt az, melyben az egyértelműen elítélő vélemény bizonyult stabilnak, az tartotta magát sokáig. Itthon is, de még a határokon túl is. Mi idehaza nem láttuk, nem tapinthattuk ki azt a tiszteletet, megbecsülést, ami Dohnányi személyét, művészi alkotását övezte. Odakünn nem érezhették, hogy van dokumentálhatóság nélküli tisztelet, megbecsülés is. Hiszen például még a Vázsonyi igazán részletes dokumentációjából is kimaradhatott néhány fontos adat. Mikor Dohnányi talán éppen keserűen gondolt a pesti zenei életre, itthon ugyanakkor az ő kései hárfaversenyét játszotta Rohmann Henrik a mi filharmóniánkkal. Ez is arra utal, hogy tizenkét év után Dohnányi életműve mégis megtalálja az utat a magyar zeneélet szívéhez. Ez a zeneélet tisztában van azzal, hogy nehéz évek ködében többször is elfakult Dohnányinak és életművének képe, hallgatott zenéje. Ilyen sebes rohanású korban, ilyen változékony zeneéletben a komponista művét és hatását, jelentőségét viszszamenő hatállyal rekonstruálni nem lehet. S ebben igaza is van Vázsonyi Bálintnak. Valóban, Dohnányi élete a magyar zenevilág folyamatosságában igazában három ízben is megszakadt. Először, midőn a tizenhat éves komponista és művész talán a „hivatalos körök” számára túlságosan fiatalon nem foglalhatja el azt a helyet, amely őt tehetsége és a honi kultúra szüksége szerint megilletné. Azután következett az első világháborút követő forradalom, amelynek sodrása Dohnányi Ernőt a Zeneakadémia igazgatójává, Kodályt aligazgatóvá, Bartókot tanárrá teszi. Ezt a fordulatot a Horthy-korszak bűnné kovácsolta. Miért fogadták el a posztot?! A siker idehaza és mindenekelőtt külföldön és Dohnányi kiegyezésre hajlamosabb lelki felépítése, engedmények, hogy alkothasson — mindezek együtt tették, hogy Dohnányi életében — az 1919—20-as sorsváltók után — húsz év viszonylagos alkotói nyugalma következett, hogy „megbocsátottak” neki. És megismételte a sors a mellőzést 1944 után. Vázsonyi Bálint könyve világos dokumentációjával bizonyítja, önként menekült Nyugatra, mielőtt sor kerülhetett volna a Horthy—Szálasi-akció során nyakába varrt feladatok végrehajtására és Dohnányinak 1944 novemberi Bécsbe való menekülése óta külföldön töltött évei „számunkra elveszített drága évek”. Ezeket éppoly kevéssé lehet visszahozni, mint ezeknek gazdag termését. A budai műemlékek tornyait könynyebb művészettel szépen restaurálni, mint a „Vajda tornyát”. A „Tenor”-t, ezt a pompás vígoperát is könnyebb lenne felújítani, mint visszahozni az ötven éy előtti vígoperák légkörét. Zeneműkiadónk szép, hasznos könyvet ad zenei olvasóközönségünk kezébe Vázsonyi Bálint sokoldalú könyvével. E könyvben a szakértő közönség mindent megtalál, amit ma Dohnányi Ernőről tudnunk kell. Szűcs László István •V. 11
