Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-15 / 1. szám

ómJmmk maradni

BESZÉLQETÉS SZEQŐ JÚLIÁVAL, BARTÓK KOLOZSVÁRI ÉLETRAJZÍRÓJÁVAL

„Mai ember, minden vad idők legvadabblkának embere, próbái} mindenekelőtt ember lenni.” (Bartók)

1938-ban egy könyvet kaptam ajándékul. Aki adta, nem a nevét jegyezte be, hanem egy Arany János idézetet: „Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben: ember lenni mindég, minden körülményben.” Jól idézett, mert Arany szavai bizony azóta is sokszor megszólaltak bennem, minél inkább megértettem, hogy ez a követelmény, ha komolyan vesszük, talán a legnagyobb mindenek között. Ezért is ragadott meg, amikor a kirakatban megláttam egy könyvet „Embernek maradni" címmel, s ezért is kerestem az alkalmat, hogy megismerkedjem a könyv írójával. Szegő Júlia a legújabb zenei lexikon szerint énekesnő, de folytatott szociológiai és lélektani tanulmányokat is, és műveli a néprajzot. Első kérdésem az volt hozzá, minek érzi magát leginkább?

— Erre nem is olyan egyszerű válaszolni, különösen ha arra gondolok, hogy jelenünkben mindig benne van életünk egésze és a jövő csírája is. Énekesnőnek kezdtem és most íróként ismernek. De ha nem énekeltem volna, ez a könyv sem születhet meg. Kolozsvárott élek és ott kezdtem zenei tanulmányaimat. Érzésem és érdeklődésem erősen vonzott a nép művészete, zenéje felé; tanulmányoztam a különböző népdalok előadási sajátságait.

á Egy ízben előadást tartott városunkban egy fiatal zenetudós a dallamok vándorútjairól s kellett, aki előadását illusztrálja. Engem kért fel. így született meg életre szóló barátságom Szabolcsi Bencével, és így szélesedett ki zenei horizontom Európától a Távol-Keletig.

— Kolozsvár után Budapesten folytattam zenei tanulmányokat. Nagy nyeresége volt ezeknek az éveknek a Bartók-tanítvány Kósa Györggyel kialakult barátságom. Magyarországi szerepléseken kívül jártam hangversenykörúton Dániában. Hollandiában is. A művészetem iránti nemzetközi érdeklődés adta lehetőségekkel sajnos nem tudtam sokáig élni: a háború bezárta a határokat. Visszatértem Kolozsvárra és kisebb körben folytattam a muzsikálást. Ez időben többen keresték az intim zenélés és nagyobb nyilvánosság közti átmeneti formákat s rátaláltak egy ősi művészetre, a bábjátékra, ami egyszerű eszközökkel pótolni tudta a színházat. Én is szerveztem egy kis társulatot, ahol — ha kellett — ugyanaz a személy több szerepet is alakíthatott, így történt ez például Gluck „Rászedett kádl” című operájánál is. Mozart gyermekkori művét, a „Bastien et Bastienne”-t az én magyar fordításomban Budapesten is előadtuk. 1943- ban egy önálló Musszorgszkij-esttel búcsúztam el a Zeneakadémia kistermében a

Szegő Júlia

a Bartók-életrajzot dedikálja

(Jánosi Ferenc felvétele)

budapesti közönségtől, s bár ezt akkor még nem tudtam, énekesnői pályámtól is, mert a háborúban ért szörnyű veszteségek után nem voltam képes többé pódiumra lépni.

— Természetesen életelemem ma is a zene, de nemcsak manapság foglalkozom írással. Az én generációmat, ki tudja, talán a wagneri Gesamtkunst fertőzte meg, vagy talán egy más kulturális szenvedély, de tény, hogy soha nem akartam egy körbe bezárkózni. A sokoldalú érdeklődést férjem, néhai Szegő Imre is példázta nekem, hiszen jogász létére kitűnő költő és műfordító is volt. Fivéremmel, dr. Dobó Ferenccel, aki később a kolozsvári baloldal napilapját, az Ellenzéket szerkesztette, eszmei barátság fűzte össze dr. Szegő Imrét. Amikor aztán a kommün menekültjeinek egy kis csapatát is Kolozsvárra vetette a sors, a baloldali mozgalom új lendületet vett városunkban. A hivatalos Kolozsvár épphogy megtűrte olyan kiváló elmék működését, mint Antal Márk, Déry Gyula vagy Dienes László, az egyik magániskola lett szellemi otthonuk. Dienest nem elégítette ki gimnáziumi tanári munkája és szabadelőadásai, úgy érezte eltesped nagyobb feladat híján. Közös baráti töprengéseink közben nekem jutott eszembe: csináljon lapot. Így született meg a Korunk.

— Hogy mit jelentett ez a folyóirat az úri Magyarországon elnémított forradalmi baloldal és az emigráció számára, ma már közismert. A Korunk profilja igen változatos volt, szépirodalom mellett sok témakörben közölt tanulmányokat is. Szerkesztője idővel zenei tárgyú írásoknak is szükségét látta, és rám esett a választása. Így lettem ott „házi szerző", főként muzsikáról vagy azzal összefüggő témákról írtam. A körülmények miatt meg kellett sokszorozódnom: Dózsa Ilona, Donát Irén, Dobó Júlia és Szegő Júlia néven jelentek meg a cikkeim.

— Énekelni többé nem bírtam, de netn tudtam elszakadni a zenétől, a népdaltól, amit akkor kezdtem tudományosan, a néprajzba ágyazva tanulmányozni. Tanítottam és tanultam, mint a felszabadulás után olyan sokan. Gyűjtőutakra mentem: Moldvába, a Maros menti falvakba, Gyergyóba. Gyűjtésem eredményes volt. A 150 magyar népdalt tartalmazó, Kötöttem bokrétát címmel kiadott kötetben tettem közzé a fellelt énekeket, de volt ezeknek az utaknak sok más haszna is. Most talán nem is annyira a tudományos jellegű, például összehasonlító zenetudományi következtetésekre gondolok — ilyeneket dolgoztam ki egyik 1963-ban, a Román Tudományos Akadémia folyóiratában megjelent tanulmányomban —, hanem arra, miként leltem fel sok értékes adatot, többek közt az 1944-ben megölt nagyszerű erdélyi költő, Salamon Ernő életéről, munkájáról. Hiszen a Maros menti fűrésztelepeken és Gyergyószentmiklóson a régen tőle tanult régi munkásmozgalmi dalokat olyanoktól sikerült lejegyeznem, akikhez különben nem jutottam volna el, s talán mások sem, s ezek a dalok és a hozzájuk fűződő tények ismeretlenek maradtak volna. Ugyancsak ilyen módon sikerült fellelnem Bartók Béla barátját, Bufitia tanárt, aki nem kevés viszontagságon át megőrizte a Bartóktól kapott leveleket, s hozzájárult ezek közzétételéhez. Ezt követően, körülbelül tíz évig tartó kutatás árán, aminek során számos igen érdekes találkozásom volt, sikerült két olyan munkát létrehoznom, ami Romániában — s talán nemcsak ott —, hézagpótló volt. Először az 1956-ban megjelent kötetemet Bartók népdalkutatásairól, majd az eddig három kiadást megért életrajzát. Az első kiadás az ifjúságnak készült, és átdolgozott formája kapta később az „Embernek maradni” címet. Ezt a kiadó javasolta s én is találónak éreztem, de hogy mennyire fedi hősöm életfilozófiáját, csak akkor derült ki, amikor 1965 után nyilvánosságra került írásaiban megtaláltuk egy emlékkönyvbe szánt jelmondatát 1935-ből: „Mai ember, minden vad idők legvadabbikának embere, próbálj mindenekelőtt ember lenni..."

S most hadd vegyem át a szót Szegő Júliától, a tudósnak, zeneszerzőnek egyaránt nagyszerű Bartók-krónikásától. Nem ez a helye könyve méltatásának, de annyit mégis elmondanék, mint hálás olvasója, mennyire sikerült neki dokumentált történelmi és mélyen átélt lélektani hitelességgel Bartókot az őt övező tanítványok, barátok és nagy szellemek körében, nemzetközi kisugárzásában megismertetnie. Az, amit az írott szöveg nyújt, átsugárzik a bartóki alkotásra, s ennél szebb hatást életrajzi művétől, úgy érzem, alig kívánhat biográfus.

Hegedűs Éva

„posztumusz " kiállításaKonecsni

Konecsni György, a grafika, a magyar plakátmüvészet közelmúltban elhunyt nagy mestere halála előtt — ma már tudjuk — élete fő művén dolgozott, kartonra álmodta-rajzolta a magyar nyelv történetét. A sorozat — már nem tudta befejezni —, a magyar képzőművészet páratlanul álló kompozícióegyüttese nemcsak a mester dús asszociációjú gazdag fantáziavilágát, briliáns rajzkészségét mutatja föl az utókornak, arra is rávilágít, milyen erősek és szerteágazóak a gyökerei a 'valódi művészetnek. Hiszen Konecsni miközben ősi nyelvünk történetének titkait, törvényszerűségeit kutatta, miközben sajátos módon „felfedezéseit" művészetté emelte, metszetein nemcsak képi világba helyezve bizonyította a nyelv erejét, színgazdagságát, hanem szintézisbe is foglalta mindazt, amit müvészélete

során eszközként magáévá tett. A „posztumusz"-kiállítást tanítványai rendezték meg Budapesten a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. Képünk — Selmeczi Tóth János fotója nyomán — a Tihanyi alapítólevél című lapot ábrázolja a sorozatból.

D‘> „Íí*

A bartóki muzsika, ez az emberi dráma és megrendülés, jelen volt a világban már eddig is — ezt tudtuk valamennyien, ezt ünnepeltük is a magyar zeneköltö halálának huszonötödik évfordulójára emlékezve. Bartók jelenvalósága ott zeng és örvénylik magyar fogantatású műveiben, az egyetemes világ életérzéseit megközelítő és megfogalmazó muzsikájában, s ez a munka jelen van valamennyi szomszéd nép emlékezetében és hálájában, a román népzenében csakúgy, mint székelyeink dalaiban, a szlovák népénekekben. Bartók magyar és egyetemes s úgy egyetemes, hogy mindvégig izzón, felejthetően tudott magyar lenni s úgy volt magyar, hogy magához ölelte, zenéjén átszűrette a világ testvériségét, a mikrokozmoszban kifejezte a makrokozmoszt, a nagyot, a teljeset s a beláthatatlant.

S ez a Bartók, a mi Bartókunk, s a világ Bartókja, a magyar és a nemzetközi, az elmúlt hetekben érkezett, szinte lépett az emberiség, az egész világ színe elé, azon a december 10- iki napnak az estéjén, amelynek fenségét is, meg az emlékét is Komlós Péterrel ízlelem és elemezgetem. Komlós Péter, a budapesti Bartók Vonósnégyes, ez a tizenhárom esztendős együttes, szólaltatta meg őt december 10-én az ENSZ közgyűlési nagytermében. Miután pedig az ENSZ képviseletei által a világ képviselete, majdnem az egész nagyvilágé, azt is írhatjuk, hogy Bartók végül is az Emberi Jogok Napján a világ színe elé lépett, huszonöt esztendővel a halála után.

A Bartók Vonósnégyes tagjai még eszmélkedő gyermekek voltak, amikor ő meghalt: Komlós Péter harmincöt, Devich Sándor harmincöt, Németh Géza hamincnégy, Botvay Károly harmincnyolc éves. Először szerepelt magyar zeneszerző az ENSZ nagy ünnepén, az Emberi Jogok Napjának estéjén évről évre megrendezett ünnepi díszhangversenyen. És először szólaltak meg magyar interpretátorok az emberiségnek azon a fórumán, amelyet e világszervezet közgyűlési nagyterme jelent.

Milyen volt az a pillanatsor, az az alig egy órányi idő, mikor a magyar nép egyik legnagyobb fia, a huszadik század óriása, Bartók zenei anyanyelvén beszélni, zengeni, örvényleni, megrendíteni kezdett a közgyűlési nagyteremben? Milyenek voltak a percek, ahogyan szólt és zuhogott a zene szava, ahogy áradt és vonaglott és felszikrázott, s már-már csillagfénnyel kezdett volna égni, ha a zene égni is tudna?

Erről faggatom, erről beszéltetem a művészt, a tolmácsolás egyik magyar mesterét, a Bartók Vonósnégyes vezetőjét, a fiatalember Komlós Pétert Budapesten, a nagy hangverseny után. Ez a vonósnégyes öt év óta népszerűsíti Bartókot az egész világon; csupán 1970- ben Amerikától New Zeelandig tágítva a koncert-kört, a bartóki muzsika vonzás-hullámait. Ez a vonósnégyes érthető módon megrendültén állt ki a világ színe elé New Yorkban Bartók IV. vonósnégyesét eljátszani, ezt a muzsikát a világ minden országából összesereglett kétezer küldött, majd minden nép jelenvaló képviselője előtt eljátszani.

A megrendülést csak teljessé tette az a látogatás, amelyet New Yorktól negyven-ötven kilométerre tettek, egy olyan temetőben, meséli Komlós Péter, ahol nincs sem sírkő, sem sírhalom, ahol hiába keressük a hazai temetők ismerős rajzolatát és hangulatát. Ahol a kopár mezőn csak táblák állnak a földön egymáshoz közel, s az egyik tábla alatt pihen a halhatatlan.

S a megszólaltatást, Bartókét, csak nehezítette a gond: a habos juharból készült olasz mesterhegedű, Guadagnini olasz hegedűkészitő 1740 körüli hangszere, Komlós Péter hegedűje két napig — kedden indultak, csütörtökön hangversenyeztek — pihent, s rostjai, rezgése, visszhangja mintha túl fáradékonnyá vált volna e kényszerű szünet alatt. Komlós arra emlékeztet, hogy egyszer, genovai koncert után a helybeliek kérésére megszólaltatta Paganini hegedűjét, amely már 150 éve pihen, s az üvegbura alatt egy város ereklyévé vált. A hegedűt, már az adósok börtönében, készítette volt a borissza, elzüllött Guarnerius del Gesu mesterien készítette volt el, mert az lett azután Paganini hegedűje. De a százötven éves csend tompává halványította húrjainak hangját, e hang színtelen volt, fénytelen, lélek és megrendülés nélkül való, mintha egy híres tenor elvesztette volna hangját, amely már csak rekedten, akadozva szólna. Erre gondolt, mikor kézbe vette a habos juharból készült hegedűt az ENSZ közgyűlési termében, ez jutott eszébe, ez a félelem, ez a két napi használatlanság.

S akkor egyszerre — az ünnepi díszhangverseny első részében magyarok Bartókot és Haydnt szólaltatták meg, a második részben egy ceyloni zongoraművésznő adott elő, a harmadik részben pedig Duke Ellington és zenekara lépett fel — megpendült, megszólalt, zengeni kezdett és hullámzani, mintha üveghang szólna, a habos juhar hegedű. Élt, lélegzett, élt és lélegzett benne a török népzene és erdélyi havasok fanyar fenyőillata, szlovák falvak havas csendje és román kolindák fájdalma, élt és lélegzett benne a magyar bánat, a román, a szlovák, a török és a világ minden bánata, és a bánatok és zenei hangörvények fölött állt e kéz, a rendező és törvényhozó, a Bartóké, a halhatatlané.

— Sok ember — mondta U Thant, az ENSZ főtitkára a hangverseny után — most és itt találkozott életében először a bartóki zenével. Mint jómagam is. A találkozás megrázó volt, s élménynek életreszóló.

Egy ember hatalma előtt megnyílt, s széttárult a világ. Nincs ennél gyengédébb hatalom, emberszabásúbb sem. Ruffy Péter

V Thant, az ENSZ főtitkára a magyar művészekkel. Balról: Varga János, hazánk ENSZ-kÜldöttségének tagja, Szarka Károly nagykövet, állandó ENSZ-megblzottunk, Varga Jánosné, Németh Géza, U Thant, Botvay Károly, Devich Sándor és Komlós Péter (Y. Nagata felv.)