Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-06 / 5. szám
Petőfi-emlékkiáilítás a Petőfi Irodalmi Múzumban. Előtérben Ferenczy Béni szép szobra a költőről S.t.s.-ry. ------------------------------, • #/>> ,/ yy ^ , ■» S—6. *,. y,.. / /-/&f «X* ---. /y. .* tr,^..S ‘ -'X'----A hadügyminiszternek felterjesztett kinevezési okmány, rajta Bem Józsefnek, az erdélyi hadsereg fővezérének kezeirása. A listán ott szerepel Petőfi neve, kinevezése is. Lent: Petőfi Íróasztala (MTI felvételek) Az alábbiakban Illyés Gyula 1936-ban írt, majd 1963-ban kibővített nagyszerű Petőfi könyvének egyik részletét közöljük. „ ... A készülő forradalmat akkor még nem egy szakasz gránátos, ahogy a kortársak állítják, hanem az a két-három rendőrkém is leszerelhette volna, aki ezúttal is bizonyára ott ődöngött a kávéház körül. Tulajdonképpen csak egy embert kellett volna elfogniuk, esetleg megkötözniük, esetleg leütniük; mert az védekezett is volna. Meghatva kell gondolnunk reá. A hatalomnak a rossz lelkiismeret ennyire inába szállatta a bátorságot? Vagy az egész mozgolódást annak ítélte, aminek készült: egyszerű diáktüntetésnek, amelyhez hasonló azelőtt is, azután is nem egy volt, s amelyet valószínűleg el fog mosni az eső? A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult; egy vers lökte föl történelmi eseménynvé. A kávéházi vitatkozókat, a tantermekből a félbemaradt óra örömével kitóduló orvosnövendékeket, mérnökjelölteket, szeminaristókat, jogászokat a fiatal költő kemény pátosza üti hősökké, az elszánt indulat, melynek hitelességében nem lehet kételkedni. Az első forradalmi tett, a sajtószabadság gyakorlati kivívása, még úgy játszódik le, mint ártatlan diákcsíny. Degré pontosan leírta a híres jelenetet. Amikor a fiatalok bevonultak a nyomdába, hogy a Nemzeti dalt (melyen mellesleg a cenzor sem találhatott volna semmi kivetnivalót) önhatalmúlag kinyomtassák, „Länderer szárazon mondta: Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés, összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Länderer odasúgta: Foglaljanak le egy sajtót. Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal: E sajtót a nép nevében lefoglaljuk. — Erőszaknak ellent nem állhatok, felelt Länderer.” De a népgyűlésnek kint a nyomda előtt már komoly forradalmi íze volt. Az első magyar forradalmat, az 1514-est tulajdonképpen az uralkodó osztály szervezte meg azzal, hogy a Rákoson összegyűjtött százezer parasztot, s élelmezésükről elfeledett gondoskodni. Ezt a másodikat a véletlen szervezte meg. A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a város szívétől. Az eső hamar szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak a városba elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott — élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. A német polgárok riadtan nézhették az esernyős diákok közé keveredett szűröket és gubákat; ezekhez, mint tudni való, hozzátartozik a fokos is. Ezek előtt dördült el újra és újra a híres szöveg: Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hat-A pesti ifjúság hódolata Petőfi Sándornak a tavalyi március 15-én (Novotta Ferenc felvétele) törésű villám. A bojtárok tán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét, s elhihetjük, hogy az ismétlődő refrén végül az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére: A magyarok istenére Esküszünk — S a vers szinte szájba rágja: Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Ez a veszélyes erejű tömeg áramlott a városháza elé, aztán a helytartó budai székházához. A forradalmi választmány belépett a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket és folyosókat foglalta el. Üjra Degrét idézzük: „Soha életemben oly rémült arcokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt.” Az ablakon át kipillantottak a tömegre, és minden követelést azonnal teljesítettek. Megerősítették a 12 pontot, azonnal kibocsátották Stáncsicsot, a másik könyörtelen és hajlíthatatlan forradalmár hazafit (és minta családapát, aki rémületkeltő nevéből később azért hagyta el az S-betűt, mert gügyögő kisfia nem tudta kiejteni..,). Elrendelték, hogy a katonaság ne avatkozzék be az eseményekbe. „Istenem! Pedig csak a kaput kellett volna bezáratniuk, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivei együtt” — mondja Degré. Maga sem tudja, milyen erő állt a forradalmárok mögött. Ez a tömeg gyűlt délután a Múzeum elé a népgyűlésre. Ellentétben a legendával itt — véletlenül épp itt — nem hangzott el a Nemzeti dal. Itt már a kinyomtatott példányokat osztogatták, országos szétröpítésre. Mindez komoly esemény volt. Rajtaütés, de a győzelmet csak szebbé teszi, ha rajtaütéssel nyerik meg. Az eredmény igazán nem is Pesten mutatkozott. Kossuthék Pozsonyban egyszerre csak azt látták, hogy a főrangúak évtizedek óta oly szívós hadfala megbomlik, az ellenfél menekülni kezd, s fejvesztetten dobálja el évszázadok zsákmányát, melyet, felesleges tán mondanunk, nem vitézségével, nem az ősi véren szerzett magának. Ez volt a forradalom első szakasza. Ha a pozsonyi hazafiak is forradalmárok lettek volna, ha tudják azt, amit csak egy év múlva adatott tudniok, s amit a fiatal költő már ekkor sejtett! Nem költői váteszségből. Nem is francia olvasmányai alapján. Egyedül népismerete, gyökeres néppártisága sugallta neki, hogy kenyértörés nélkül nem lehet megoldás, és hogy az alsó rétegek tökéletes megnyerése, azaz felszabadítása nélkül a nemzet az elkerülhetetlen viharban nehezen áll meg a talpán. Történelmi ugrás volt a magyar március, a magyar 48? Csak a politikában. A Bacsányiék, Fazekasék után visszanyomott népiesség már rég helyére pattant az irodalomban, a nemzet igazi tudatában. A magyar valóság ez volt. Nem ténye, csak kiütközése volt meglepő — azoknak, akik hóolvadáskor a rögtön-üdezöld fűszálon is meglepődnek ...” t ti* PILINSZKY JÁNOS ö S S Z E Q YÜJ TÖTT VERSEI, 1* 1943-ban indult meg a Nyugat „harmadik nemzedékének” rövid életű, mindössze két számot ért folyóirata, az Ezüstkor; az első, márciusi kötet egyik eseménye egy addig többé-kevésbé ismeretlen költő négy verse volt. A költőt Pilinszky Jánosnak hívták; a négy vers változatlanul ott szerepel az „összegyűjtött versek” kötetében is, a Nagyvárosi ikonok-ban. Harminc év múltán sem kellett javítgatnia, átírnia őket; változhatatlannak születtek. A Trapéz és korlát (hadifogságból hazakerülve ez lett első kötetének címe is, 1947-ben), a Téli ég alatt, a Tilos csillagon, a Gyász... Az első lépésekkel, melyeket az irodalomban tett, egy tökéletes költő jelentkezett; s ez a jelentkezés a költészet ritka tüneményei közé tartozott, ha az idők nem is voltak alkalmasak rá, hogy tudomásul vegyék az effajta tüneményeket. Igaz, lehet, hogy mindig is csak később vesszük észre, legalábbis csak később tudatosítjuk magunkban őket. Rimbaud-ról is csak utólag derül ki, mit jelent. És nem véletlenül mondom épp ezt a nevet. Mert a „Pilinszky-tüneményben” is van valami rimbaud-i. Ez nagy szó; de vannak esetek, amikor nem kell félni a nagy szavaktól. Ez a harminc év termését tartalmazó vékony kötet, ez az alig száznegyven lapnyi vers a legnagyobbak, legsúlyosabbak egyike a második világháború utáni magyar lírában. A magyarban? Ezt se féljünk kimondani: az európaiban. Legnagyobb (mert legmélyebb, legkevésbé „irodalmi”) költője annak a „botránynak”, aminek a véres bélyegét a fasizmus sütötte a világ homlokára. Egy botránynak, melyről rengeteget írtak, jót is, silány minőségűt is; senki nem írt róla olyan csupasz monumentalitással, mint Pilinszky. Nem is azokban a — ma már pódiumokon is közismert — verseiben, amelyek közvetlenül, és inkább még hagyományos költői eszközökkel vetítik elénk az élményt és látomását, mint a Harbach 1944 vagy a Francia fogoly — (Pilinszky egyébként sosem volt „formabontó”, „formaújító”, simulékonyan elfogadta a szokványos jambust, a rímet, és minden messzebb i áll tőle, mint az avantgarde jellegű „kísérlete- í zések”) —, hanem elsősorban azokban, ame- t lyekben utólag, újraélve, újrameditálva hatol i le az élmény egyszerre egzisztenciális és méta- f fizikai, vagy pontosabban (lévén szó mélyen ke- i resztény költőről) kegyelmi lényegéig: odáig, < amikor az ember a maga csupasz egzisztenciá- t jára vetkőztetve néz szembe sorsával, történélj i Kondor Béla rajza Pilinszky Jánosról
