Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-12-25 / 26. szám
EZÜSTLANC Nincs abban semmi fellengzősség, hogy az alumíniumot magyar ezüstnek nevezik, mert hiszen a húszas évek óta előbb egyenletesen, napjainkban rohamosan fejlődik a magyar alumíniumipar, s e fejlődés kétségbevonhatatlanul nyomot hagyott Várpalota, a „szétszórt” város arculatán, lakóinak sorsában. Az alumíniumnak legalább akkora szerepe van abban, hogy Várpalotát a középdunántúli iparvidék magvának kell tekintenünk, mint korábban a szénnek. A palotai szén majdnem maradéktalanul az erőműbe kerül, mert hiszen az elektromos áramnak köztudomás szerint döntő szerepe van az alumíniumkohászatban, lévén ez a jellegzetesen XX. századbeli iparág rendkívüli módon energiaigényes. A helyzet tehát úgy alakult, hogy a várpalotai szénből nyert elektromos áram millió kilova ttjai táplálják a háromrészes város alumíniumiparát, ez azonban még nem minden. Egy egész kiterjedt táj változásának színtere és jelképe lett Várpalota, olyasfajta ipari összecsengés helye, amelyről fél évszázaddal ezelőtt még álmodni sem nagyon mertek. Elmondottuk már írásainkban Várpalota közeli és távoli múltját, fejlődésének gátló körülményeit és robbanásszerű kibontakozásának histórikumát, beszámoltunk arról, hogy ez a bakonyszéli bányászvároska, valamivel korábban egyszerű bányászfalu, miképpen tespedezett és fulladozott saját porában és füstjében s számot adtunk arról, hogy a három falut egy egészen különös tagoltságú várossá összefogó, egy nagyobb lélekszámú emberi közösséggé alakító folyamat miképpen is ment végbe. Adósak vagyunk azonban a krónikának azzal a fejezetével, amely egyúttal ennek az írásnak a címét is megmagyarázza. Mit jelent az ezüstlánc? Nos, korántsem Krúdy kis remekművére utal ez a regényes hangzású cím, nagyon is józan valóságot jelképez, olyan hűvös, szilárd valóságot, mint maga az alumínium, a magyar ezüst. A Bakony, amelynek Várpalota a fővárosa lett, tulajdonképpen terjedelmes, erdős hegyvidék, szigorú földrajzi értelemben, négyzetkilométerben azonban kis terület, ahol a falvak úgyszólván egymást érik. Nem túlságosan hoszszú idővel ezelőtt mégis oly messzire voltak egymástól, mintha más és más égitesten élték volna szegényes és a szegénységtől zaklatott életüket. A magyar alumínium karrierje Gántról indult el s ez a kis falu is olyan közel van Várpalotához, hogy csak idő kérdése, mikor olvad be közigazgatásilag és társadalmilag is Várpalotába, bár ez utóbbi meghatározás már-már sántítani látszik, tekintve, hogy ebben a nemrég még isten háta mögötti, „bakonyerdőnek” tartott tájon az emberi közeledés, a társadalmi fejlődés már eltüntette a határokat. Az alumíniumérc, a szürke színű bauxit, erei a jelek és a geológusok meghatározása szerint az egész bakonyi vidéket behálózzák, s ma már több község tartozik mint lelőhely az ezüstlánc szemei közé. Gánt és Halimba már levedletté a rosszul fizető mezőgazdaságból, erdei munkából, állattenyésztésből élő falvak külső vonásait. A szemtanú, aki az utóbbi negyedszázad alatt hivatásának igénye szerint időről időre végiglátogatta a fejlődő s kialakuló bakonyi iparvidéket, nehezebben ismeri fel a kibontakozás és az összeolvadás egyes állomásait, mint az, aki hosszabb szünet után érkezik erre a vidékre s ha vannak emlékei a régi bakonyi tájról, megdörzsöli a szemét. Mert amikor megkezdődött a bauxit kitermelése, a falvak még semmiben sem különböztek a többi bakonyi falutól. Az első bányamunkásokat a falvakból toborozták, nagy nehézségek árán. mert bár a szegénység igen nyomasztó volt, az emberek idegenkedtek a föld alatti munkától. Az első bányászokat idegenből hozták, melléjük toborozták a helyi munkaerőt. Ma is akad öreg halimbai bauxitbányász, aki arra emlékezik, hogy báránybőr kucsmában szálltak le a fejtésre, míg az asszonyok a templomba siettek, hogy imádkozzanak az istenkísértő munkára vállalkozó férfiemberekért. Az újtól való idegenkedés nálunk is nyomon követhető, itt még mélyebben bepillanthatunk e sajátosság törvényeibe, ha számításba vesszük, hogy az új bányászok ősei évszázadokig földművelők vagy állattartók voltak, egész évben a bakonyi erdőkben makkoltatták az urasági kondákat, életmódjukban az alföldi puszták rideg pásztorainak példáját követve. Ebből a szűk látókörű, gyanakvóan bizalmatlan és módfelett maradi felfogású parasztságból kellett ipari munkásokat nevelni, s ez a nagy és sokrétű, társadalmi feladat párhuzamosan történt az iparvidék kialakításával. Az ezüstlánc nehezen született meg, de a gánti, halimbai s más bányászfalvakká vált települések lakossága lassan mégis fölvette az ú.i életmód szokásait, igényességét és nyíltságát. A bakonyi bauxitból előállított timföld egy része már viszszakerül a három faluból lett város kohóiba. Az ezüstlánc második szeme tehát a kohászipar, az ipar egyik legnehezebb ágazata, amelyhez már magasabb képzettségű emberekre volt szükség, éppen úgy, mint a korszerű bányaművelésben új, nagyobb tudású bányászokra. Az ipar szerkezetének fejlődése magával hozta a falusi társadalmak szerkezetének fejlődését is. A megváltozott falusi körülmények között született gyerekek örökölték a szülőhelyhez való ragaszkodás szép emberi tulajdonságát, de már jóval többre törekedtek, mint apáik és nagyapáik. Ily módon igen magas százalékban képviselték a helyi születésű fiatalok az ősi paraszti rendet a vájáriskolákban, az ipari tanuló-intézetekben. A magasabb életszintre törő munkásság ezen a tájon sokkal több utánpótlást kapott a helyi lakosságtól, mint például nagyobb ipari múlttal rendelkező városokban. Egy statisztika szerint Pécs környékén viszonylag kevesebb a helybeli fiatal a hasonló célú intézményekben, mint Várpalota vidékén. A föld alatt húzódó bauxiterek lassan kirajzolódtak a föld felszínén s nem mint a bányavidékekre jellemző szürke és kietlen meddőhányók, hanem a városi rangra törekvő s részben már várossá vált falvak külső képében, lakosságának életmódjában. A városi életmód kultúrája egészen átrajzolta a Bakony arcát s átalakította lakosságának gondolkodásmódját. E sorok írója a közelmúltban beszámolót tartott az iparváros központjában szibériai utazásáról s végezetül föltette a kérdést: ki utazott már nagyobb külföldi utakra. A válasz meghökkentő volt, a hallgatóság kétharmada járt már Európa országaiban, részben hivatalos minőségben, tanulmányúton, részben túristaként, feltámadt emberi érdeklődését kielégítendő. Az ezüstláncnak azonban még nem értünk a végére. Várpalota nagyon közel fekszik Székesfehérvárhoz, ahol Magyarország legnagyobb alumíniumfeldolgozó hengerműve épült fel. A lánc szemei lassan összeérnek, a bakonyi iparvonal teljessé válik s nem kell évszázadokig arra várnunk, hogy a fiatal iparvidék összesimuljon az ezredik születésnapjára készülő vén Fehérvárral. Baróti Géza BauxitbányAsz. Lent: Az alumíniumkohrt c A ^ A' U PÉLDÁZAT A H/ Ha az ember gépkocsival utazik keresztül ezen a tájon, a város jóformán elrejtőzik előle, alig-alig sejti a hatalmas ipartelepek létezését, a Bakony előhegységeinek lankái, hajlatai fedik az üzemek és lakótelepek modern tömbjeit. Köröskörül bányatavak sötétkék tükre csillog, a karsztos domboldalak fehér bordái közt. A három település, amelyet manapság Várpalota névvel jelülünk, már-már egybeolvadt. A hajdani bányászközségek, Inota, Pét, öntés Palota képe gyökeresen megváltozott. Ügy vélné az ember, végképp eltűnt a múlt, az utolsó húsz esztendő iramában. Azért beszélek húsz esztendőről, mert Várpalota 1951-ben szerezte meg a városi rangot, fejlődésének ritmusa is az idő tájt gyorsult fel. Nos, azok a húsz esztendő előtti „pionír idők” nem voltak túlságosan szelídek; az inotai, várpalotai építkezések akkortájt sok „nehézfiút” vonzottak ide, akárcsak, mondjuk, Dunaújváros építkezései. Bőven fogyott a szesz, hatvan fokos rum öblögette a reszelős torkokat, s ez alkalomból csattantak volt jókora pofonok is, olykor előkerült a bicska, bizony egy zöldfülű idegen kemény világnak érezhette akkortájt Várpalota világát'. A bányászok és építőmunkások valóban nem pehelypaplanos ágyon születtek, a mélység népe a virtust, a felszínen az italban, s az erőben mérte. Rengeteg talponálló volt itt akkoriban, bádogpultos „kricsmi”, csapszék, topogó, ahová csaposnak csak az mert beállni, aki a mázsányi súlyt fél karral megemelte. Hát hogyan is lesz egy lázas ritmusban épülő pionírvárosból nyugalmas, megállapodott település? Hová tűnnek a hajdani bajnokok, a nagymenők, akik súlyos pénzeket kerestek a bányákban, vagy kubikos munkával, s ezeket a súlyos pénzeket kiadós italokra költötték könnyű kézzel. Békés polgárokká váltak-e itt azok, akik a nagy építkezések befejezése után letelepedtek; mert akadtak bőven ilyenek, az új város népességének egy része effajta megállapodott vándormadarakból került ki. Az akkor 25 évesek ma már meglett családapák, honfoglalók, honalapítók, a jelen pillérei. Ügy mondják, az alábbi anekdota az inotai építkezések idejéből származik. Három férfi ül a munkásszállás egyik szobájában, gondba mélyedre. Egyszer csak megszólal a legidősebb: „Éhes vagyok, meg inni is kéne valamit.” összerakják a pénzüket, és száz forinttal útnak indítják a leg fiatalabbat; hozzon valami enni- és innivalót. Az ifjú nemsokára visszatért. „Na, mit hoztál?” — kérdik a többiek. Az erőmű
