Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-12-11 / 25. szám

mhwó

(HŐ ÉS NAP) Az idén hosszú és kegyelmes volt az ősz. Azzal hitegettük magunkat, hogy kihagyjuk a telet. Ezt meghallotta a Makk Asz és rajtaütésszerűen megmutatta az erejét: november húszadikára úgy leöntötte hóval az egész országot, hogy két napig levegő után kapkodtunk. A hózuhatag első félnapján hiába lestük a főváros előre beharangozott, lapokban bemutatott, új, modern, öt nyelven beszélő havat lapátoló, útból félretoló, sós homokot szóró, talán még meleg fuvallatot is lehelő utcatisztító csodagépet. Ügy látszik, a gépfőnökség csakugyan elhitte, hogy az idén nem tartjuk meg a telet.

Szerencsére estére előbújtak hangárjaikból és gépkocsiszínjeikből és — terülj, terülj utcácskám! — egy-kettőre eltüntették az úttestről a havat. Jó, hogy siettek, mert harmadnapra azt mondta a Makk Asz, no csak tréfáltam, gyerekek, és olyan napsütést engedélyezett, hogy a budai hegyek oldalán gyémántfoltként csillog a magasban még küszködő hó. A város visszakapta mosolyát és a lányok lábszára és térde-combja is megint elővillan a maxikabátok álruhája alól.

Ilyen időben kell elmenni a Fény utcai piacra, hosszan válogatni a húszféle szalonna között, megnyomogatni a szívós kenyérszalonnát, leszeletni egy vékony kostolót a kolozsváriból, ráéhezni a császárhúsra, levágatni belőle tíz dekát, kérni egy falásravalót a vecsési savanyúkáposztából, venni egy dagadt zsemlyecipót és egy bódé falához támaszkodva a fényes téli napsütésben lassan, komótosan megenni. Egy pohár sör olyan jólesik, hogy az ember megkockáztatja: csak nem lehelteinek meg a Fény utcától a Lukács uszodáig.

(A LUKACS DICSÉRETE) Már több mint két hónapja írom kisebb-nagyobb megszakításokkal ezeket a Pesti naplókat; nem is értem, miképpen álltam meg, hogy eddig ne zengjem a Lukács uszoda dicséretét. Talán azért nem írtam róla, mert nem akartam számos külföldön élő barátom szívében megforgatni a tőrt... Londoni, párizsi, New York-i beszélgetések derekán, amikor már jól kicseréltük megint egyszer emlékeinket, élményeinket és tapasztalatainkat, egyszerre csak megszólal, kissé félretekintve a régi barát: „és mondd, a Lukács milyen?"

Ilyenkor legszívesebben azt mondanám, hogy elromlott, pocsék, a vize bűzös, a kabinok falát megette a szú — ez egyébként majdnem igaz —, de a többi persze nem. Fájditanom kell egykori lukácsozó barátaim szívét és főképpen testét, bőrét, izmait: a Lukács vize még mindig bársonyosabb a Balatonnál, frissítőbb a finn szaunánál, a zuhanyokat megcsinálták, és olyan erősen zuhog az ember nyakába a víz, mint az amerikai fürdőszobák különleges tusolóiból.

Változatlanul megvan a Lukácsba járók két szektája, akiket harminc éve sziitáknak és szunnitáknak nevezünk. A sziiták hidegzuhanyt vesznek és úgy ugranak a medencébe, majd úszás után állnak a forró tuss alá; a szunniták úszás előtt veszik a meleg zuhanyt és forró, párolgó testtel ugranak a vízbe télen is, nyáron is. Jómagam a szunniták szektájához tartozom és sportszerű beosztásom ez: ötezer méter a zuhany alatt, ötszáz a vízben.

A Lukács varázsa és titka természetesen nemcsak a víz, nemcsak a zuhany, nemcsak a levegő, nemcsak a testedzés, hanem a folyosó is, a szárazföldi torna is, a lélekedzés is. A Lukács baráti találkozóhely mindenfajta korosztálynak és foglalkozásnak. Azok a boldog-boldogtalanok, akiknek kötött munkaidejük van, reggel hétkor, félnyolckor rohannak a Lukácsba, hogy a nyolcas, félkilences kezdet előtt leússzék a maguk hosszait. Utánuk jönnek a tanárok, akiknek esetleg nincsen első órájuk és ráérnek kilencre, tízre az iskolába érkezni. Tíztől egyig a Lukács úszoda azt a szerepet tölti be a magyar szellemi életben, mint hajdanában a New York kávéház, a Japán, és egy kicsit azt is, mint ma a Fészek Klub.

Itt találkoznak, úgyszólván minden délelőtt, írók, színészek, és más válogatott cigánylegények. Mindenki ismeri egymást, de tiszteli a másik magánosságát — illetve csak tíz percig tiszteli, azután megkezdődnek a jó beszélgetések, az igazi Lukácsuszodai eszmecserék, a valódi, a hamisíthatatlan, a pótolhatatlan pesti dumák, a zuhany alatt pucéran, a vízben lassúkat tempózva, vagy a nyáron nyitott, télen zárt és fűtött folyosókon egy szál fürdőköpenyben. Csak amióta a Lukácsba járok, értem igazán, mit jelentett a régi rómaiaknak a thermae, a fürdők, és egyre jobban tisztelem a tiszteletre egyébként egyáltalán nem méltó Caracalla császárt, hogy afféle maxi-Lukácsot épített kétezer évvel ezelőtt a rómaiaknak. (Ez a Caracalla-dolog ma délelőtt jutott eszembe, természetesen a Lukácsban a zuhany alatt...)

(ALACSONY A DUNA) Ma egy másik, hűvösebb és nagyobb vízről kell írnom. Mármint viszonylag nagyobbról, mert ezekben a hetekben a Duna úgy összezsugorodott, hogy alig ismerni rá. A Margithíd középső pillérén alul, a víz szintjénél van egy lyuk, afféle kis alagút. Tavasszal, ősszel csak éppen egy szemöldöknyi nyílás látszik, nyáron félkör. Most valósággal kettéosztja a pillért, olyan alacsony a vízállás. Az első tavaszi napsütést a diákok •?« más fiatalok húsztól kétszáz éves korig a rakpart alsó lépcsőjén szokták élvezni. József Attila is írt róla: „A rakpart alsó kövén ültem...” Most a rakpart alsó kövei alatt kilátszanak a vízből a folyómeder felső kövei is.

Óbudai kocsmákban egykori halászmesterek, gyakorló rakparti horgászok és egyszerű fröccs-vedelők azt állítják, hogy a Margitsziget északi csúcsától gyalog át lehet kelni a Dunán. Szerencsére nem próbálta meg senki, ilyesmit jobb békésen elhinni. Vízügyi tény azonban, hogy Kalocsa és Baja között több a gázló, mint a viz.

A Duna olyan most, mint egy szépasszony, akinek túlságosan sikerült a fogyasztó kúrája. Az ember szinte megsajnálja, olyan vézna lett. Reméljük, tavaszra újra felszed néhány kilót, akarom mondani néhány ezer köbmétert.

Duna-partl csőkút

T j

< * !

jMKIhkí 1

Szokásos utcakép Budapesten:

új vízcsöveket fektetnek az elöregedett régiek helyébe

VÍZ!... VÍ2

Ama dolgok közé tartozik, amelyekről csak két esetben beszélnek: ha sok van belőle, vagy ha kevés. Az előbbi a természet katasztrófája, az árvíz. Utóbbi pedig a civilizáció balesete: a városok gyorsabban nőnek, mint az infrastruktúrának nevezett föld alatti és felszíni létesítmények követni tudnák.

Olykor a kettő — természet és technika együtt fordul az ember ellen. Midőn e sorokat írjuk, éppen végéhez közeledik a Dunán az eddig feljegyzett vízállások egyik legalacsonyabbika: november 11-én Budapesten 83 centimétert mutatott a vízmérce (itt a hajózási kisvízszint 148 centiméter, az eddig mért legalacsonyabb vízállás pedig 51 centiméter, 1947. november 6-án). A hajózás megállóit — de ez „csak’’ a hajózás gondja (meg az ipari nyersanyagellátásé, a kereskedelmi-áruellátásé). De a kétmilliós város magasabb részein, vagy a lapályok magas házainak felső emeletein kiapadtak a vízcsapok... A gyárakban elrendelték a vízkorlátozást.

De hát mennyi vizet fogyaszt Budapest?-Sokat. És egyre többet. 1958-ban (kerekítve) még 661 ezer köbméter víz fogyott egy forró nyári napon; tíz esztendővel később már 876 ezer. Az idén pedig az egyik augusztusi napon 944 ezer köbméter vizet ivott. íürdött, locsolt, mosott és pazarolt el a főváros lakossága. Pazarolt, mivel hibás, nyitva felejtett, vagy pazarló szándékkal nyitva hagyott csapokon évente 40 millió köbméter víz csurog el (háromszázötven lakás előállításának ára). Jóllehet, miközben például a főváros lakosságának száma az ötvenes évek első felében másfél millióról kétmillióra emelkedett, a víztermelés évi

Felszíni vízkivétel! mü

KTríkNBERGER

Emlékszobor Nagymaroson

unakanyar gazdag és szép vidék. Ide álmodta Ambrózy Migazzi István hrododendrológus az örök tavasz kertjét, ahol jól megfér egymás mellett a hideg havasok és a forró Afrika virága. Itt élt és dolgozott a faluvégen, közvetlen az erdő alatt a nagy természettudós, Kittenberger Kálmán, Afrika világhírű kutatója, aki többször megtette a hosszú utat Nagymarostól a sok veszélyt rejtő Kilimandzsáróig.

„Engem vonzott ez a titokzatos világ, az őserdők örök homálya és nem féltem a fullasztó rothadás szagától, a „kungurutól’’, a maláriától, mert ezen már túl voltam” — említette egyszer. Nem félt, mondta, de ez nem jelentette, hogy sohsem félt. Olyan ember nincs is, aki ne rettenne meg egy támadó elefántbikától. Mégsem futhat el, le kell küzdenie félelmét, hiszen azért utazott oda, hogy zsákmányul ejtse a nagy vadat. Mindig bátran vágott neki az ismeretlen útnak. Különben nem végzett volna olyan eredményes munkát, nem tért volna haza értékes zsákmánnyal. Olyan helyekre jutott el, ahol előtte fehér ember még nem járt.

Útja fedezésésére anyagi áldozatokat is vállalt. Sohsem gondolt arra, s nem is úgy élt, hogy munkája eredményéből meggazdagodjon. Hogy Kongóban kutathasson, pénzzé tette legértékesebb tárgyait, amitől különben sosem akart megválni. Az előbbi úíjából megőrzött emléket, különleges trófeákat, értékes leopárdbőröket eladta.

Mégsem sikerült célhoz érnie, mert kitört az első világháború és őt útközben fogságba ejtették. Négy évre Indiába hurcolták egy fogolytáborba. Megszakadt a kapcsolata az itthoniakkal, és Kovács Ödönnel, legjobb barátjával, aki híres entonológus volt, s kutatásaira áldozta vagyonát és Kovács aztán 1919-ben a Kék-Nilus forrásvidékén meghalt.

Egy kopott katonaruhában tért haza. Ez volt minden vagyona. Első útja az Emkébe és a Nemzeti Múzeumba vezetett, hogy barátaival találkozzon. Lakása sem volt, kutatótársánál, Tőry Viktornál húzódott meg ideiglenesen. Kovács Ödön édesanyja sokat kereste Nagymarosról Kittenbergert, hogy fiáról valami hírt halljon, mert úgy tudta, találkoztak külföldön és együtt folytatták munkájukat. Sajnos nem így volt. A két barát az annyira áhított munkát nem végezhette együtt, mert Kittenberger közben fogságba esett.

Nehezen indult el Kovácsékhoz, fájlalta meghitt barátjának elvesztését, aki életét adta a tudományért. Azt is sajnálta, hogy a páratlan gyűjtemény, amit Ödön Addisz-Abebában hagyott, nem került mind haza, csak töredéke jutott el a Nemzeti Múzeumba. A gyűjtemény másik része New-Yorkban a Rotschild múzeumot gazdagítja.

Lakóháza, amely múzeum lett

d