Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-10-30 / 22. szám
„A csupa szikla, az alig megmászható, meredek hegyek csúcsán is ott az emberi kéz nyoma. Mégpedig kettősen. óh, a várak! A váraink! Európának kevés sarka van, ahol sűrűbben sorakoztak a reneszánsz erődépítésnek remekei, mint a Balaton alsó felétől az Osztrák Alpokig. A tó és keleti mocsársávja, amely nem is oly rég a Dunáig nyúlt, természetadta front volt az oszmán ellen; csak itt nyugaton kellett meghosszabbítani. A szemet gyönyörködtető, mert esztétikailag is jól elhelyezett derék 'kis várak pompásan megállták a helyüket. Török itt nem haladt át. Bécs megmenekült. A várak közül egy sem áll. Az egy-egy tekintettel is átfogható szép kúpokon mindenütt rom és rom, kivétel nélkül, oly egyformasággal, hogy az embernek az a képzelnie villan, egy őrült óriás járt itt, az verte le sorra őket, valami furkóval, mint garázda kamasz a virágfejeket. Az történt. A törökveszély elmúltával, nehogy bennük esetleg a magyarság más irányban is megvesse a lábát, maga Bécs rontatta le őket, vagyis a hála. Erre vonatkozik, hogy az emberi kéz kettősen működött itt. A XVIII. század elején kezdték a robbantásokat, s még a század végén is volt velük dolog. Maga II. József 296 magyar műemléket repített a levegőbe. E széttiport tündérlakok láttán a magyar szem gyógyíthatatlan mélabút közvetít a szívbe.” Siklóson ötlöttek eszembe Illyés Gyula idézett szavai. Annak a várnak a pincéjében, amely a harsányi lápon 600 éve áll ellen az idő és a történelem viszontagságainak. Ilyen jó állapotban levő régi várunk nincs is több az egész országban. Évszázadok során megszakítás nélkül lakható volt az építmény — az ma is. Itt nyitotta meg Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter az országos múzeumi — műemléki hónapot, kulturális életünknek már hagyományos eseményét. Októberben az ország múzeumai ünnepi rendezvények, kiállítások sorával várják a látogatókat. Nem egyszerűen azért, hogy a különböző „napok”, „hetek”, „hónapok”, számát gyarapítsa. A kampányok felett e területen is eljárt az idő. A múzeumok reális igénynek tesznek eleget, amikor ebben a hónapban a tudományos eredmények közművelődési értékké változtatá-Csillag Gyula restaurátor az egykori Afrikavadász, Gajdács Mátyás hagyományozta etldpgyűjtemény koptikonját tisztítja a budapesti Néprajzi Múzeumban sát intenzívebben végzik. Az új kiállítások, vetélkedők, irodalmi és zenei estek sorát ebben az évben először a műemlékvédelem tárgykörébe tartozó bemutatók, szakmai előadások is gazdagítják. E változatos eseménysorozat nyitányaként kitárta kapuit a siklósi vármúzeum, bemutatva századok építését — pusztítását. A vár legkorábbi román stílusú építkezése, kőtár helyisége maga a kiállító csarnok, aztán a kiállított anyag, a román, a gótikus és reneszánsz stílusban faragott kövek, a megmunkált berendezési tárgyak, a korabeli metszetek, a pusztulás és műemléki helyreállítás dokumentumai nyolc évszázad írott szónál maradandóbb tanúi. A várkápolna gótikus falai csendjében csitul a látványtól felzaklatott szív, és megint csak a bölcs költő szavai kalauzolják az elmét. „A romok és a kövek rokonok. Nemcsak úgy, hogy vár és borospince, katedrális és bordélyház összeromoltával egyaránt azzá válik ismét, amiből vétetett: kővé és úgy — függetlenül attól, mi célt szolgált — mindig mond még valami szívhez szólót Sőt, nemegyszer akkor mondja a legmeghatóbbat”. Ha hallani tudjuk! Mert mást hall a messzi vándor, az évek és előítéletek hangfalával érkező, mást érez a végleg hazaköltöző, mást mond a régjárt, de nem feledett táj az itt születettnek, és mást annak, akinek nem szülőföldje, csupán tanulmányi emléke hajdan volt Pannónia némán is beszédes kövei. És megint csak másként vall a kutatóknak. Dercsényi Dezső, műemlékeink értő tudósa a Múzsák Múzeumi Magazin ünnepi számában így nyilatkozott: „A műemlékeknek és a múzeumi tárgyaknak azonos az értéke, azt is mondhatnám: hivatása. Mindkettő vall — mégpedig őszintén — korának elmaradt vagy fejlett társadalmáról, készítőik technikai ismereteiről, s ha műalkotásokról van szó, művészi alkotókészségéről. Azonos a szerepük is: történetre tanítanak, ízlést formálnak, de míg az egyik a kiállítások tárlóiban, a másik az utcán áll előttünk, s hirdeti az itt élt rómaiak, szlávok, magyarok művészeti kultúráját, jártasságát az építőtechnikában. Bármennyire eltérőek is a múzeumi megőrzés és bemutatás eszközei, módszerei mint a műemlékvédelemé, alapelveiben egyezőek. Mindkettő arra törekszik, hogy múltunk értékeit megmentve, azokból történeti, esztétikai okulást szerezzenek a ma élőknek és utódaiknak is”. A magyar múzeológia jó hírét a hazai rangos kiállítások és — dicsekvés nélkül mondhatjuk — világvisszhangot kiváltó külföldi bemutatók dicsérik. És hogy műemlékvédelmünk urbanisztikai vonatkozásban is milyen számottevő, bizonyítja, hogy a Nemzetközi Műemléki Szervezet, az ICOMOS 1972-ben a budai várnegyedben tartja kongresszusát. Témája pedig: új építkezés a történeti környezetben. Sobók Fereno * (Vámos László, Dobos Lajos, Mihalik Tamás és az MTI felvételei) * Lent: a Nemzeti Múzeum, előtérben Toldi, az Arany János szobor mellékalakja
