Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-09-18 / 19. szám

OR. SZILAGYI FERENC:

Nem is olyan régen, néhány éve is még viták folytak arról, hol kell az őshazát keresni: az Uráltól keletre, Ázsiában, vagy pedig az Urál hegység nyugati, európai oldalán. A vitára az adott okot, hogy a tudósok egy része fölfedezett — illetőleg fölfedezni vélt — némi rokonságot a magyarral rokon finnugor nyelvek s a közép-ázsiai Altáj hegységről elnevezett úgynevezett altáji nyelvek: a török, mongol nyelvek között. Megerősítve érezték föltevésüket azáltal is, hogy a magyarokkal nyelvileg rokon népek, mégpedig a velünk legközelebbi rokonságban levő vogulok és osztjákok ma az Uráltól keletre, az Ob folyó vidékén élnek (ezért is nevezzük őket obi-ugoroknak).

Hova is induljunk hát mármost: Ázsiába — vagy pedig az Urál nyugati lejtőire, a Volga síkságára? Egy bizonyos: az, hogy keleten, napkeleten kell keresnünk valahol az ősi hazát. Induljunk hát el a Volga-könyöktől keletre levő területre, ahol időszámításunk előtt mintegy kétezer évvel vagy még régebben egy nagyjából egységes, azonos nyelvet beszélő nép, népcsoport élt. E nép egyes csoportjainak, törzseinek elszigetelődése vagy elvándorlása folytán eltérések alakultak ki a csoportok nyelvében is, s az eltérések idővel egyre nőttek, sokasodtak. Innen van az, hogy a mai magyar ember, ha észre is vesz némi rokonságot a finn vagy az észt nyelv s a maga anyanyelve között, mégsem érti meg a másik nyelvet beszélőket. Az egyes szavak azok az iránytűk, tájolók, amelyek évezredek távolából is biztosan mutatják, jelzik a hajdani együvétartozást, sőt még azt is, hogy hol lehetett ez az ősi haza. Lássuk csak! A tüskésdisznó vagy sündisznó neve, a sün, a magyaron kívül megtalálható több rokonnép nyelvében: a Volga vidéki cseremiszek nyelvében például süly (a mi nyelvünkben is él í-lel végződő sül alakja a szónak: például a „tarajos sül” nevét ismerjük a természetrajzból), a finnben siili — de megvan az észtek és a mordvinok nyelvében is. Mindebből arra kell gondolnunk, hogy a szó őse megvolt az ősi hazában együtt élt nép közös nyelvében is. Ott kellett lennie tehát ennek a területnek, ahol a sündisznó is előfordul. A természettudósak megállapítása szerint a kis tüskés állat nem fordul elő északabbra, mint a 60—61, északi szélességi kör, tehát az ősi haza északi határa a mai Leningrád vonalánál északabbra nemigen lehetett. A rokonnyelvekben előforduló egyes növények és fák nevei is igazolják ezt az északi határt. De hol keressük a keleti határt? Erre is találunk támpontot a nyelvben. A mézgyűjtő szorgalmas kis rovar, a méh neve ugyancsak előfordul a legtöbb rokonnép nyelvében: a finn nyelvben mehiläinen. a cseremiszben müchs a megfelelője; hasonlóképpen közös a méhek által gyűjtött méz neve is a magyarral rokon nyelvekben (a finnben pl. mesi-nek, a mordvinban mjedjnek hangzik). Olyan vidéken kellett hát lennie az ősi hazának, ahol a mézet gyűjtő méhek előfordulnak. Ez a terület a régi időben nem terjedt túl az Urál nyugati oldalán: Szibériában és Turkesztánban csak a XVIII. században honosították meg a méhtenyésztést orosz telepesek. Ebből az következik, hogy az őshaza keleti határa nem lehetett túl az Urálon, tehát Európában kellett lennie.

Megerősítik ezt más olyan növény- és állatnevek is, amelyek a rokonnépek nyelveiben is előfordulnak. Ilyen közös ősi eleme nyelvünknek a hárs, a fűz, a fenyő, a nyír, a szil-, a nyárfa neve (maga a fa is), a hagyma, az eper, a meggy (amely eredetileg bogyót jelentett) ; az állatok nevei közül ősi a hal neve (a vogulban és osztjákban chul, a finnben kala), s egy csomó halnév: a keszeg, az őn, a menyhal, továbbá a nyúl, a nyuszi, az egér, a már említett sün, a róka, a hód, az eb (vagyis ,kutya’) és a ló (a vogulban lú). S ha egy állat neve véletlenül hiányzik a magyarból, az nem mindig jelenti azt, hogy nem ismerte az őshazában a magyarság: sokszor azért veszett ki az ősi szó, mert babonás félelemből tilos volt kimondani. A medvét még a mai vogulok és osztjákok is csak körülírva emlegetik, ilyesformán: „az erdei öreg”, „a karmos öreg”, „a subás öreg”. A mi nyelvünkből is kiveszett a tányértalpú koma ősi neve, senki nem használta, mert tilos volt kimondani; helyette aztán mai hazánkban a szlávoktól kölcsönöztük a medve szót (amely szó szerint azt jelenti, hogy „mézevő” — tehát maga is afféle babonás körülírás szülötte, mint az „erdei öreg” vagy a „subás öreg”). A madarak közül ősi örökségünk a libának ma már kivesző régebbi neve, a lúd (az osztjákban lont, a vogulban- lunt — s eredeti jelentése az, hogy .madár’), a hattyú, a fájd, a fogoly; a rovarok közül a méhen kívül az ősi hazából hoztuk a hangya, a légy, a szú nevét.

Ahol annyi hal meg vad volt, ott természetesen halásztak meg vadásztak is. Ősi eredetű eleme szókincsünknek a háló, a hajó, a nyíl, az íj s amivel a nyilat kiröpítették, az ideg, valamint a lő, a fog ige. A megszerzett zsákmányt el is készítették, el is fogyasztották eleink; ősi eredetű szavaink a fő, a főz, a fazék meg a lé is: az eszik, az iszik, a köles (a vogulban: köles) s a kenyér (a votjákban: kenjyr — s ott azt jelenti: ,dara, derce’). Ez a szó figyelmeztet arra, hogy a szavak jelentése, jelentéstartalma, illetőleg az a tárgy, dolog, amelyet eredetileg jelöltek, idővel nagy változáson mehet át. A ház oldalát jelentő ősi szavunk, a fal, eredetileg növényi fonadékból készített rekesztőhálót jelentett, később veszszőfonadékot, amelyet a kunyhó falaként sárral betapasztottak — s így alakult ki végül mai jelentése. Agy szavunk is őshazai örökségünk — de természetesen ez sem a mai négylábú fekvőalkalmatosságot jelentette eredetileg; a zürjénben ma is annyit jelent .rénszarvasbőr’, amelyet tudniillik fekvőhelyül a földre terítenek. S ha már a ház berendezésénél tartunk, mondjuk el, hogy ősi eredetű az ajtó, a küszöb s a ház neve is nyelvünkben, valamint a lakik s az .épít' jelentésű rak ige (a finn rakenta azt jelenti .építeni’). A házban látható holmik közül ugyancsak az ősi hazából hoztuk magunkkal a lepel, az öv, a szíj, a fúró, a kés, a nyereg, az ostor, a kengyel nevét. (A kengyel voltaképpen összetett szó: első tagja, a kengy nyelvrokonainknál annyit jelent .bőrharisnya’, .rénbőrcipő’ — második tagja a .valaminek alja’ jelentésű al szó; anynyit jelent tehát szó szerint, hogy „talp alá való”);

A természet viszontagságaival küzdő régi ember természetesen megnevezte a természeti jelenségeket s a természeti világ tárgyait is. ősi eredetű ég, menny, világ, villám szavunk, a csillag, az éj, a hajnal, a víz, a jég, a hó, a fagy, a tó, a vadon, az ár, a hegy, az orom, a tűz, a domb, valamint az évszakok nevei közül a tél, a tavasz, az ősz. (Negyedik évszaknevünk, a nyár bizonytalan eredetű; legvalószínűbb, hogy a honfoglalás előtt vettük át valamelyik ótörök nyelvből). (A mi tél szavunk megfelelője a vogulban tel, a cseremiszben tél, a votjákban tol, a finnben talve.)

A testrészek legtöbbjét is ősi finnugor eredetű szóval jelöljük, ősi eredetű fej, homlok, szem, fül, száj, áll, váll, mell, szív, epe, máj, kéz, könyök arasz szavunk. Idetartozik voltaképpen a gyalog szó is, amelynek eredeti jelentése ,láb’ volt; finn megfelelője, a jalka ma is ,láb’-at jelent.

A rokonságot, rokoni kapcsolatot jelölő szavaink legnagyobb része is ősi finnugor eredetű; így az apa, az anya, a fiú, az öcs (eredeti jelentése ,húg’), az ip, a nap, a meny, a vő, a lány. Maga az ember is ősi eredetű szavunk: első eleme az em annyit jelentett ,nő’ (ez a szó rejlik emlő szavunkban is), második tagja, a bér pedig voltaképpen a férj, férfi szó „fér” tagjának felel meg; az ember tehát szóról szóra annyit jelentett; „nő -j- férfi”.

S természetesen ősi eredetűek névmásaink, a személynévmások is: én, te, ő, mi, ti s az ők. Ugyanígy a számnevek legtöbbje is finnugor eredetű nyelvünkben: az egy, a kettő, a három, a négy, az öt, a hat és a többi.

E legősibb nyelvi örökségünkről még azt említsük meg, hogy szókincsünknek mintegy ezer szava tartozik hozzá, ami nem tűnik túl nagy számnak, ha mai szókincsünk több tízsőt százezer szavára gondolunk. De ha a szavak előfordulását, használatának gyakoriságát nézzük, egyik tudósunk megállapítása szerint kiderül, hogy minden három szavunk közül kettőt ősi, finnugor örökségünkből merítünk.

Nyári emlék Magyarországról

Amerikai, svédországi és kanadai gyerekek egy csoportja a káptalanfüredi ifjúsági tábor strandján. A gyermekek a kellemes nyaralás mellett pedagógusok vezetésével a magyar nyelv tanulásával is foglalkoztak. A képen balról jobbra, állnak: Sail Péter (USA), Bihari Perry, Fejér Zsuzsi és Móritz Zsuzsa (Kanada). Ülnek: Brandel Susanna, Zoltán Brigitta (Svédország), Moritz Eva (Kanada), Zoltán Éva (Svédország). Bihari Andrea (Kanada), Márffi József és János (USA).

Segner János András professzor

Olvasóinknak már 1967- ben írtunk a világhírű magyar orvosfizikusról — Segner János Andrásról —, akit a „Segner Hungarus" elnevezésen túl a turbina atyjának is neveznek.

Segnerre büszke szülővárosa Pozsony, büszke Debrecen, ahol városi orvos volt 1731-ben. S büszke Jéna, Göttinga és . Halle, ahol az < egyetemeken fizikát és matematikát tanított, és soha nem tagadta meg magyar voltát.

De Segner nemcsak fizikus és matematikus volt hanem csillagász is. Mint a csillagászat egyik úttörője működése jutalmaképpen „Segner-kráter" nevet kapott, a sok magyar kráterelnevezés mellett, a Hold egyik vulkanikus képződménye. Emlékezetül bemutatom Segner arcképét, azt ami a göttingai egyetem aulájában látható, és a hold-kráter képét és helyét is. Segnert, aki 1735— 1755-ig Göttingában a matematika és a fizika híressé vált professzora volt, az egyetem megbízta a várfal egyik tornyában létesítendő csillagvizsgáló elkészítésével, ő lett annak első igazgatója is. A csillagászat történetében Segner vizsgálatai és ez irányú számításai közismertek, a holdkráter elnevezés egyik jele az iránta tanúsított tiszteletnek.

Az „International Lunar Society" elnökétől, dr. Hédervári Pétertől a kráterre vonatkozóan a következő adatokat kaptam:

A Segner-kráter a Hold látható részének déli felén helyezkedik el, a nyilakkal

megjelölt irányban, a Bally- és a Schiller-kráterek középvonalában, közel a Holdkorong pereméhez. Átmérője 48 km, legnagyobb belső mélysége a kráter külső környezetéhez viszonyítva 2500 méter, sáncának átlagos magassága 1900 méter körüli. Mindezen adatok alapján a közepes méretű holdkráterek sorába tartozik. Központi csúcsa nincs, belső felülete aránylag sima. Ötös kráterlánchoz tartozik, közöttük a legidősebb. Külső pereméhez dombsor csatlakozik, ez egy nagy gyűrűs hegységnek a részlete lehet. A 2. sz. képen mindez jól szemlélhető.

A holdkráter elnevezése büszkévé tehet minden magyart, a nagy tudós emlékét az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület Segnerszakbizottsága is híven őrzi.

Lengyel Zoltán

„Segner Hungarus” aranyérmes oki. kohómérnök

A Hold egyik részlete a Segner-kráterrel. LENT: Holdtérkép, megjelölve a kráter helye-6