Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-08-20 / 17. szám
A HATTÉR Debrecen. Izzó kánikula. A Kossuth Lajos Tudományegyetem előtt csobogó szökőkút-sor. Az épületben hűs csönd. Nem némaság, csak a munka csöndje. Az egyetemisták vakációznak ugyan, a tudományok nagyerdei palotájában mégsincs szünet, itt talált otthont, immár tizenegyedszer a Debreceni Nyári Egyetem, július 17-től augusztus 15-ig. Rekordlétszám, csúcsforgalom. Ahogyan az előző esztendőkben, ez idén is 150—180 hallgatót vártak, s jöttek eddig (július utolsó napját írjuk) ikétszázketten, és még az utolsó két hétre bejelentette magát további harminc ember. Ha a parkban sétálsz, ha az egyetemi folyosókat rovod, bekukkantasz a kollégiumi szobákba — azt hinnéd, Bábel. Mássalhangzókat ütköztetve keményen ropognak a szerb szavak, üdén csicseregnék a franciák, amott egy csoport olaszul dalol, s ha volna itt egy Pygmalion-beli Henry Higgins, biztosan följegyezhetne szép számú angol, ausztrál vagy yankee kifejezést a noteszába. A tantermekben, szemináriumi szobákban azonban csak (vagy legalábbis javarészt) magyarul folyik a szó. E kétszázvalahányak azért jöttek Debrecenbe, hogy magyarul tanuljanak. Egy részük felső, más részük kezdő fokon. Nyelvórák- és gyakorlatok; előadások és viták a magyar irodalomról, filmről, színházról; beszámoló a nyelvjárás-kutatásáról és Kodály, Bartók munkásságának ismertetése; népdal- és néptánc-tanulás; az ország ismertetése szóban és az ország ismertetése kirándulásokon — címszavakba tömörítve ez a nyári egyetem programja. Akadnak jónéhányan, akiknek fején a legbonyolultabb nyelvez' tű előadás alkalmával sin< , fülhallgató. Ök nem szorulnak rá a szimultán tolmácsolásra, kitűnően beszélik a magyart. Anyanyelvűk vagy szüleik anyanyelve. Közülük páran az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének ösztöndíjasai. Róluk készültek e portrék. ELÖSZÖRRE (Tőle még meg merem kérdezni, hány éves. Nézem tizenhatnak, kiderül, hogy húsz. Végzett zenetanárnő. Igaz, nemcsak zenét fog tanítani, de azt is. Gyorsan, szinte hadarva, mégis teljesen szabatosan beszéli a magyart.) — Ugye, nemrég került ki külföldre? — Dehogynem, ötéves voltam, amikor a szüleim kivittek. — Szóval 15 esztendeje. Hol él? — A kanadai Torontóban, s most először vagyok Magyar - országon. — Mi a legérdekesebb nálunk? — Minden érdekes, minden újdonság. (A vele együtt ebédelő két fiúra néz, mintha várná, hogy igazolják: itt csakugyan minden nagyon-nagyon érdekes. Azok bólintanak is, mire ő — mintegy megerősödve igazában — folytatja.) — Mindenféle emberekkel találkozhatom itt, és azt szeretem leginkább, hogy annyiféle nyelven beszélnek. — De ez nyelvi nyári egyetem, itt magyarul tanulnak ezek a „mindenféle emberek”, és Maga kitűnően beszéli nyelvünket. Mi hasznát veszi akkor az előadásoknak? — ó, rengeteget lehet itt tanulni! Például a magyar irodalomról ilyen komoly formában itt hallottam először, és ez teljesen új dolog. — Akkor bizonyára a népdal- és néptáncoktatás is sok újat adott, hiszen zeneszakos. — Látja, éppen ezek nem adtak újat. Torontóban, a magyar egyesületben nagyon sok dalt és táncot tanultam már. Néptánc-tanulás Előadáson. A tanár: Dr. Lőrincze Lajos — A szülei könnyen elengedték ? (őszintén szólva, töprengtem, megkérdezzem-e vagy sem. Hátha neuralgikus pontot érintek. Ügy látszik, észrevette, hogy habozom, csúfondáros kis fintort vág.) — Hogy elengedtek-e? ök küldtek: menj, nem kellesz! — És miről fog odahaza mesélni ? — Arról, hogy milyen az élet Magyarországon. — És milyen? — Olyan, mint nálunk, otthon. Csak talán kulturáltabb. Megismerkedtem itt magyar egyetemistákkal. Komolyabbak, mint mi, és ’alán okosabbak is. Többet tudnak. — Pedig mi elégedetlenek vagyunk a képzéssel, a diákok úgyszintén. — És mégis. Nekem ez a véleményem. Itt mintha nem futnának úgy a pénz után, itt megélnek az emberek — és főleg a fiatalok — kocsi nélkül. Legalábbis nem a kocsi az első téma. Hanem az irodalom, a művészetek, a zene. — Mondjon már valami olyat is, ami nem tetszik! — A hőség! Ez kibírhatatlan! Nem lehetne ezen valahogyan segíteni ? ... (És ekkor hozzák a levest — ugyanis az ebédlőben készült a portré —, méghozzá a forrót. Megint megjelenik Beki Halász Annamária arcán az a bizonyos csúfondá-Két vers tanúsága A Robert Graves által alapított költészeti díjat az idén Zelk Zoltán „És és” című verse kapta. Az Írószövetség költői szakosztályának elnöke, Vas István és titkára, Fodor András, és az odaítélő bizottság Graves által felkért tagjai, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor és Vajda Miklós indokolták a döntést. A díjat az itt közölt, korábban Zelk Zoltán legutóbbi kötetében megjelent versért az Írószövetség elnökének, Darvas Józsefnek és ügyvezető titkárának, Kiss Tibornénak jelenlétében adták át az azóta elhunyt Devecseri Gábor kórházi szobájában... „aki nem érte be emberi akaraterő eddig ismeretlen csodatételével, azzal, hogy utolsó tíz hónapjában, mikor egy kórházi ágy volt fekhelye, íróasztala, világa, kötetnyi gyönyörű verset, megindítóan szép életrajzi regényt, okos tanulmányokat s remek műfordításokat küldött az olvasónak — arra is volt szivének s karjának ereje, hogy baráti ajándékot osztogasson ...” ZELK ZOLTÁN: Es és Mikor a szobába benyitva, megláttam gyilkosom, ahogy fecsegve ül a kagylószékben, ahogy némult-riadtan átoson a villanyfényben ázó falakon —. de megszántam! hát emlékszik még? ö, aki ölt? s elfogadva kezét asztalhoz ültem és hogysminthátmegvagyunk ugyehúszéveéppenannyitán mennyimindenmárdetartjukmagunk haévhanyavályanemiskevés haérszűkülethaprotézisés és és beszélgetés és a lemezen a tűsercegés’ és fekete és szendvics és ital és cigaretták és néhány szivar és rekamié és prices és szalmazsák és hófúvás és roskadt almafák és erdőtűz és áradó folyó és éjfél múlt és porlik már a szó és poharát ejti a társaság, támasztva az éj omladék falát — rájuk ne dőljön a világ! DEVECSERI GÁBOR: Csak Ha csak egy szőlőlevelet sikerül megörökítened, ha egyetlen sorod is odaérez a feszes fürtszemek fényköréhez, vagy ha csak vágyad támad a délutáni tóra tekintve, hozzá szót is találni, vagy ha a szépre nézve, hozzátenni semmit sem áhítsz, csak belemerülni mint lelked otthonába: már nem éltél hiába. (Az utolsó versek egyike) Szombat délutáni szieszta A szerzó (elvételei ros fintor, de megadóan kanalaz. Csak akkor tiltakozik, amikor fényképezni akarom. Ah, nem azért, mert eszik, hanem mert, ügye, rendetlen a haja... Meg a ruhája sem „olyan”... De este hajat mos, majd holnap... Csakhogy akkor én nem leszek már Debrecenben. .. Nos, majd legközelebb. A következő nyári egyetemen.) HARMADSZORRA (Győri Géza vegyész az ausztráliai Melbourne-ből harmadszor látogat Magyarországra. 1965-ben először, 1968-ban másodszor, s most, 1971-ben harmadszor van itt. Szinte menetrendszerűen, háromévenként jön, még akkor is, ha — mint éppen most — kissé gyengélkedik.) — Miért, mi célból vállalja a fárasztó utat s a nem kevés útiköltséget? — Nehéz megmondani. Azt hiszem, elsősorban azért jövök, hogy ne feledjek el magyarul. — Ettől nem kell tartania! Hibátlanul, tökéletes kiejtéssel beszél. (Nem udvariaskodtám, így igaz. Sőt: nemcsak hibátlanul beszél, még választékosán is. Ha jól meggondolom, éppen ebből érezni, hogy külföldi. Nem a köznapi beszéd, inkább a veretes irodalmi művek kifejezéseit használja.) — Most már, gondolom, valóban tűrhetően beszélek. De amikor először jártam Magyarországon, 1965-ben, bizony, a barátaim figyelmeztettek: „Géza, te énekelsz!” És tényleg! Aki az angol beszédhez szokott, az éneklő akcentussal beszéli a magyart, ugyanis az angol szóhangsúly változó, a magyar pedig mindig az első szótagot nyomja meg. Azóta, ha anyanyelvemen beszélek, tudatosan teszem azt, amit önök automatikusan: a szó elejét hangsúlyozom. — A program tehát a nyelvgyakorlás? Csak a nyelvgyakorlás? — Ezt nem mondanám. Tizenhárom évig éltem Debrecenben, most föl szeretném eleveníteni ismeretségemet a várossal. Utána Budapestre utazom, fölkeresem régi barátaimat. Tudom, ezzel nem mondtam sokat, egy újságíró többet szeretne hallani, azt például, hogy milyen a nyári egyetem, színvonalasak-e az előadások. De mit csináljak? Csak most érkeztem, erősen késve, ha egy hét múlva faggatna, többet és talán érdekesebbeket mondhatnék. (Később ismét találkozunk, a terített asztal mellett, ekkor Ausztráliáról mesél. A köztisztviselői felelősségről, a magyar kolónia életéről, arról, hogy Melbourne az egyik legnagyobb „magyar város”, s hogy sokat kell vitáznia bizonyos áramlatok képviselőivel, s közben — isten tudja, hogyan — az emberi emlékezet megbízhatatlanságára terelődik a szó. Hogy amire az ember emlékezik, s akár esküt is tenne rá, hogy úgy van, az gyakran nem más, mint a képzelet és valóság szétbogozhatatlan keveredése. És másnap, amikor ismét találkozunk, Győri Géza már példával igazolja előző napi elméleti fejtegetését.) — Délután beültem egy taxiba és kivitettem magam Nyírábrányba. A debreceni tizenhárom év előtt ott laktam hét esztendőn át. Jó volt körülnézni ennyi idő után. Nagyot változott ott is minden. De, őszintén szólva, engem leginkább az érdekelt, ami nem változott, ami úgy maradt, ahogyan annak idején láttam. A malom például. Vagy a Szapáry kastély. Vagy a templom. S tudja, mi a furcsa? Hogy ezek bár megmaradtak, mégsem olyanok, maradtak, mint voltak. Gyerekfejjel mekkorának láttam én a templomot, milyen monumentálisnak őriztem meg magamban a kastély timpanonját! (Kezével a levegőbe rajzolja a homlokzat háromszögét, a tekintete valahová a távolba réved. Nem, nem Nyírábrányra gondol már, azt hiszem. Nem is a csalóka, nagyító-szépítő emlékezetre. Inkább az Időre, amely lefarag a Nagy-ból, s hozzátold a Kicsi-hez. A találkozásokra — emberekkel és tárgyakkal —, amelyek örömet hoznak, de szomorúságot is.) G. L. (Folytatjuk) 11
