Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-08-07 / 16. szám
cUleléruf i Qánűs FŐISKOLAI HALLQATÓ ARCKÉPEK A MÁBÓL RIPORTER: Milyen meggondolások alapján választotta a filmrendezői pályát? EDELÉNYI JÁNOS: Európa legjobb középiskolájába jártam. Képzeljen el egy olyan gimnáziumi osztályt, ahol mindenki tudott mindenkit utánozni. Tanárokat, pedellust, és egymást. Minden tanítási nap folyamatos színházi előadás volt. Dokumentációja — körülbelül 40 kötetre való szín- és dalmű kéziratos példányai — ereklyegyűjtő osztálytársaim fiókjaiban találhatók. Másodikosok voltunk, amikor Kern András barátommal elkezdtük komolyan venni az utánzásokat. Nyolcmilliméteres filmet készítettünk, amelyben Alain Resnais francia filmrendező vélt modorosságait parodizáltuk. Azután megtetszett ez az újabb játék. Harmadikban kisjátékfilmet készítettünk, amellyel nagydíjat nyertünk a XIII. Országos Amatőrfilmfesztiválon. És ettől kezdve szerencsém volt. Érettségi után a televízióhoz kerültem — segédoperatőrként dolgoztam —, majd 1968-ban felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. RIPORTER: Bár ön főiskolás, nevével a televízió képernyőjén találkoztunk. Kérem, beszéljen televízióbeli munkájáról! EDELÉNYI JÁNOS: A kérdés ellentmondást feltételez. Valóban a főiskola rendtartása nem engedi, hogy hallgatói az első két tanévben munkát vállaljanak. Évfolyamom — amely jórészt volt tévésekből verbuválódott — hallgatólagos engedélyt kapott a gyakorlati munkára. Így Zolnai Pál rendezővel és Vértessy Sándor riporterrel együtt filmet készíthettem az 1970-es tiszántúli árvízről. Számomra egy ilyen dokumentumfilm forgatásában való részvétel több, mint operatőri rutinfeladat. Szinte egyetlen lehetőségem — anyagi és egyéb lehetőségek híján —, hogy az országot a magam számára feltérképezzem. Utaimon olyan élet- és valóságanyagokkal találkozom, amelyek, remélem későbbi munkáim ellátásához is segítséget adnak. Ugyanilyen szempontból volt nagy jelentőségű számomra az a megbízás is, amely lehetővé tette, hogy másodmagammal négy hetet töltsék Olaszországban. Űtunkról hatrészes film született, amelyik arra a kérdésre igyekszik választ adni: milyenek az olaszok? RIPORTER: Véleménye szerint mi az oka annak, hogy szinte minden ország Edelényi János televízióját elárasztják a különböző sorozatok? EDELÉNYI JÁNOS: Gondolom, elsősorban anyagi és nagyon könnyen belátható műsorszerkesztési okai vannak. Bizonyára önnek is feltűnt, hogy a kalandfilm-sorozatok nagy része éppen 13 részes. Nos, 13 hét, egy negyedév. Ami az ismertterjesztő sorozatokat illeti, azt hiszem a bemutatandó anyag- és információmennyiség nagysága indokolja a több részre tagoltságot. Egyébként nehezen tudok külön sorozatműsorról beszélni. Ügy fogom fel, hogy a tévé egész műsora egyetlen grandiózus sorozat. Nálunk például, tizenkét éve tartó sorozatműsor, heti három, négy és most már hat adással. Sorozat, amely ugyan tarka és sokrétű, de amelyik a minden esti jelentkezés monotonságával magában hordja azt a veszélyt, amelyre a kritikusok éppen egy-egy túlburjánzó ismeretterjesztő sorozat kapcsán szokták felhívni a figyelmet. Arra a veszélyre gondolok, hogy a nézők az információk passzív befogadóivá válhatnak. RIPORTER: Gondolkodott-e azon, hogy a televízió milyen hatással van a személyiség alakulására? EDELÉNYI JÁNOS: A rossz műsorok feltétlenül és egyértelműen rossz hatással. Még akkor is, ha például a rosszul művelt ismeretterjesztés is vitathatatlanul terjeszt ismereteket. De ugyanakkor igénytelenségre ösztönöz, megelégszik a néző gondolati zsongításával. Éppen ezért az én elképzeléseimben a jó televízióműsor (legalábbis ami engem, mint „leendő alkotót’’ érdekel) pontosan az, amelyik nem hajt térdet a nézők vélt — és gyakran nagyon nivótlannak vélt — elvárásai előtt, hanem ha csupán árnyalatban is, de szembeszegül azokkal, vállalja a zsongítás helyett a — gyakran népszerűtlen — ellenállást, az elgondolkodtatást, ha hozzájárul a személyes és társadalmi önismeret elmélyítéséhez. RIPORTER: Milyen jellegű filmeket tervez? EDELÉNYI JÁNOS: Természetesen, az előbbi értelemben vett jó filmeket. Kevésbé nagyképűen: olyan filmeket, amelyek őszintén, igaz dolgokról szólnak, amelyek megpróbálják ábrázolni a világban a jó és rossz erők egyensúlyát, amelyek reményt adhatnak. (Sajnos ez még nagyképűbbre sikerült...) Inkább felsorolom a példaképeimet. Nagyon szeretem Fellini Országúton és 8 és V2 című filmjeit, Robert Enrico Kalandorok és Bagoly folyó című műveit, Bressont, Truffaut fiatalkori alkotásait, a Csoda Milánóban-t, De Sica filmjét és úgy emlékszem még sok mindent. RIPORTER: Köszönöm az idejét és a figyelmét. Salamon Pál A fenti cím nem átvitt, nem is jelképes: tessék elképzelni, hogy egy falut — nem a lakóit, hanem magát a falut — egyik végén megfognak és felállítanak... Hogyan lehetséges ez? Valahogyan így: a magyar falvak egyik típusának jellegzetessége, hogy egyetlen, hosszú utcasorból áll. Tessék egy ilyen falvat a felvégnél megragadni és képzeletben, mint a függőzsinórt, magasba emelni! Aztán tessék megnézni az ide mellékelt képet. Egy úgynevezett torony-, vagy magasházat látnak. Lakóházat. Nos, ez a talpára állított falu. Főutcája a lépcsőház és a felvonó, házai az emeletek és lakások, udvarai az emeleti folyosók és pihenők. Némelyikben körülbelül anynyian laknak, mint egy kisebb faluban. És némiképpen ugyanúgy, noha nagyon másként is, mint akármelyik „földszintes” faluban. A minap bejártam az egyiket. Voltaképpen mindegy is, hogy melyiket, mivel hasonló házak manapság gombamódra szaporodnak a magyar városokban. (Olykor túlságosan is, magukra vonva a nagyzási mánia gyanúját: minél kisebb város, annál magasabb ház... — mondják a fullánkos nyelvűek.) Ez, amelyikben én jártam, a szükségesek közé tartozik, egy rohamosan fejlődő iparvidék középpontjában áll, ahol valójában majdnem egész falvak költöznek fel a városba. Munkanapon, késő délután lépek be a kapun, miután áttörtettem a — járdát, és széles bejáratot megszállva tartó — gyermekek játékautó-, roller- és kerékpárakadályain. A házfelügyelőnőnél érdeklődöm Varga Vilmos gépkocsivezető iránt, akiről kiderül, hogy a „felvégen” azaz a nyolcadik emeleten lakik. — Megkérdezzük, otthon van-e? — mondja az asszony és megnyomja a névtábla csengőjét. — Hogyan válaszolnak? — kérdezem. — Sehogyan. Majd a Bori lejön és megmondja, hogy otthon van-e az ura? — A nyolcadikról? — Mi az! Ott a lift... Ekkor találkoztam össze először a faluval, igaz gépesített változatban. De a szomszédolás, az „átugrás” szokása mit sem változott: a háziasszony, kötényben, kendős fejjel, kezében azonban a fakanál helyett a felvonókulccsal, éppúgy átszalad a szomszédba sóért, pletykáért, átcsellengett kisgyerekért, mintha nem emeletek, hanem deszkakerítések választanák el egymástól őket. Búgott a lift és egy perc múlva Bori asszony a kapu alatt termett. Kiderült, hogy a férje még nem érkezett haza, ó nem a munkából, annak már letelt az ideje, de ma éppen Vilmos nap van és ugye... Nem baj, addig meglátogatom Kovács Józsefet, a szerelőt. Igen ám, de a második emeleti lakásba is hiába csengetek be, mert az „alvégi” szomszéd ugyancsak a Vilmos napot ünnepli a cimborákkal. Címlistámon Balogh Ede főmérnök neve a következő, ö valahol a falu közepetáján lakik, az ötödiken, önála azonban még az asszony sincs otthon, lement sétálni a legkisebbik gyerekkel. Míg a kamaszlány a mosógépet őrzi, a nyolcesztendős sráccal kiállunk az erkélyre, mamalesre. Meg is pillantjuk a magasból, két sarokkal odébb, más ba-Á falunyi ház (Vámos László íelv.) bakocsis anyukák bokrétájában. A srác kiereszti a hangját, de csak az én dobhártyám rezeg tőle, a célig nem jut el. Mit se tesz, kapja magát a gyerek, és megragadva a liftkulcsot — e falu címerét és pecsétnyomóját, amely minden titok nyitja —, elrobog, hogy személyesen adjon hírt rólam. Míg várom, a finom rézkarcokat nézegetem a falon és a könyvszekrényt: divatos regények és szigorú kötésű szakmunkák egymást támogatják benne. Azután megérkezik az asszony, szétosztja gyerekeit a négyszobás lakásban, annak rendje és szüksége szerint, nekem pedig menti a férjét: a megyeközpontba kellett sürgősen beutaznia, talán, ha este kilencre megérkezik... Ballagok lefelé a lépcsőn, s majd felbotlom egy fordulóban a zsámolyban, ösöreg fehérbajszos, ezerráncarcú parasztbácsi ül rajta, kalapban, ajkai között görbeszárú pipával. Kiült a „pitvarajtóba”, ahogyan egy életen át megszokta, hogy nézze a „világot”... Nem ő tehet róla, hogy ez a világ időközben betonba, olajba, elektromosságba öltözött. Nem látszik szomorúnak, elveszettnek sem. Ül a kitett kispadon, míg a nyitott ajtón át a rántott szelet illata és egy beatzenekar lármája zúdul ki, az aszszony — lánya? menye? — főz, a gyerekek magnóznak és ő pipázik. A libákat nem kell hazahajtani a rétről. Lámpagyújtásra azután mindenki hazakerül a mezőkről. Vilmosunk odahaza ünnepli tovább magát, szalonnás-paprikás rántottával vetve ágyat a további kortyoknak. Tányér kerül elém is, és bár először találkozunk, hiábavaló szabadkozni, sértésnek venné. A csengő szaporán szól, jönnek a szomszédok köszönteni, többnyire úgyszintén borral, míg egy ajtónyitásnyira be nem toppan Kovács Jóska „alvégi” szomszéd, akit kerestem volt én is. Behemót nagy ember és olyan köszöntő rigmust vág ki barátja örömére, hogy idejegyezném minden sorát — ha bírná a nyomdafestéket. Ott az asszonyok is mulattak rajta, s azután alig férünk az étkezőkonyha asztala körül. A belső szobában közben jár a televízió, többnyire csak úgy magának. Az esti mesére beszalad a HM gyerek, de utána mindjárt visszaszivárog a felnőttek közé, nem lehet ágyba parancsolni. Később valami érzelmes tévéjáték van a műsoron, folytatásos, az az asszonyokat szippantja ki közülünk. De ők is visszatérnek, csak a nagymama maradt odabent, alighanem elaludt közben az öblös karosszékben... Mintha Arany János Családi körének idilljében ülnék, csak ne csattogna a hűtőszekrény ajtaja oly sűrűn. Majd tíz óra, mire szabadulok, s töprengek, merjek-e becsöngetni még a főmérnökhöz? De világosság szűrődik ki az ajtón, megnyomom hát a gombot. Nem túl sok örömmel, de udvariasan fogadnak. Pihenésben zavarnék? — Szó sincs róla. A dolgozóban még egy férfi ül: ő is a „faluban” lakik, már nem is emlékszem, hányadik emeleten. Geológus és jó barát, az asztalon térképek, szintrajzok, számítások kiterítve. Szakmai vita folyik, a főmérnök a megyeszékhelyen felmerült új problémához kér tanácsot. Amint megérkezett, előbb a barátjához csengetett be, s már hozta is fel magával. Csendben kivárom, amíg végére érnek. Éjfél is elmúlik, mire innen is búcsúzom. Amiért jöttem, dolgom elvégeztem; csendes beszélgetéshez bor került itt is az asztalra, s a lemezjátszón halkan forgott egy Brahms zongoradarab. A gyerekek régen aludtak már, az aszszony a konyhában matatott. Az emberi vágyak és lehetőségek határairól volt szó, a nagybetűs boldogság csupa kisbetűs feltételeiről. Erről beszélgettünk fent, a Vilmos napi ünneplőkkel, s erről itt is. Mit beszélgettünk, elmondom legközelebb. Most csak a „falut” szerettem volna bemutatni, ahogyan karcsún és fehéren a magasba nyúlik egy iparosodó magyar kisváros kellős közepén. Még magában áll, nézhetjük felkiáltójelnek, amely biztat is, figyelmeztet is. De közelében alapozzák már a társait. Az ablakokban kialudtak a fények. Késő van már a falunak. Csak a szemben levő neonreklám villódzásait tükrözik vissza az üvegtáblák. 1971-et írunk. Bogáti Péter A Svéd—Magyar Filmklub hazalátogató csoportja három emlékezetes szép hetet töltött Magyarországon. Programjuk egyik csúcspontja egy látogatás volt: a Fóti Gyermekvárosban jártak. Képünk a csoport néhány tagját ábrázolja a Gyermekváros életéről tartott tájékoztató után.
