Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-30 / 2. szám
BEMUTATJUK Buda Ferencet A küzdés vállalása, sőt akarása, a töretlen hit a küzdelem eredményességében: ez jellemzi Buda Ferenc költői alapállását. A vas és a fű, ezek a visszatérő jelképek foglalják keretbe egyéniségét: a vas keménysége, a fű szívóssága, együttesen a való világhoz tapadás: ennek a költője ő. Küzdelem elsősorban önmagával, önmaga kifejezéséért, őszinte feltárásáért, a további feladat, a szélesen, nemcsak egyénien értelmezett őszinteség megvalósulásáért. Az őszinteség nála az igazsággal, az igaz emberséggel azonos. Első kötete a „Füvek példája” címet viseli. A „verhetetlen, mindig megújuló füvek, a zöld katonák” sugallják energiáját: „Ó, vasszelídségű füvek, ti zöld katonák, lágyságtok iszonyú fegyver ...” A sejtelmes képet közel hozza, kibontja: De nékem a füvek példája erét át, s az égig épülő láthatárok között én már csak dolgozni akarok, álmomban is dolgozni felnőtt felelősséggel, földnek támaszkodó vaslétra-akarattal, fejemet fölemelem, mint a füvek, a zöld katonák ... Szóljatok című versében szinte teljes képet ad költői világáról. Izgatott hangú, nyugtalan indítás után helyzetkép következik: nyugodt, derűs környezetben születik a vers: ... Ülök az udvaron, apám udvarán, a szilvafa alatt... ... nyugodt vagyok. Mellettem bor van egy üvegben, vörös bor ... Majd az idilli hang megtörik: Lám, könnyeznek a venyigevégek, nekik valami fáj. És a békés udvarban nehéz emlékek sorjáznak elő: Bizony, már húztad itt is és ott is az igát, tenyered rá a tanú. Emlékezzél csak: a vasakkal kezdted — maguktól nem hajoltak! aztán az emeletek s a hátadon a dögnehéz parkettakötegek, majd a zengő fűrész, az a villanymotorra szerelt harapós acélszörny ... A sorok hosszának izgatott váltakozása, különös ritmusa a külső nyugalom és a belső nyugtalanság tükrözője. A vers elején és végén azonos strófa az emlékekből leszűrt elhatározást ismétli: Szóljatok, rozsdás hajnalok kürtjei, ti sárgacsizmás kakasok, rúgjátok szét kusza álmaimat, vashomlokú, konok hitemet hirdessétek: nem lehet igaz, hogy vér és erő hiába elároklik, harsány hazugok torka bedagadjon a ti szavatoktól, szóljatok, Iángfejű kakasaim, naponta kiáltsatok, hogy el ne aludjak! Más versében még megerősíti hitvallását: hitemen nincsen rézrozsda, mindenért megjártam belső poklaimat... A súlyos emlékképek valóságosak. Nehéz ifjúságra, kemény munkára emlékezhet viszsza. Mindez azonban önbizalmát, határozottságát növeli: Higgyétek el, nem vagyok akárki, Pincelépcsőn tanultam meg járni. Csetledeztem, botladoztam félve, s négykézláb, de fölmásztam a fényre .. . S ez az emlék, ha nem is végleges, de döntő tanulságul is szolgál: Célod legyen, ha nem is a végső, hogy pusztuljon minden korhadt, vásott csigalépcső ... Nagy elhatározással vág költői útjának, érthető, ha sokáig magányosnak érzi magát. „Magam vágok a hegynek” — írja egyik korai versében, s a hegyi út mindenhonnan a kezdődő vihar okozta gyötrődést _árasztja: „Kínozzák egymást az ágak”; „ropog a pánt a nyitva felejtett kapukon, potyog a pendülő üveg, cserép, törik az ablak ...” S a valóságos és egyben jelképes hegyre induló költő a rá kezdettől jellemző módon viselkedik: „dermedő öklömet zsebre gyűröm, leszegett nyakú konokság visz előre, szembe a vihar veszett csődöreivel...” Majd folytatva a környezet riasztó képeinek feszítését, a befejező sorokban ismét a döntő elhatározás: Csak e csontokat ropogtató küzdelem vár minden következő utcasaroknál, de én nem állok meg sohasem, nincs bennem töredelem, fogaimat összeszoritom, felfelé gördüld kő vagyok. Fújj hát, erős szél! A „mélyről” elindult költőnél érthető a magányérzet. Maga vállalta küzdelmében úgy érzi, egyedül van, fegyvertelen: M^yek hát tovább örökké, fejszétlenül, nagy fák közé ... Más versében nemegyszer a „semmit” érzi maga körül: Nincsen semmim, egy kevés se, lehet, nem vagyok már én se . . . A magányos küzdelem érzése mégsem végleges állapot. Nem is lehet az, hiszen a valóságot kézzelfoghatóan érzékelő költő tudja, hogy nem maradhat végleg magányos, és igényli is az elfogadást, a befogadást, a szeretetet azoktól, akikhez szól. Botladozom című versében egyszerű szépséggel vall erről: Nem akarok menekülni s nem akarok lemerülni de ha fázom a hidegben hadd bújjak meg szívetekben ne nyúljatok a haraghoz szorítsatok magatokhoz Kevés szerelmes versében is a közvetlen s ugyanakkor intellektuális költő szólal meg, akinél a csipkefinom kedveskedés szavai között dinamizmusa is érződik, s aki határozott egyéniség lévén, tiszteli a másik egyéniséget is. Álljon itt bizonyításul egyik szép szerelmes verse: MONDOM Ha jössz velem az árnyékok alatt kézenfoglak meg ne üsd lábadat s vigyázok hogy a csillagok kövek köszönjenek Ha elmégy tőlem visszajöjj megint falakon át figyelem lépteid s ha csengő szól a kulcsot is viszem kis szívem Ha nálam leszel magadnál leszel már reggeltől várom hogy érkezel s ha itt vagy mindig azt mondom ne menj hát maradj Buda Ferenc Legutóbbi kötetének címe „Ébresszen aranysíp”. A címadó versben erőteljesen s mégis valamilyen érdekes ökonómiával jelentkeznek a már megismert vonásai: ... Párolgó tükrök, ti vas-villogású vizek, velem legyetek, és ti Is, tüzek!... Üjszerűen hat, hogy mintegy saját sorsából leszűrt tanulságként a „teremtő szegénységitől várja a további erőt, A vers költői öntudatának megszilárdulását is jelzi: ... Teremtő szegénység, türelmes krumplifészkek, táplálj, babvirág, fehér bokor, csavarodj homlokomra dísznek! Ébresszen aranysipod, virradat! Súlyos vagyok, reszketnek alattam a hidak. Buda Ferenc 1936-ban született Debrecenben. Jelenleg Kecskeméten él, tanár. Sajnos, rovatunkban nincs mód a versek részletesebb elemzésére, pedig szép feladat lenne bemutatni, hogyan szívta fel és olvasztja magába Buda Ferenc a régi és a modern magyar líra legnagyobbjainak hatását, s hogyan válik a költői ihletés egyéni hanggá nála. M. Kállai Magda Qórdonyi A láthatatlan ember Képregény-változat: Cs Horváth Tibor - Korcsmáros Pál 7
