Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-30 / 2. szám
ARCKÉPEK A MÁBÓL 'Z&mÚi^o: ftkiiíW cUét&foH&ió: MsMtb Az előadás színhelye : a 700 éves Győr Egri István a Vasarely-kompozíclóval (Szilárd! Béla felv.) Ahogyan az Annet sur Marne-ból érkezett távirat jelezte, megérkezett a csomag Budapestre. Súlya: négy és fél kiló, mérete 60X 50X10 centiméter. Ez a csomag: egy díszlet makettje Racine „Berenice”-éhez. Alkotója: Victor Vasarely. De hogyan került ez a díszletterv Budapestre? A történet 1969. őszén Vasarely budapesti kiállításán kezdődött. Egri István, a Nemzeti Színház rendezője, a francia kultúrának évtizedek óta barátja, kitűnő ismerője, természetesen ott sétált a nézők között. Ismerte már Vasarely munkáit, ez a találkozás nem volt új. De mégis, ezen a kiállításon a formák és a színek pontos, kiszámított művészete megfogta, megihlette, elindított benne valamit... S néhány nappal később a Francia Intézet fogadásán személyesen is elmondta Vasarelynek: festményei neki, a színházrendezőnek, valami másról is szólnak, mást is közölnek, mint a többi nézőnek, ö a formákban, színekben oly gazdag és változatos képekben remek színpadi díszlet lehetőségét látja. Vasarely mosolygott. Egyszer régebben, Párizsban, tervezett már díszletet. — Nem volna kedve hozzá újra? — kérdezte Egri. — Attól függ, mihez? — Racine-hoz. Ehhez tudni kell, hogy Egri István — aki modern külföldi és magyar vígjátékok tucatjain kívül egy sor klasszikust rendezett már, Arisztophapészt, Shakespeare-t, Moliére-t, Balzacot, Pirandellót — régóta hiányolja Racine-t a magyar színpadi életből. Régi vágya, hogy Racine valamelyik drámáját színpadra vigye. — És miért éppen rám gondolt Racine-nal kapcsolatban? — kérdezte Vasarely. — Racine a drámaköltészetben a matematika. ön a képzőművészetben a geometria. Ebből a kettőből a tudományban nagy dolgok születtek, próbáljuk meg, hátha a színpadon is kerekednék belőle valami jó. Vasarelyt ez a válasz megfogta. — Lehet róla szó... Egri akkor, az ígéretféle hallatára, megijedt. — Csakhogy egy baj van — aggodalmaskodott —, félek, hogy mi az ön díszletterveit nem tudjuk megfizetni... — Magyarországnak, szülőhazámnak, megcsinálom ingyen. Pár nap múlva Vasarely elutazott. Egri pedig nekilátott Racine tanulmányozásának. A dolgok úgy alakultak, hogy akkorra már Váradi György, a győri Kisfaludy Színház lelkes igazgatója felkérte, rendezze meg 1971 elején, a győri színházban a Berenice-t. Győr ugyanis várossá alakulásának hétszázadik évfordulójára készül, s ez az előadás az ünnepségek egyik fénypontja lehetne. A történethez hozzátartozik Egri István megbízható pontossága, rendszeretete, szívós makacssága, ahogyan művészi elképzeléseihez — ha nehezen megvalósíthatók is — ragaszkodik. Évtizedek óta naponta feljegyzi éppen soros noteszébe életének fontos mozzanatait. Vasarely ígérete, címe is a noteszba került. Irt neki. Kérdezte, állja-e még az ígéretét. A válasz hamar megérkezett. Igen, de ismernie kellene a színpad alaprajzát, a világítási lehetőségeket, a technikai berendezést, és ami a legfontosabb: a rendező elképzeléseit__ A dolgok ilyen stádiumában szokott sok jó ügy elsikkadni. Mert ilyenkor kezdődik a labdázás. Tárgyalás az igazgatóval, a titkárral, a szcenikussal, a fővilágosítóval, tárgyalás szinte a végtelenségig. Egri azonban nem dobta el, hanem magánál tartotta a labdát. Maga szerezte be a kért adatokat, a szakszerű technikai leírásokat is mellékelte hozzá, majd ismertette rendezői elképzeléseit: „A Berenice az a tragédia, ahol vér nem folyik. Annál mélyebb, megrázóbb a dráma belül az emberekben. A szívekben, a lelkekben, a gondolatokban. A dialógusokat zenei felépítéssel akarom megkomponálni. A legszebb zenére, az emberi hangra gondolok. Kevés mozgás, ökonómikus gesztusok. Legfőbb mondanivalóm: a hatalom megsemmisíti a legigazibb érzéseket: a szerelmet és a szeretetet. A modern színjátszás gazdagságával szeretnék eljutni a racine-i szenvedély monumentalitásához. Mindez az ön izgalmas kompozíciójával és színeivel átfogva. Egyetlen díszletről van szó: csarnok Titusz és Berenice lakosztálya között. Elöl, jobbról és balról két ajtót kérnék, hátul két járást.. Postafordultával érkezett Vasarely válasza: „__Kiruccanok Versailles-ba, beszerzek egypár metszetet, és utána elfelejtek mindent, hogy a „három-tizenkét” egységes Vasarely-mű megszülessen ...” És egy hónappal később, november 18-án újabb levél Párizsból: „A mai napon elküldtem budapesti címére egy díszletpropozíciót... A Berenice előadási megoldása mindig probléma volt, még a franciák részére is. Hiszen ez az antik inspirációjú mű Versaillesben lett először játszva, a királyi udvarban, egy késői reneszánsz környezetben .. . Én két színmegoldást proponálok, ön választ majd.. A továbbiakban rendkívül pontos, részletes leírásban magyarázza meg a mester, hogyan kezeljék majd a makettet, hogyan készítsék el, hogyan tágítsák, mobilizálják, variálják a megadott méreteket. „Nekem személyesen a kék-sárga kompozíció tetszik jobban — írja Vasarely. — Mellékelem a három színskálát is, az árnyalatok kikeveréséhez. Jó munkát kívánok. (Nem lesz könnyű.)” A díszlet, a csomag, ahogyan Vasarely jelezte, pontosan megérkezett. Egri István — mi tagadás — dobogó szívvel pakolta ki, aztán lenyűgözve nézte, s napokon át gyönyörködött benne. Azonnal döntött, nem a vörössárga, hanem a kék-sárga kompozíciót választja. Ez a két szín — összesen tizenkét árnyalatban — az égszínkéktől a tintakékig, a homoksárgától a sötétbarnáig megejtő szépségben csillogott, ragyogott. A formák — jellegzetesen Vasarely stílusában — négyzet, kör, élére állított négyzet. Pontosság, tömör művészi kiszámítottság, a színek harmóniája árad a díszletből, akár a racine-i műből. Pongrácz Zsuzsa So mm kö l ^ábőnté A HELYIIPARI ÉS VÁROSQAZDASÁQI DOLQOZÓK SZAKSZERVEZETE KULTVROSZTÁLYANAK VEZETŐJE H1PORTER: Eredeti foglalkozása? SOMOSKŐINÉ: Porcelángyári munkás. RIPORTER: Mióta és milyen beosztásokban dolgozott a szakszervezeti mozgalomban? SOMOSKŐINÉ: 1946-ban szakszervezeti bizalmiként kezdtem, majd a szakszervezeti bizottságban oktatási felelős és rövid ideig szakszervezeti titkár voltam. 1948-ban az Építők Szakszervezetébe kerültem függetlenített funkcionáriusnak. Az akkor induló szakszervezeti üdülést szerveztem. Abban az időben az építőmunkások el sem tudták még képzelni, hogy szabadságukat ők, az ország vándorai, a legszebb üdülőhelyeken tölthetik. Ma már szinte magam sem hiszem, milyen nehéz feladat volt munkásokat meggyőzni arról, hogy üdülni is lehet. Számtalan kifogást hallgattam meg. Ilyeneket: „Kinevetnek a barátaim, hogy henyélni megyek. Mit csinálok én ott? Nincs bőröndöm. Nincs jó ruhám.” Első népművelő feladatom volt, hogy egyenként meggyőzzem az embereket. Mind több és több építőmunkás ment el üdülni. Ha lassan is, de megértették, hogy az üdülők az öi)éké. RIPORTER: Hogyan került kapcsolatba a kultúrmunkával? SOMOSKŐINÉ: Jegyességfm a kultúrmunkával tulajdonképpen az előbb említett tevékenységemmel kezdődött. Az üdülés ügyeit intézve nagyon sok emberi életet ismertem meg. Vitáztam, érveltem, meggyőztem, sikerek, kudarcok értek. Egyet azonban még abban az időben, azt hiszem, egész életemre megtanultam, hogy a jó szóra hajlanak az emberek, és aki szereti és meg akarja érteni őket, azt ők is elfogadják, hallgatnak rá. 1950-ben a Móricz Zsigmond Népművelési Főiskolára küldtek. Azután az Építőipari Szakszervezet kultúrosztályának vezetője lettem. Ami akkor csak nagyon érdekelt, az az évek folyamán életcélommá lett. Tizenkét évig az építőknél vezettem, tíz éve a helyiipari szakszervezetben irányítom a kultúrmunkát. Nem lehet ezt a munkát néni szeretni és nem lehet megunni sem. Azért nem, mert éppen ebben a két szakszervezetben van a legtöbb tennivaló az emberek nevelése, a művelés, a szépre és jóra tanítás terén. RIPORTER: Kérem, beszéljen az önök szakszervezetének kulturális tevékenységéről. SOMOSKŐINÉ: A Helyiipari és Városgazdasági Szakszervezet tevékenységéről viszonylag keveset tudnak, azért mert szakszervezetünk tagjai a társadalom kevéssé látványos területein dolgoznak. Ehhez a szakszervezethez tartozik többek között a víz, a csatornázás, a köztisztaság, a kéményseprés, a temetkezés, a Patyolat nevű mammut-tisztitóvállalat, a kertészet, az állami fodrászat, a szabóságok, a helyiipari bútorgyárak — valamenynyit szinte felsorolni sem tudom — dolgozói. Kétszáznegyvenezer ember. Az emberek képzettsége, érdeklődése is nagyon különböző. Területileg is nagyon szétszórt, nehezen átfogható. A mi szakmánk: a nagyipar előszobája. Akik a mezőgazdaságból, a háztartásokból az iparba igyekeznek, javarészt a mi üzemeinkben kezdenek dolgozni. Ebből következik ma még, hogy gyakran alacsony műveltséggel rendelkeznek. Felméréseink szerint például, ma 48 000 embernek hiányzik a nyolc általános iskolai végzettsége. Ez azt jelenti a közművelődési munkánk irányításában, hogy egyszerre, egy kollektíván belül az egyik embert az általános iskola elvégzésében segítjük. a másikat szakmára tanítják az üzemben, van akit rendszeres olvasóvá nevelünk (tagjaink 38 százaléka könyvtáraink tagja), van aki most ismerkedik a természettudomány egyes ágaival, van akinek a közgazdasági érdeklődését segítjük kielégíteni, és van aki színházba, múzeumba jár, táncolni akar vagy öntevékeny szakkörökben szeretné szabadidejét eltölteni. RIPORTER: Érzi e munkájában a megszokottság veszélyét, és ha igen, mit tesz ellene? SOMOSKŐINÉ: Ilyen veszélyt érzek, azt hiszem, két évtized után ez szinte óhatatlan. Talán két dolog segít abban, hogy ez a veszély ne hatalmasodjon el. Egyrészt a természetem, amely irtózik a sablonoktól és szüntelenül kísérletezésre, új módszerek kipróbálására sarkall. Még akkor ts, ha kísérleteim közben számtalan kudarc is ér. De mindig újra kezdem, és munkatársaimat is erre ösztönzöm. A másik tényező az, gmit az előbbi kérdésre adott válaszomban mondtam: a munkaterület maga, az iparba újonnan kerülő emberek helyzete nem enged megállást, megmerevedést, szinte elsöpri a sablonokat. S van egy tényező, amely mintegy nekünk dolgozik. Ez pedig a helyiipari üzemek családias légköre. Az emberek ismerik egymás hangulatát, személyes törekvéseit és az egymásrautaltságuk miatt őszintébben közelednek egymáshoz. RIPORTER: Nemzetközi kapcsolataik? Hogyan fogadják külföldön szakszervezetük művészeti együtteseit? SOMOSKŐINÉ: Szákszervezetünknek négy kiváló címmel többszörösen kitüntetett együttese van. A Bihari János Népi Táncegyüttes, a Liszt Ferenc Férfikórus, a Szilágyi Erzsébet Női Kórus és a Hevesi Sándor Irodalmi Színpad. Ezeknek az együtteseknek 192 tagja van, Törökországtól, Anglián, Portugálián keresztül egész Európát bejárták. Tánceayüttesünk megnyerte a dijoni arany nagydíjat, a Szilágyi Erzsébet kórus Olaszországban kórusversenyen második és harmadik díjat nyert. Számtalan kritikusi nagydíj és akadémiai oklevél jelzi útjukat. Százezrekkel ismertették meg a magyar művészet eredményeit és jól szolgálták a magyar szakszervezeti mozgalom hírét a világban. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál
