Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-29 / 9. szám
EQY KASTÉLY LAKÓI fljPKÓXTARSASAG.ELKöfr — S mennyien élnek itt? — A kastélynak háromszáz öreg lakója van. A fővárosi Szociális Otthonnak ezenkívül 86 alkalmazottja, s az egyik kastélyszárnyban még tíz bérlemény van, ezekben azok laknak, akik negyvenötben elfoglalták ezeket az üresen maradt lakásokat. A park harminchárom holdas. — Magyarán öregek háza e-z. S ki a háromszáz lakó? — Valamennyien budapestiek, akiket a fővárosi tanács utalt be ide, miután az épület Fővárosi Szociális Otthon. — S ki a legidősebb az öregek közt? — A minap halt meg egy kilencvenkilenc évesünk. Hartmann néni. A lakók átlagkora 76 esztendő, s tizennyolc olyan öregünk van, aki kilencven évnél idősebb, ezek közül tizenhét nő és egy férfi. Mészáros István, a Fővárosi Szociális Otthon főkönyvelőjének a társaságában bemegyek a gödöllői kastély dísztermébe, amely társalgó. Tizenöt-húsz idős nőt találok itt, az élet alkonyának abban a tűnődő, sehová sem néző állapotában, amely szociális otthonokból annyira ismerős előttem. Ki-ki olvas. Más meg csak néz. Hová? Talán sehová. Pálmák. Még a régi időkből itt maradt velencei tükrök. Hatalmas, faragott szárnyas ajtók. S fönt, nyitható ablak mögött a zenekar helye. Az egykori Grassalkovich-féle hercegi zenekaré. — A fővárosi tanács évente 6 millió 600 ezer forintot költ az otthonra. Lakói havi 450 forintot fizetnek, s aki erre sem képes, semmit. A házaspárok általában közös szobában élnek. — S kapcsolatok nem kötődnek? — Tavaly a kastély lakói közül egy nyolcvanéves nő feleségül ment egy ötvenhárom esztendős férfihez. A díszteremből átmegyünk még Ferenc József egykori dolgozószobájába, amelynek szárnyas ajtajába — megmutatják — páncéllemezt építettek, védelem céljából. Átsétálunk a szobába, ahol Mária Terézia lakott, a vörös márvány ajtókeretekkel ékes szobában az otthon könyvtára van. Cigarettára gyújtok, leülünk az eredeti, nagy, kerek asztal mellé, s amint egy hamutartóba helyezem a cigarettát, fölfedezem a hamutartó szélén az égetett hercegi címert. — Kissé elhanyagolt állapotban áll a kastély — mondom már a kertben, ahová kisétálunk. — Körülbelül hatmillió forintra lenne szükségünk a műemlék teljes felújítására. A templomot már újjáépítették — beszéli el Mészáros István. A kastély egyik szárnyába építették be valamikor régen a templomot, ezt a rokokó remekművet, egyik falán Grassalkovich Antal (az első, mert három volt) velencei mozaikképével. A templom, ahová belépünk, olyan, mintha tegnap készült volna el. Még friss a festék; minden ragyog. Körülbelül száz évig szerepeltek a magyar történelemben a Grassalkovichok. Nincs még egy magyarországi család, amely ilyen röpke idő alatt, ilyen hatalmas vagyont halmozott volna föl, s ilyen rövid idő alatt szórta volna szét, eltékozolva, homályos úton szerzett kincseit. Az ország legszebb barokk kastélyát — a gödöllőit — járva, föl kell idézni üstökös sorsukat. Adva van egy Nyitra megyei születésű fiú, akit a pécsi ferencesek kegyelemből szinte ingyen nevelnek. A fiú szlovák származék, s koldusszegény. Ez a fiú egyház-, majd államjogász lesz, királyi ügyész, majd a királyi ügyek igazgatója, majd az Űjszerzeményi Bizottmány, a Neoaquistica Comissio elnöke, s mint ilyen, a Duna—Tisza közén húsz falut, 135 ezer holdas hítbizományt rabol össze, megszerzi a 18. század közepén az úriszék jogát, a pallos jogot, elébb báró, azután gróf lesz, végül hercegi rangra emelkedik a család, s mindez úgy hull az első Grassalkovich Antal, a vagyonszerző ölébe, hogy elnöke a „Comissio”-nak. Az Üjszerzeményi Bizottmány előtt kellett igazolni a török alól felszabadult területek egykori birtokos családjainak a földhöz való jogát. De sok irat elégett, sok család kipusztult, sokan nem tudták birtokaikat igazolni — Grassalkovich rendre rabolta el e bizonytalan birtokjogú területeket. Fölépítették Magyarország legszebb, százszobás barokk kastélyát, a gödöllőit, ők adták a pesti telket az első magyar Nemzeti Színház építéséhez, a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, támogatták az Akadémiát, igen bőkezűek voltak a művészetek pártolásában is. S féktelenek, s oly pazarlók, s tékozlásaikban olyan törleszkedők, hogy meg akartak tetézni minden arisztokrata könnyelműséget, ők, a friss arisztokraták, a neofiták buzgalmával szinte. Elmegyünk a szomszédos, de közigazgatásilag Gödöllő városához tartozó Máriabesnyőre is, bemérni az utat. — Ezt szóratta tele sóval, amikor Mária Terézia itt járt. Mária Teréziát úgy fogadta, hogy a Pesttől Gödöllőig — 1751. augusztus 10-én — vezető úton lámpásokat függesztetett a fákra, az első lámpást a legnagyobb korabeli papírpénzzel gyújtotta megf a kastély közelében ötszáz lovas élén fogadta az uralkodót, s amikor kivitte meglátogatni a besnyői búcsúhelyet, az utat annyi sóval szóratta be, hogy szánkán mehettek oda, tűző nyárban. A három — I., II., III. — Antal, mert három Grassalkovich vonult végig históriánkon, úgy versengett az udvar kegyeiért, hogy győztek még abban a sajátos korabeli vetélkedőben is, hogy ki viseli Bécsben a legdrágább ruhát a Burgban. Az egyik Grassalkovich győzött — miután kitárta mentéjét, amely-* nek belseje selyem helyett egy kivágott és odaillesztett Rembrandt-festménnyel volt bebélelve. A harmadik Antal már tönkrement, minden egy belga banké lett, azoktól, a belga bankároktól vásárolta vissza a magyar állam a kastélyt, amelyről, hogyan is írt Bruno Brehm A kétfejű sas lehull című könyvben, azokat a napokat idézve, amikor IV. Károly monarchiája már összeomlás előtt áll tizennyolcban? „Az udvari vonat éjjel és esőben futott be Gödöllőre, ez volt az a kastély, Budapesthez közel, amelyet a magyar nemzet engesztelődése jeléül ajándékozott volt Ferenc Józsefnek, a kiegyezés után.” A nemzet? Uralkodó osztálya, inkább. Ez lett Ferenc József nyaralója, később Horthyé, ez volt Windischgrätz főhadiszállása a magyar szabadságharc idején és ez volt, most jó néhány pillanatig várni kell, eltávolítva minden előző eseményt — ez volt Stromfeld Aurél főhadiszállása is, a magyar szabadság, a magyar proletárdiktatúra védelmében, 1919-ben. Elbúcsúzom a sokat látott kastély mai lakóitól, akiknek már nincs húsz falujuk, sem pallosjoguk, sem Rembrandtképpel bélelt mentéjük, s dél lévén, az az egyetlen gondjuk, és kíváncsiságuk, hogy „Mészáros úr”, nem tudja, kedves, hogy mi lesz ebédre? Mibtán disznót vágtak, toros ebéd lesz. Hurka-kolbász, az jó, azt képes eldédelgetni még a protézis is. Ruffy Péter A városalapltó okirat épk&xtarsaság Stiiökí Janacsa elrendeli, fogy Gödöllő községei járásijogú várossá. Mett szervezni. Gödöllő járást jogú város fest megyéhez tartozik’ A szervezeti- változás végre• hajtásának határnapja 1965 december ólnagja. /NET.29/W65.sz.határozat i..5.por)t/ Kálvária a parkban A város határa FEJLŐDÉS LOIV Ügy is kezdhetném Gödöllőről szóló soraimat, hogy nagyon jól ismerem ezt a várost, hiszen számtalanszor végighaladtam rajta, sok nyári és téli alkalommal, Hatvan, Miskolc, Salgótarján, vagy akár Nyíregyháza felé tartó útjaim során. De alaposabban szemügyre véve emlékeimet, kiderül, hogy Gödöllőn tulajdonképpen csak reggel és este jártam. Reggel, félórával a fővárosból való indulás után, és este ugyanennyi idővel a visszatérés előtt. Így számomra ez a hely tulajdonképpen csupán kaput jelentett, kinyílót, és bezárulót, az ország keleti része felé vezető út bejáratát. S mintha a város maga is rejtőzködni akarna. Fák, bokrok, parkok virágerdők fátyla mögé vonul, s így a reggeli-esti gyors suhanásból csak valami homályos kép maradt meg bennem, amit talán így fejezhetnék ki: Gödöllőn egyszerre érződik a közelség és az eltávolodás. Bizonyos értelemben még szinte Budapestet jelenti, máshonnan nézve pedig a magyar vidék kezdeteit. Még így is, eddig is tudtam, hogy szép ez a város, hiszen oly ritka manapság a fákkal, ligetekkel ékeskedő, sokszínű, mégis nyugalmas csendet sejtető település. A kor a legeldugottabb falvakba is beférkőzött, a múlt kiűzetik az emberlakta vidékekről, s olykor a múlttal együtt elpusztul a természeti környezet is. És ez bizony néha fájdalmas változás. Gödöllő külterületének több mint 40 százalékát erdőség borítja. A város határában a közlekedési táblák őzugrásveszélyt jeleznek, s magam is szemtanúja voltam annak, hogy a főúton, mit sem törődve a villamosvasút tilos jelzésével egy tavaszi napon bódult mezei nyúl rohant végig. Ide tévedt a fényt lélegző, illatos mezőségekről az a nyúl, habár a főútvonal rendkívül forgalmas. Mégis különösen a lágyan sötétlő estéken az ember érzi, hogy csak a beton keskeny szalagjára érvényes a különböző járművek által képviselt rohanás, a város lustán suhogó lombok mögött rejtőzködik, s igazi szépségét ott kell keresni. így szemlélve a dolgot valóban közeljárunk az igazsághoz. A Gödöllőn élő lokálpatrióták szerint a kor és a város legnagyobb gondja vagy kérdése ez, együtt haladni a fejlődéssel, de megőrizni a város jellegét, jó levegőjét, parkját, erdőségeit. Nem egykönynyen megoldható gond, hiszen az elmúlt esztendők, különösen az utóbbi öt év — mióta Gödöllőt várossá nyilvánították — rohamos, ipari fejlődést hozott. Idetelepült a Ganz Árammérőgyár, a Gépgyár és a mezőgazdasági gépkísérleti intézet. Az iparban jelenleg több mint ötezer ember dolgozik. Hirtelen ugrás volt ez, hiszen ugyanekkor a városban 1360 lakás is felépült. Közhelynek számít, hogy a gyorsan növekvő kamasz olykor esetlenné válik, pontosan a hirtelen fejlődés miatt. Gödöllő vezetői ezt akarják megakadályozni, mindent megtesznek azért, hogy a változás ne rombolja le a város hangulatát, természeti szépségeit, egyszóval azon mesterkednek: a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Az egyetemi kollégium
