Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-29 / 9. szám
€fi fát t/WÓ2fs4— 1. Mesélik, hogy az egyik vizsgálati napon megállt a művelődési ház előtt egy olasz rendszámú autó. Kiszállt belőle egy Torinó környéki mérnök és fényképezett. Hogyan vonul szórakozni egy alföldi magyar falu — erre gondolt, s mindjárt megkérdezte, hogy milyen film megy a moziban. Valaki kedélyesen azt felelte: a „Rákszűrés” ... Mert akkor már elillant a korábbi gyanakvás, híre sem volt a vonakodásnak, a ceglédi új kórház népes stábja egyre szívesebben látott vendég lett Bercelen. A kultúrházban pedig reggel nyolctól késő estig nemcsak a „rákszűrést adták”, hanem sok minden mást is: dolgoztak, mértek, vizsgáltak a műszerek és gyűltek az adatok, a kartonok számlálhatatlan rubrikáiban. A csaknem 20 napig tartó sorozatnak, különben ezt az összefoglaló címet is adhatták volna: „Ceglédbercel diagnózisa — 1971.” Egyébként mindenki ünneplőt öltött az orvoshoz. 2. Járom a megvizsgált falut. Azzal a végtelen örömmel, ami feljogosít arra, hogy ezt a mondatot egyáltalán leírhatom. Mert igaz ugyan, hogy negyedszázad alatt mérhetetlen sokat tettünk a falusi egészségügyért is, de mindenre kiterjedő, teljes alapossággal elvégzett, egy egész faluról — csaknem minden lakójáról — kiállított diagnózisunk nem volt még. — A ceglédi kórház nélkül nekünk sem volna — mondja dr. Hegedűs András, a falu egyik körzeti orvosa. — övék a kezdeményezés, dr. XJnoka József igazgató főorvossal az élen, ők vállalták a legnagyobb részt a vizsgálatból, ami nem volt könnyű, hiszen közben azért a kórház betegeit is el kellett látni, ügyeletet adni. A műszaki és kisegítő személyzettel együtt, mintegy negyvenfőnyi orvosexpedíció járt ki hozzánk, csaknem három héten át. Igen, magam is nagyon találónak érzem a kifejezésit: orvosexpedíció. A tét egy megközelítően ötezer lelkes falu egészségi állapotának átfogó kartográfiája — megérdemli az expedíció rangját. — A napi munka mellett bizonyára hosszú évek teltek volna el, amíg hasonló vizsgálati eredmények birtokába jutunk, ami távolról sem lehetett volna ilyen tömegméretű, s ennyire alapos. A rendelővé átalakított művelődési házban a ruhatárnál megkapta mindenki a kartonját, a jelentkezési lapját. Vérvétel, testsúly, testmagasság, vérnyomás, nőgyógyászat — s közben meganynyi kérdés: hogyan él, táplálkozik, vannak-e panaszai, milyen betegségei voltak, átesett-e korábban valamilyen műtéten? — és így tovább órákon át. — Ha kellett, a különböző szakorvosok konzíliumot tartottak. A kartonra ilyen esetekben rávezettük a további vizsgálatok javasolt menetrendjét, sőt, bizonyos esetekben azonnali kórházi beutalást rendeltünk el. Az annyit emlegetett falusi „makkegészség” hagyományos hitét — mitagadás — kissé megrendítette a vizsgálatsorozat. 3. Ami távolról sem jelenti azt, hogy Ceglédbercel netán beteg volna, vagy betegebb, mint más falvak. Az egészségügy nagyszabású falusi ta-Ceglédbercelt berendelték az orvoshoz. Ez kissé meghökkentette a falut, mert egyrészt nincs hozzászokva — nem volt erre példa még —, másrészt pedig nem érezte magát betegnek. Csoda-e hát, ha a falu eleinte vonakodott? A különféle híresztelések sokasága röppent fel, s volt szóbeszéd tárgya napokig. Először tehát a megközelítés receptjét kellett finom szavakkal újra és újra megfogalmazni. Kárpáti Antal tanácselnök még utólag is tapintatosan ügyel a szavakra, s mindenekelőtt kiigazít: — Nem volt itt semmiféle berendelés. Egyszerűen csak meghívtuk a falut az orvoshoz, minden 14 éven felüli lakost, személy szerint. A legidősebbekért autót, meg hintót küldtünk. Naponta háromszázan, háromszázötvenen álltak az orvosok elé. És rendben, szépen megtörtént a vizsgálat... Ceglédbercel most furcsa izgalommal várja az eredményt. Egy picinyke tűszúrás az egész ... Munkában az orvosexpedició. Lent: „Tessék elhinni doktor úr, nekem még nem kellett orvosság .. Lássuk csak a vérnyomást! Mindenki kartont kapott (Szalay Zolián felvételei) nulmányútja volt ez, s egy egész faluközösség eszmélése is egyben. — Volt benne kezdeti hetvenkedés — meséli tovább Hegedűs doktor —, elsősorban ezzel az ismerős rátarti bevezetéssel: „Tessék elhinni doktor úr, megértem 70 évet, de még nem voltam orvosnál!” Az idősebbje mind így kezdte ... Bár még a kórház értékeli a vizsgálatot, annyit elmondhatok, hogy — orvosiegészségügyi jelentőségén túlmenően — rendkívül nagy haszna van szemléleti vonatkozásban is. Kezdik belátni az emberek, hogy az úgynevezett szesszel kezelt makkegészség nem más, mint önáltatás. Már a vizsgálat során is értékesebb egészségügyi ismereteket kapott a falu, mint korábban bármikor. S'mindenekelőtt arra a felismerésre jutott a legtöbb ember, hogy ne csak akkor keresse fel az orvost, amikor már nagy a baj... A falu rövidesen visszakapja majd a kórháztól a feldolgozott kartonokat. Orvosainak ez felbecsülhetetlen értéket jelent, s egyben hoszszú évek munkaprogramját is meghatározza. — Tessék csak elképzelni, szinte mindent tisztán láthat az orvos, nyomon követhet olyan jelzéseket, amelyeket a mostani vizsgálat derített ki, gondja lehet a figyelmeztetésre, az időnkénti ellenőrzésre, a szakszerű kezelésre, szóval egy kissé nyitott könyv lett előttünk a falu. u. Több ezer ember egészségének friss kartotékrendszerét várja most Ceglédbercel. S talán — az orvosokon kívül — úgy igazában nem is tudja még, hogy mire való volt az elmúlt hetek hétköznapjain magára ölteni az ünneplőt. A falu egészségházában élénk gyermekzsivaj. Az ajtóból azt hinné az ember, hogy afféle tanulmányi kirándulás, játékos-oktató bepillantás a doktor bácsik és doktor nénik műhelytitkaiba. Mert hiszen nem régen van egészségház Bercelen ... De odabenn halkan zümmög a fúrógép és a gyerekek sorra helyet foglalnak a fogorvosi székben. Némi túlzással szólva, azon sem csodálkoznék, ha ezt mondaná az orvos: aki tovább rosszalkodik, nem jöhet be!... A gyerekek viszont őszintén csodálkoztak, amikor három héttel ezelőtt néhány filmkocka erejéig még a televízióba is bekerült Ceglédbercel. Pedig nem is történt semmi a faluban. Csak a felnőtteket hívták el az orvoshoz ... Kiss Oy. János HARS AN Yl LAJOS VALOQATOTT VERSEI Nem sokkal az 1959-ben bekövetkezett halála után Sík Sándor, a barát és pályatárs így figyelmeztetett a vele kapcsolatos mulasztásainkra: „Itt az ideje, hogy megrajzoljuk egész pályája képét, felmérjük és magyarázzuk költészetének gazdag értékeit, megállapítsuk a század katolikus költészetében elfoglalt úttörő és vezéri szerepét és az egyetemes magyar irodalomban megillető helyét; hiszen neve már az irodalomtörténeté.” A hatkötetes új magyar irodalomtörténet azonban még arra sem tartotta méltónak, hogy megemlítse a nevét. Újabb tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt az adósságunkat ís letörlesszük. Az Ecclesia Kiadó, amely célul tűzte ki a haladó katolikus irodalom java termésének közreadását s egyúttal a korszerű kritikai értékelés elvégzését is, jelentős tettre vállalkozott Harsányi Lajos válogatott verseinek kiadásával. Ez a kötet nemcsak kijelöli Harsányi helyét a magyar lírában „a Nyugat első csoportjának tájain” — mint Illyés Gyula irta róla —, hanem felméri emberi és költői hitelét a költészet egyetemesen érvényes kritikai mércéjének alkalmazásával. Szakít azzal — a katolikus irodalomban egykor divatos — szemlélettel és rossz beidegzettséggel, amely a tetszetőst, a hit védelmében irt apologetikus sablont magasztalta, a szép szavakat becsülte jobban a mondanivaló, az őszinte, a szívből jövő és a keresetlenül nemes gondolatok helyett. Harsányi töretlen költői fejlődésének éppen ez a gyakorlat vetett nemegyszer gátat. „Szinte már szokássá vált, hogy a bírálók csak magasztaló szavakat találtak verseim dicséretére” — olvashatjuk emlékezéseiben. Az elhangzott dicshimnuszok, amelyek őt hol Ady Endréhez, hol Babitshoz hasonlították, megfeledkeztek arról az alapigazságról, hogy minden alkotónak és minden műnek csak az használ, ha elkülönítjük nála az értékest a gyengétől, s a jónak is csak úgy szerezhetünk méltó elismerést, ha rámutatunk a rosszra is, mert különben a dicsért vagy mentegetett rossz a megbecsülést érdemlő jót is árnyékba borítja. Az Ecclesia gondozásában Toronyzene címmel megjelent válogatás mindezt messzemenően figyelembe veszi. Rónay György, a kötet összeállítója, bevezető tanulmányában ezért hangsúlyozza, hogy A Napkirály rokonától — Harsányi első jelentős kötetétől — a további kötetek rendjében haladva, és beosztásukat megtartva „minden kötetből azt válogattam egybe, amit irodalomtörténeti szempontból érdemesnek, költőileg maradandónak, vagy a költőre fejlődése egy adott szakaszában jellemzőnek tartottam. A kéziratos hagyaték két kötetének is a javát igyekeztem közkinccsé tenni.” * Harsányi Lajos költői indulásakor nem kisebb feladatra vállalkozott, mint Ady katolikus világnézetű ellentétpárjának megteremtésére. „Az új költői nyelv legnagyobb ösztönzője — írja e korszakáról — Ady Endre volt. A fiatal papköltők Prohászka eszméit hirdették, de költői nyelvüket Ady költői stílusa bátorította”. De amíg Ady a Halál rokonának vallotta magát, addig 6 a Napkirály, azaz Isten rokonának: Nekem sötét a köntösöm, fejemen töviskorona, de láthatatlan, titkos, égi Napkirálynak vagyok a rokona. Harsányi ekkor az Adyalkotta magyar szimbolizmus el nem tagadható, önálló hangú, eredeti forma- és kifejezőkészséggel bíró képviselője. A Napkirály rokona című kötetével (1911) a magyar irodalom élvonalába került, s ezzel — ahogy Bánhegyi Jób bencés irodalomtörténész megállapította — „kiemelte a katolikus vallásos lírát a hitbuzgálmi folyóiratok szerény színvonalából”. A reneszánsz képeket megverselő, stilizált környezetet és emberalakokat festő költő mind e mögött a lélek belső küzdelmeit próbálta megragadni, a misztika ősi varázsának szellemét és türelmes élet-aszkézisét újrafogalmazni a modern költészet nyelvén. A Hagia Sophiában (1913), amelyet a korabeli kritika elragadtatással üdvözölt, továbbfejleszti a szimbólumok és allegóriák már elsajátított és egyénivé csiszolt eszközeit. Itt a liturgia világát és jelrendszerét tette költészete tárgyává. A megszemélyesített tudomány, művészet és hit kíséretében a költő-pap elindul, hogy a hét szentséggel találkozzék. Dantei gondolat, de Dante történeti és metafizikai mélysége nélkül, amelynek a dikció emelkedettsége, drámai ünnepélyessége és sodró lendülete ad igazán művészi erőt. Következő — a válogatás címadó — kötetében, a Torohyzenében (1917) a nagy szimbólumok már fakultak. A költő belefáradt az áttételek, a mindent másképp értő s magyarázó jelkép-tengerek alkalmazásába. Költészete leegyszerűsödött, s rímeinek új tartalmakat keres. Elvágyódik a városból, a győri káptalandomb papi magányát már szorítónak érzi: „az igaz bölcs meg elvonul falura”. Gyermekkori nosztalgiával fordul a falu felé, a magyar táj s szűkebb pátriája, a Nyugat-Dunántúl természeti szépségeit énekli meg. A boldog költő (1926) termése már rábapatonai plébánossága idején született, az Adytól való teljes elszakadás jegyében. Szonettek sorát fűzi össze a „fű, fa, virág legyen barátod” horatiusi bölcsességével. Úgy tűnik, mintha a költő végérvényesen magára találna itt, nagyon messze a zajtól, a világtól. Így vall erről a Dunántúl dicséretében: Szeresse más az árbócos nagy hajókat, mik ingadoznak távoli tenger hátán, imádjon Alpest, gyönyörű Riviérát! Én itt maradok enyhe dombjaid közt, drága Dunántúl! A De profundis (1927) című versciklusa az emberi lélek túlvilági sorsának, hányattatásának legendája. A testtől megvált lélek pere a minden rosszat jelképező Sátánnal szemben, az ember ősi ellenségével, aki most a hét főbűnnel szembesíti. A lélek irgalomért kiált és Istent hívja segítségül, s a földön szerzett érdemeit tárja eléje. A kegyelem, a transzcendens jóság végül is megmenti az emberi lelket és örök hajlékába vezeti. A Mi Cha Él (1933), a Túlvilági ballada (1936), és a Holdtölte (1938) című kötetek komor idők tanúi. A második világháborút megelőző évek világégést és borzalmakat megsejtő megnyilatkozásai. „Jönnek a barbárok!” — sikoltja félelemmel telve, az idilli élet utáni emésztő vággyal s tehetetlen kétségbeeséssel. Itt-ott már hangot kapnak az öregedés feletti bánat — „az ifjúságom, zöld madara elszállt” — és az elfáradás fájdalmai is. De a költő azzal vigasztalja magát, hogy „eljutott a hír hamar az Istennek füléhez”, aki ismeri a bajok, a szorongattatások okát, a világét éppúgy, mint a nehéz, éveit hordozó papét, és előbb-utóbb gyógyulást hoz mindre. Utolsó, még életében megjelent kötete az Esteli körmenet (1942) az élettől, barátaitól vett búcsúzása. „Szeretnék e borús világban utolján körülnézni még” — írja betegen, szenvedőn. Hagyatékában két, a most kiadott válogatásban sajtó alá rendezeti gyűjtemény maradt fenn. Az egyik Csillagos ég (1952—53) címmel száz szonett az egyház szentjeiről, a másik Fegyverletétel címmel az 1943 és 1955 között írt és kötetbe nem szánt verseket tartalmazza. Mindkettő tulajdonképpen visszatekintés az eltelt évtizedekre, számadás és felkészülés a közelgő végre, összegezései Harsányi költői tehetségének és eszköztárának: szecessziós ízlésének, szimbolizmusának, egy sajátos magyar későmisÉifi mis Taronyme ECCLESIA barokk költészetnek. De utolszor felvonulnak a költő kedvelt témái és lírájának emlékezetes motívumai is: a Rába-parti élmények, a Hanság hívása, a Hold és a Napkirály dicsérete, Dante alakja, a szentek tisztelete. * Harsányi Lajosnak — naplója szerint — „papi életének föltárása nem volt célja”. Nála hiányzott a Sík Sándor által tudatosan vállalt és következetesen megvalósított „magamegmutatás bátorsága”. S bármennyire is „tiszteletben kell tartanunk — mint Rónay György írja — ezt az álláspontot", költészetének beszűkülését, élet-szegénységét, hogy ritkán nyitotta ki „palota-lelke ablakait" — elsősorban ezzel magyarázhatjuk. Harsányi attól a léttől félt —, hogy saját szimbolikájánál maradjunk —, amely nem más, mint szüntelen újraöltözés, fájdalommal járó vedlés, új szobába lépés. Attól a léttől félt, amely lemeztelenít. Ablaküvegen át nézte a kort, mi körülvette, és önmagának külön világot teremtett, mert — vallotta — „rabja vagyok palotádnak, szent, rejtelmes emberi lélek!” Mindebben kifejezésre jutott egyfajta naivitás, a jóság türelmes várása, gyermeki ijedtség az élet rohamától, a szennytől, szépiáktól való irtózás, őszintén aggódó lélek-mentés. Nem ís titkolja: „ami legdrágább volt bennem: a lelkem”. Ennek a lélek-védelemnek, a szinte küldetésszerü belső tisztaság-őrzésnek rendelte alá életét és költői ihletét is. Sík Sándor a Vigíliában irt nekrológjában így jellemezte: „Egyszerre volt szakrálisán komoly és gyermekien kedves, hűvösen imponáló és ugyanakkor meleg és közvetlen. Beszédjében, mozdulataiban, mosolygásában volt valami franciás, abbészerű, de ugyanakkor jólesően, tudatosan, vidékiesen, sőt falusiasán magyar.” H. B.
