Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-17 / 8. szám

ARCKÉPEK A MÁBÓL (Vili Ij'dmv rdohrászmííaész RIPORTER: Két héttel ez­előtt feleségével, Schaár Erzsébettel beszélgettem. Most önnek teszem fel ugyanazokat a kérdéseket. Kérem beszéljen művészi indulásáról. VILT TIBOR: Kémikusnak indultam. Ha erről kérdez­nének, talán könnyebben tudnék válaszolni. Aztán apró emlékek, kis élmé­nyek, olyanok, amelyek mindenkivel megesnek, mintha lényegesnek és na­gyon fontosnak tűntek vol­Kompozlció (üveg) na. Indulatossá váltam. In­dulat, érzések, értelem, va­lamiféle kiszolgáltatottság, szorongás nyújtotta hosz­­szabbra kamasz éveimet. Ez a zűrzavar mintha vé­delem lett volna és fölol­dás. S hiúságomnak nem csekély része volt abban, hogy úgy éreztem én, és , csak én tudok rendet te­remteni ebben az elkésett rendetlenségben. A rajzo­lás, mintázás a vágyott rend eszközei voltak. Máig is azok. RIPORTER: önt újító jelle­gű művésznek tartják. Mit jelent ön számára a kor­szerűség? VILT TIBOR: A kor, amely­be merítve élek, erővona­laknak pulzáló tere. A kor­szerűség számomra talán semmi más, mint kevésbé vagy jobban sikerült vála­sza módosuló és módosított önmagámnak. Mintha szó­lítanának, mint egy név­sorolvasásnál, és én úgy gondolom, felelek: JELEN. RIPORTER: A szobrászat, ál­talában a képzőművészet ősi emberi tevékenység. Lát-e valamilyen alapvető módosulást a képzőművé­szet napjainkban tapasztal­ható helyzetében? Ha igen, minek tulajdonítja azt? VILT TIBOR: A képzőművé­szet sem áll kívül a koron. Több mint két generáció keresi, analizálja a kor ál­tal felvetett kérdéseket. Ügy tűnik, hogy nincs megoldás, mert minden ja­vaslat csak az anyagot nö­veli. Mi mást tehetnénk ebben a meggyorsult vi­lágban? Dolgoznunk kell. RIPORTER: Véleménye sze­rint a szobrászatnak mi­lyen lehetősége van eszkö­zeinek kiegészítésére, hogy inkább képes legyen kife­jezni korunk bonyolult ér­zésvilágát? Egyáltalán szükségesnek },átja-e a kép­zőművészet eszközeinek ki­egészítését? VILT TIBOR: A régi eszkö­zök beváltak. Azt hiszem a szobrászat, és az eszközök szétválaszthatatlanok. Pa­radox módon éppen úgy beszélhetünk az eszközök szobrászatéról, mint a szob­rászat eszközeiről. Ameny­­nyiben újabb eszközöket találtunk és találunk, ez semmi más, mint a plasz­tikus alakítás fogalmának kitágulása. Ennek a válto­zásnak vagyunk tanúi a a képzőművészet világában is. Civilizációnk olyan fel­adat elé állítja a szobrászt, amelyek elvégzése érdeké­ben eszközöket kell készí­teni. Mindig jobb és újra jobb kőbaltát kell csinál­nunk. Ez történt eddig is. Eszközöket, amelyekkel ki­fejezzük korunkat. RIPORTER: Kérem, beszél­jen arról, mit tart az utób­bi tizenöt év alatt élete leg­fontosabb eseményének. A munkájával kapcsolatos történésekre gondolok. VILT TIBOR: Az elmúlt év­tizedben képzőművésze­tünkben rendkívül sokrétű tevékenységre nyílt lehető­ség. Az életszerű próbálko­zások kora ez képzőművé­szetünkben. Az előtte va­lókban ilyen intenzív és el­vitt Tibor lentmondó termelést nem tapasztalhattam. Ügy ér­zem, hogy szinte elborít mindent az anyag, amelyet a képzőművészeti tevé­kenységünk felhalmoz. Él­ményem többféle. Elsősor­ban, hogy az elmúlt tíz év­ben sikerült lezárnom azt a munkafázisomat, amely pszichológiai vezérlésű volt. Ez a lezárulás-nyitott utat egy tektonikus és vá­gyotton szilárd építkezés felé. A Velencei Biennálén való szereplés, ahol rend­kívül bő anyaggal vettem részt (1968), hogy úgy mondjam utcai világításba helyezték gondolataimat. Semmi sem fontosabb a szobrász számára, mert szinte tükörben nézhettem akkor, örömteli élményem még, hogy a munkásságom­ról ebben az évben megje­lenő kiadvány előszavát Jean Cassou, a modern mű­vészet kritikusnesztora volt szíves vállalni. Az érzelmi vonatkozásokon túl nagy megtiszteltetés ez számom­ra. Rendet kell teremte­nünk. Nagy és kényszerítő élményem ez, hiszen ha dolgozom, akkor érzem, hogy élek. A munka sűrí­tett élet. RIPORTER: Mit tervez? VILT TIBOR: Az emlékmű gondolatával foglalkozom, öt-hat emlékmű-tervet ké­szítek. Az emlékmű: műfaj és funkció. Egyéni problé­máimon túli jelképek vi­lága. Azt hiszem, ez a szob­rászat valódi feladata. A szobrászat valóban a kö­zösséget szolgálta minden időkben, és a formának művészete volt. Az emlék­művekben vált közérthető­vé. RIPORTER: Köszönöm a fi­gyelmét és az idejét. Salamon Pál (Természetesen Balaton­­füred.) Füred természetesen Ealatonfüred egész Magyar­­országon és mindenütt, ahol magyarok élnek. Sok más F üred van az országban, de amellé mindig odateszik a „vezetéknevét”. Ez a Füred olyan, mint a királyok: meg­ismerjük a keresztnevéről is. Azért írok füredi naplót, mert egy hónapot a füredi szanatóriumban töltöttem, amelyet most hivatalosan Állami Szívkórháznak, sőt egyszerűen Állami Kórház­nak neveznek, de mégis az, sőt jobban mint valaha, ami a köztudatban él: szanató­rium, a szívbetegek Mekká­ja. Ide zarándokolnak el azok, akiknek ketyegőjemár nem „peng” úgy, mint ré­gen (ahogyan egy kedves, fiatal orvos mintegy három évvel ezelőtt már mondta nekem), és azok is, akiknek a szíve lezuhant a szakadék­ba és onnan tápászkodnak fel a füredi orvosok, ápoló­nők és a szénsavas források segítségével. Egy ilyen, ugyancsak rosz­­szul pengő betegtársammal kisétáltam az egyik első ta­vaszi napon a kórház kapu­ján, és ahogy végignéztünk a Gyógytér fáin, ahogyan szemünket megnyugtatta az építészeti tervezésnek és aránynak az a négyszöge, amelyet hátunk mögött a kórház, jobb kézről az egy­kori Nagy vendéglő, a szak­­szervezetek üdülőháza, ma szanatóriuma és színházter­me zár be, szemben pedig a Horváth-ház, a Balaton vi­dék legszebb copfstílusú épülete koronáz meg, úgy éreztük, hogy Füreden a gyógyulás fele ma is a fák, az ég és a víz. A víz, amely ezen a télen olyan tréfát űzött a balatoniakkal, hogy a legöregebbek sem emlé­keznek rá: kétszer fagyott be. (Jégtörő Mátyás.) Az utób­bi hetekben azzal szórakoz­tattam magamat és mulat­tattam kedves olvasóimat ezeknek a naplójegyzeteknek első bekezdéseiben, hogy az örök témából, az időjárásból indultam ki, és felelevení­tettem a gyertyaszentelői medvelegendát. Az idén nemcsak a medve bizonyult kiváló meteorológusnak (feb­ruár másodikán nem látta a napot, tehát kibújt barlang­jából és úgyszólván negyven napig élvezte), hanem egy másik naptári népi alak, Jégtörő Mátyás is bebizo­nyította erejét. A februári tavasz miatt nem talált je­get, tehát hozott. Ha talált volna, megtöri, innen a ne­ve. Jégtörő Mátyás másnap­ján elborult a tavaszias ég és három hétig kutyake­mény tél köszöntött az or­szágra. A Balaton jege feb­ruárban megolvadt, már­cius első napjaiban pedig a tó újra befagyott, pedig az összes füredi, tihanyi és szántódi öregemberek fel­emelt ujjal, okuláréjukat igazgatva erősítgették, hogy ilyet a tó nem tesz. Néztem kórházi szobám ablakából a víz, a jég és az ég tüneményes tündérjáté­kát és közben Selye János montreali professzorra gon­doltam. ö ajánlja a stressz­­ről szóló híres könyvében, hogy idegfáradtság, szellemi kimerültség esetén legjobb hosszan vizet nézni. Még en­nél is jobbat találtam: a szik­rázó, éles kora tavaszi napsü­tésben megfigyelni, hogyan húzza magára a fázós víz vas­tag jégtakaróját, hogyan vál­takoznak a jégen a hófedte fehér csíkok és az üvegzöld sugárutak, ahonnan a szél le­fújja a havat. Aki nem látta a befagyott Balatont, az a ter­mészet egy nagy élményével szegényebb. Ugyanolyan ke­véssé lehet leírni, mint a ten­gert vagy a naplementét: csak az éli át igazán a leírást, aki már maga látta egyszer. (A város.) Füred nemcsak orvosokból és betegekből áll, hanem élnek itt olyan irigy­lésre méltó emberek is, akik egész évben itt laknak. Ezek éppen az idei tavaszon egy fejjel megnőttek: most lett a községből város. Milyen kár, hogy az új városnak nem ma­radt meg a régi színháza, hi­szen köztudomású, hogy az első magyarországi magyar nyelvű kőszínházat itt építet­ték Balatonfüreden, de nem maradt belőle több, mint hat dór oszlop a Gyógytér melletti Kiserdőben. Az egykori Nem­zeti Színház közköltségen épült, maga Kisfaludy alapí­totta és talán ő íratta fel hom­lokára a szép jeligét: „Hazafi­­ság a nemzetiségnek”. Füred minden szerelmesének meg­fordul a fejében az a gondo­lat, hogy a kis Nemzeti Szín­házat fel kellene építeni újra, kapuja elé odaállítani a hat oszlopot és belül modern szín­háztermet kialakítani. Tele lenne a színház télen-nyáron, télen Füred város és a kör­nyék lakóival, nyáron a két­­hárommillió hazai és külföldi utassal, aki ellátogat Füredre. (Az inotai színház.) Inotán sincs színház, de mégis van. Inota Várpalota város egy ré­sze és a tudósok szerint szé­pen hangzó neve nem is ma­gyar szó, hanem latin. Erre vonult Pannónia provinciá­ban a hadi országút, ennek egyik állomását jelezték a ré­gi rómaiak I. Nóta szóval, ahol az első I betű a római egy szá­mot jelenti, de később egybe­olvasták Inotának. A magya­rázat olyan tetszetős, hogy külföldi látogatóimnak min­dig elmesélem, de magam nem nagyon hiszek benne. Füreden tulajdonképpen generáljaví­táson voltam, így a főorvos engedélyével egy délután el­ragadtak Inotára, alig har­minc kilométerre, az ottani Művelődési Házban külföldi útjaimról beszélgetni. Itt fe­deztem fel Magyarország egyik rejtelmét. Jókai idejében elhagyott várak, bagolyhuhogta tor­nyok, vetemedett, titkos pin­cejáratok voltak Magyaror­szág rejtelmei. Most az inotai Művelődési Ház színházter­me. Megépítésében, berende­zésében, széksorainak elosz­tásában, színpadának techni­kájában, világítási felszere­lésében Nyugat-Európa, vagy Észak-Amerika bármelyik színházigazgatója megirigyel­hetné. Meg is irigyelte: az egyik dél-franciaországi mű­velődési ház igazgatója járt cseretanulmányúton Magyar­­országon és elvitte magával ennek a művelődési háznak, de különösképpen a színház­teremnek egész tervdoku­mentációját. De hányán tud­nak erről Magyarországon ? És vajon felhasználjuk-e eze­ket a kincseket? A veszpré­mi Petőfi Színház ki-kirán­­dul ide „tájolni”, a helyi mű­kedvelők is fel-fellépnek, de egyébként Magyarországnak ez a rejtett gazdagsága egy kicsit parlagon hever. Maga a Művelődési Ház egyéb in­tézményeiben elevenen él, de az ötvenes évek, idején a színháztermet túlméretezték. Várpalotán és Inotán sok ta­nár, orvos, mérnök, tanácsi vezető és más gondolkodó fő töri a fejét, hogyan lehetne ezt az aranynál értékesebb kincset jobban kamatoztatni. (Kodály Füreden.) Például úgy, ahogy Balatonfüreden ünnepelték, szerencsére ép­pen ott tartózkodásom alatt Kodály Zoltán halálának év­fordulóját. A balatonfüredi iskolák még a mester életé­ben minden évben kórusver­senyt rendeztek. Kodály nagyságát nemcsak azzal le­het lemérni, amit alkotott és tanított, hanem azzal is, hogy nem sajnált egy napot rá­áldozni akár talán kettőt is, hogy leutazzék a kis Füredre, és meghallgassa 6—10—14 éves fiúk és lányok énekét. Ezt az alkamat a mester ter­mészetesen mindig felhasz­nálta arra — mesélték most, a halálának évfordulóján tar­tott emlék éneklő esten —, hogy elbeszélgessen azokkal a kisdiákokkal, akik a legere­detibben tudták visszaadni az ősi hangzatokat, és azokkal a tanítókkal, tanítónőkkel, ta­nárokkal, akik szabad idejük javarészében az eredeti ének­mondást tanították növendé­keiknek. Az idei versenyen a mester helyén, a SZOT szanatórium színháztermében az első sor középső karosszékében ifjú özvegye ült és Kodály helyett barátja és egykori Eötvös kollégiumi tanártársa, Ke­­resztúry Dezső mondott ün­nepi beszédet, amelynek ün­nepélyességét éppen az adta meg, hogy családiasán ben­sőséges és szívhez szóló volt. Aki a mai Magyarországgal belülről akar megismerkedni, nemcsak külföldi, vagy hazai turistaként, nemcsak látniva­lóival, ennivalóival, italaival, derűjével és gondjaival, ha­nem azt akarja megtudni, hogyan lüktet az ország szí­vében a vér, annak a kis is­kolásokhoz kell elmennie, és főképpen tanáraikhoz, akik magyar nyelvre és énekszóra, szép kiejtésre és pentatóni­­kus dallamokra, a melódia és az élet összhangzattanára ta­nítják a gyerekeket. Valóban hálás voltam lötyögő szívem­nek, mert ennek köszöhet­­tem, hogy azon az estén meg­­fürödhettem a magyar vidék, a magyar falu forrásvízében, amely ugyanolyan jót tett az aritmiásan dobogó szívnek, mint a füredi kórház híres, kénsavas savanyú vize. Emlékműterv Kakas (parafa) AZ UTASELLÁTÓ pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat, 7 féle úticsomagot, rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni: UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék'. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkez­tetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents