Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-15 / 1. szám

öreg tó, öreg kastély A TÓ Miután a koratéli reggel végigsétá­lunk az öreg-tó partján s felszívjuk, felszippantjuk egy magyar kisváros egyedülálló hangulatát, a Vár súlyos tömbjének látványát, a parti sétány rit­ka fáinak az égboltra rajzolódó erezetét, ennek a patakokkal, vizes várárkokkal, átereszekkel, zsilipekkel tarkított, s hol­land városokhoz hasonlatos látványú magyar helységnek a sajátos báját — betérünk a városi tanács épületébe, s a tó dicséretébe fogva, azt halljuk, vá­laszként a tanácstitkártól: — Itt a tó körül zajlik le minden. A tó a legnagyobb kincsünk... S mielőtt folytatná, s eloszlatná elra­gadtatásunkat, még egyszer felidézzük az egyedülálló látványt. Valahol messze a Vértes, s a Gerecse; vizeinek gyűjtő­­területe ez a medence, a hegyekből ösz­­szegyűlt csapadék, megtetézve tiszta vizű források egész láncolatával, ezen a vidéken valóságos tó-rendszert terem­tett, s ez a tó-rendszer, az ember ren­dező akaratának engedelmeskedve, meg­szelídítve és ingoványos részeinek ki­szárítása által, partfalak közé szorítva, több mint kétszáz esztendővel ezelőtt egy magyar kisváros elbűvölő vonzóere­jévé vált. A tó legnagyobb kincsünk, mondta a tanácstitkár, egy húszezer la­kosú, s csupán 1954 óta városnak számí­tó magyar helység természet adta, s ember formálta értékére utalva, de ... — De a legnagyobb gondunk is — tette még hozzá. Es most sétáljunk vissza a történel­mi messzeségbe. Ez a magyar kisváros, amely legjobb ismerője, Rados Jenő szerint „a legszebb városaink egyikévé fejleszthető”, két helység — Tata és Tó­város — összetalálkozásából keletkezett. A Tóváros nevet magyarázni fölösleges, a víz, a bő víz volt a keresztvize ennek a városnévnek. Tata nevének kialakulá­sáról csupán annyit tudunk, amennyit a Képes Krónika közöl: ezek szerint „Ist­ván király »Tatának« emlegetett ke­resztatyjáról kapta volna nevét”. Ezt a helységet — és uradalmat — gróf Eszterházy József országbíró 1727- ben egy osztrák hadi és kamarai előadó­tól egyszerűen megvette, pénzért, s ma­ga köré gyűjtve korának néhány jeles mérnökét és építészét, rendeztette és fölépíttette velük egyik legvonzóbb helységünket. Először a vizet „fogták meg”, a vizek rendezése után pedig ki­alakult, kialakították a vizek körül, a vizek mellett, a szabályozott öreg-tó és egyéb tatai tavak szomszédságában a városnak azt az arculatát, amely Tatán ma is uralkodik. A kor egyik lángeszű magyar mérnö­ke, a Nógrád megyei származású és pá­lyája delén berlini akadémikussá vált Mikovinyi Sámuel, az Eszterházyak szolgálatába szegődve, 1747-ben, a mo­csarak kiszárításával, az ingoványok le­­csapolásával, a gazdag forrásvizek fel­­használásával, a partok rendezésével, gátak és zsilipek építésével végleges, s állandó medret teremtett a sok száz esz­tendős öreg-tó számára, amelyet ura kívánságának megfelelően 600 holdas vízfelülettel alakított ki. — A hatszáz hold ma négyszáz hold — közli a tanácstitkár — s a négyszáz holdra fogyatkozott öreg-tó mellett már csak harmincnégy holdas a Cseke tó. A források elszöktek, vagy elapadtak, a gazdag forrásvídéken egyetlen forrás­­csoport maradt: a Fényes-forrás. S félő, hogy az is el fog tűnni. Tóvárosnak, a vizek Tatatóvárosának. a tavak gyönyörű városkájának a víz vált legnagyobb gondjává. Mi történt itt? Lezajlott a világszerte ismert folya­mat, az őstermészetnek és az ipartele­pítésnek az a fájdalmas küzdelme, amely általában a természet vereséges bukáséval szokott befejeződni. 1923-ban még 160 forrást tartottak számon, ezek percenként 130 000 liter tiszta vizet bu­zogtalak fel. Egy 1956/57-es felmérés már csak percenként 52—57 ezer literes vízhozamot mutatott ki. Hirtelen apadt ki a Pokol, vagy Kisforrás, megszűnt a Kék vagy Tükör-forrás, az egyik tóvá­rosi tó, a Kristály egyszerűen elvesztet­te utánpótló vizét és üres gödörré lett. A források megszöktek, betörtek a bá­nyákba, azokat árasztották el. Olyasmi történt, ami egyszerűen kiapadásra szánta az egyes tavakat: a Cseke tó víz­ellátása úgy szűnt meg, hogy 1960-ban az egyik tatabányai aknában súlyos víz­betörés történt, s ezzel egyidőben meg­szűnt a tatai Nagy-forrás, amely pedig percenként 23 000 liter vízzel táplálta az egyik tavat. Maradt az Átalér, ez a gyűjtőpatak, a hegyi csapadék közvetítője, amely áldás is, mert remélhetően pótolni fogja az elapadt források vízhozamát, de átok is, mert nem csupán élteti az öreg-tavat, de pusztítja is. A számítások szerint évente tíz holdnyi területet rabol el a tótól. Hogyan? Az Átalér vízével táplálja ugyan az öreg-tavat, de ipari szennyvizet is so­dor magával, s ez piszkítja a tóvizet, s ami még súlyosabb, meddőhányók, per­­nyehányók, kőbányai salak hordalékát sodorja magával, s ez a hordalék éven­ként körülbelül tíz holdas mederrészt iszaposít el és tölt fel. S miután itt minden a tó körül zaj­lik le, Tata, a húszezer lakosú magyar kisváros vezetőinek egyik, a legnagyobb gondja a víz utánpótlásának biztosítása, s küzdelem a víz szennyezettsége ellen. Egyszerre várják és félik tehát a vizet. Közben Tata — számos pályázatot ír­tak már ki — városrendezése is meg­kezdődött, s ennek a rendezésnek az a célja, s az a szelleme, hogy minden a tó mellett, s a tó körül alakuljon ki. Az öreg-tó keleti oldalán öt évvel ezelőtt kétszáz hétvégi telek kihasításával üdü­lőterület kialakításához kezdtek, ezer fős kempinget és ifjúsági tábort létesí­tettek. Ezt folytatják a tó nyugati olda­lán : a kihasított 280—300 telket az OTP útján fogják értékesíteni. Űj, nagy, szál­loda építését tervezik, s azt, hogy az öreg-tavat teljesen ölelje körül egy 7—8 kilométeres sétány: ennek szépsége va­lóban egyedülvaló lenne. Meg kellene oldani a várárkok kérdését is: jelenleg a halászat betonmedencéi, ikráztatói akadályozzák a történelmi becsű lát­vány kibontakozását. S dönteni kellene arról is: mi legyen végül is az öreg-tó­ból? Maradjon halastó, mint eddig, le­gyen fürdőtó, vagy váljék a hazai és a nemzetközi vízisport állandó színhelyé­vé? Már látszik az egyik parton a női evezős Európa-bajnokság célbírói tor­nya. A küzdelem keserves, s dönteni benne nem könnyű feladat. Mert a tatai me­dence szene is kell, de kell, a tónak, a víz is. Kell az őszi-koratéli lehalászás hatalmas zsákmánya, de kellene, s vég­leg, a sportnak, az üdülésnek, az egész tó is. A halászatnak kell a várárok vize, de a műemlékvédelemnek helyre­állított, tiszta, restaurált várfalakra len­ne szüksége. Az Átalér hoz is vizet, de hoz hordalékot is. Táplál is, ugyanakkor rabol is területet. A „hogyan tovább?” még nem dőlt el. Ruffy Péter Napsütésben ■Wíí TA1 EQY KIÁLLÍT/ — A kiállítás színhelye hatvanöt hektár. Ebből harmincöt hektár parkerdő, a megmaradó harminc hektáron élő vadas­­kertet rendeznek be, illetve vadtenyésztési bemutatót... Ezeket a mondatokat Tata város tanácsának ülésén jegyezte fel a jegyzőkönyvvezető, mintha azon az emlékezetes ülésen határozta volna el a városi státusában fiatal, városi habitusá­ban ódon város, hogy a határában — s részben falai közt — el­terülő hatvanöt hektáros területet átengedi az 1971-ben ren­dezendő vadászati világkiállítás legnagyobb szabadtéri bemuta­tójának céljaira. Az igazság azonban az, hogy a világraszóló kiállítás tatai rezervátuma már négy-öt évvel ezelőtt elhatároz­tatott, amikor a vadászati világkiállítás magyarországi megren-A Cseke-tó dezését a vadászok világszervezete elhatározta. Ezen a tanács­ülésen törvényerejű határozatba foglalták a kiállítás tatai részlegének megrendezését, a munkálatok azonban akkor már javában folytak. Tatának, a tavak városának közvetlen környéke és „hátor­szága” tehát a kiállítás heteiben felvillantja a Bakony és a Ge­recse, valamint a Vértes hegység hajdani fejedelmi vadbősé­gét, amely a szakértők véleménye szerint az ésszerű vadgazdál­kodás jóvoltából ma sokkal gazdagabb, mint a főúri-fejedel­mi időkben volt, amikor az arra érdemes emberek csak va­dásztak, de a vad védelmével, tudományos alapon történő te­nyésztésével senki sem törődött. Nem is volt rá szükség. Ma­roknyi vadász puskája számára ez a gyönyörű és változatos erdőség mindig megtermetté a szükséges mennyiségű vadat, a „szelektálást” elvégezték a ragadozók és az orvvadászok, így hát a tatai parkerdőkben, a Gerecse vízmosásos, szakadékos őserdeiben úgy termett és hullott el a vad, ahogy a természet parancsolta. A XX. század második felében a vadászat nemes sportja re­neszánszához érkezett el, ugyanakkor egész Európában megfo­gyatkoztak a vadnevelő erdők, a nyulat, fácánt, foglyot neve­lő mezőségek. Magyarországon kialakult a vadgazdálkodás korszerűen magasrendű, már-már a művészettel rokon mód­szere, a magyar erdők ismét paradicsomi bőséggel kínálják tró­feáikat az aranyérmes agancsokra áhítozó vadászoknak, a leg­ősibb sport mai megszállottjainak. Ez az európai vadászpara­dicsom minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1971-ben Magyarország rendezhesse meg a vadászati világkiállítást. Milyen hát a színhely, ahol a világkiállítás legnagyobb vidéki S egyben szabadtéri „tárlata” 1971-ben az egész világról ér­kező vadászokat, vadtenyésztőket és vadgazdálkodási szakem­bereket fogadja? Ez a terület a régi Magyarország legnagyobb hitbizományának földrajzi körvonalait őrzi, gazdasági egysé­gét pedig az állami gazdaság, amelynek remeteségpusztai ke­rületében rendezik be a rezervátumot. A hatalmas területen úgyszólván minden vad megtalálható, amely Magyarországon ma szabadon él és tenyészik. A gazdaság vadőrei „személye­sen” ismerik a legerősebb szarvasbikákat, őzbakokat, dámbi­­kákat és a legszebb csigát viselő muflonkosokat, a félelmetes agyarú vadkanokat, amelyek ma még háborítatlanul élnek a Gerecse lejtőire kapaszkodó erdőségben, még nem is sejtik, hogy 1971 tavaszán megkezdődik a befogásuk, a zárt rezervá­tumba való terelésük. Aki Budakeszi felől kapaszkodik fel a Sejtelmesen szép erdei úton a Gerecse tetejére, hogy Bajna fe­lől — Sándor Móric gróf, az ördöglovas regényes emlékeket őrző faluja — leereszkedjék a tatai síkra, az olyan erdősé­gen hajt át, amelynek minden nyiladékán, erdei útján figyel­meztető táblák állják az útját. Ez az erdőség a világkiállításra készülő revervátum után­pótlási területe, itt nevelik észrevétlenül a szakember gyöngéd szigorával a tizennégyes agancsú szarvasbikákat s az araszos agyarakat viselő kanokat, amelyek holdas éjszakákon kime­részkednek a tisztásokra s feltúrják a kerteket a túristáházak körül.

Next

/
Thumbnails
Contents