Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-04 / 7. szám

Borbereki Kovács Zoltán: Lulu táncos Borbereki Kovács Zoltán: Két­­alakos kompozíció Három magyar képzőmű­vész, a művészet három ága­zata, három stílus, három város egymástól távol a vi­lágban. Párizs — Klausz Er­nő, Kolozsvár — Kós Ká­roly, Johannesburg — Bor­bereki Kovács Zoltán ... Klausz Ernő Egész életét, munkásságát áthatotta a zene. A budapes­ti Műegyetemen vegyészmér­nöki diplomát szerzett, és ezzel párhuzamosan tanulta a festészetet. Járt a Zene­­akadémiára, és zenei tanul­mányait Berlinben is foly­tatta. S amikor a nácizmus elől Franciaországba menekült, azzal a tervvel jelentkezett a párizsi operánál, hogy Ber­lioz művét, a Faust elkárho­zását vetített díszletekkel ad­ják elő. A vegyészmérnök­művész megoldja a lehetet­lennek látszó feladatok so­kaságát. Különböző gépekkel dolgozik, amelyek összeillő vetítést adnak, lehetővé te­szi egy kép tetszés szerinti változását, mozgását. Később — Maria Callas kívánságára — azt is megoldotta, hogy a szereplők átjárnak a vetí­tett képen. Az eredeti, tenyérben el­férő díszletekben leginkább a színek ragadják meg a né­zőt, a vetítések során is a szí­nek vibrálása teszi élővé eze­ket a színpadi látomásokat. Az ember tragédiájához készített díszletekről, ame­lyeknek felhasználásáról örökké álmodozott, Németh Antal mondotta: „Zenekísé­ret ez.” A Pesti Napló munkatár­sa, Aigner László 1934-ben a következőket írta az új élményről: „ ... egy merész álom... Olyasvalami, mint egy vizuális dráma... Mint valaha Wagner zenedrámai elképzelése. A színfantáziák csodálatosan érthető nyelven maguk árulják el titkukat. A zenei dráma fogalma kiszéle­sedik és zenei-festői színdrá­ma lesz.” A barcelonai El Noticiaro Universal így ír: „Pazar fényjátékok, amelyek a hát­tér monumentális körho­rizontjával kombinálva má­gikus hatásokat teremtet­tek ..Végül a Les Heures de Paris kritikája: „Klausz magasrendű elképzelései va­lóságos vonal- és hangzenét képeznek, ö elméleti és te­remtő művész egy személy­ben.” Klausz Ernő már 1914-ben előadást tartott „A festészet mint tárgytalan művészet” címmel, és a párizsi Nagy­operától való távozása után is dolgozott nonfiguratív ké­peken. A zene kapcsolata a színekkel és a formákkal, e kétféle művészet egymásra hatása szülte azokat a képe­ket, amelyeken élete utolsó esztendejében dolgozott. Utolsó ilyen alkotását, amely a X. szimfónia (Éle­tem) címet viseli, a Magyar Nemzeti Galériának adomá­nyozta. Pogány ö. Gábor fő­igazgató így nyilatkozott er­ről: „Köszönettel és megil­­letődöttséggel fogadtuk a küldeményt. Megilletődéssel azért, mert az idős művész eddig még nem adott át ké­peiből nyilvános múzeumnak, így ezzel a gesztussal aján­dékozó levele szerint is ha­zája iránti ragaszkodását akarta kifejezni.” A nagy művész, a zene és festészet összekapcsolásának kísérletezője és megteremtő­je, 76 éves korában, 1970- ben hunyt el, messze a szü­lőföldtől, Párizsban. Kós Károly Ügy tartják, hogy minden erdélyi ember ezermester. Bizonyságul Idézzük Kós Ká­rolyt, az erdélyi magyar épí­tőművészt, írót, rajzolót, tör­ténészt, közgazdászt. Nehéz tehát Kós életművének csak egyik oldaláról beszélni, még ha olyan közvetlen erejű is, mint könyvdíszítő grafikai munkássága. Legnagyobb­részt saját könyveit díszítet­te képekkel, vagy barátai­nak, kortársainak műveihez rajzolt, metszett illusztráció­kat. (Például Móricz Zsig­­mond, Kárpáti Aurél, Gulá­­csy Irén, Makkai Sándor, Áprily Lajos műveihez.) Az egyenletes vonalakat húzó tolifajtákat kedveli, mert az egyenletes vonal ki­zárja a teret. A távoli he­gyek vonala éppen olyan kö­zeli, mint az előtér dolgai, emberei. De még ennél is jobban szereti a linóleum­metszést, itt ugyanis a véső kéz „lélegzetvételének” töre­dezett ritmusa látszik meg a vonalon: zökkenő, ékelődő törései szebb ütemrendet ad­nak, mint a folyamatos vo­nalé. Kós metszeteinek felü­lete bizonyos rokonságban van á kalotaszegi fametsze­tes díszítésmóddal. Lehet, hogy egy-egy alakjának fel­építése zökkenő, de éppen ez ad valami komótos nehéz­kességet rajzának, mintha valaki nehezen löki ki a szót magából, de annál találóbb, tartalmasabb, amit mond. Emberei a lehető legegy­szerűbb környezetben jelen­nek meg; kerüli a tömeg je­leneteket, s inkább kedveli a világos elbeszélő jelleget. Mindig az emberből indul ki, a szilárd kompozíciót stílu­sának erejével teremti meg. Borbereki Kovács Zoltán Festőnek indult, 1933-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, ott Csók István és Vaszary János voltak mes­terei. Addigi alkotásainak javát 1933-ban gyűjteményes kiál­lításon mutatta be az Ernst Múzeumban. Kiállítását az elismerő kritikák tömege kö­vette, 1936-ban megkapta Budapest Székesfőváros Fe­renc József jubileumi díját. Ezután Szolnokon dolgo­zott, ott Aba Novák Vilmos ösztönzésére szobrászattal kezdett foglalkozni. A szob­rászatban autodidaktaként is hamarosan az élvonalba küz­dötte fel magát. A festészet művészetében egyre inkább háttérbe szorult, hamarosan csak mint szobrászt tartották számon. Elsősorban a köztéri szobrok és az építészeti plasz­­titkák izgatták. 1937 és 1940 között kiállítások sorozatán vett részt, mindenütt megbe­csülést szerezve a magyar művészetnek. A felszabadulás után, 1948- ban London és Stockholm láthatta egyre szuggesztívebb erejű alkotásait. Ezek voltak utolsó hazai megnyilvánulá­sai. 1948-ban Itáliába ment. Ma Johannesburgban él. A különös ország és népe bő alkotási lehetőséget kínált neki. Borbereki élt is vele, de sem magyarságát, sem az el­esettekkel szembeni rokon­­szenvét nem adta fel. Ezt bennszülött tárgyú szobrai­nak nagy száma is bizonyít­ja. Eddigi 26 egyéni kiállítá­sa során neve és művészete nemzetközi márka lett. Minden vérbeli szobrászt a monumentális feladatok von­zanak, mert így adhat leg­többet önmagából, s művei­nek hatását is legkönnyeb­ben így mérheti le. Ez a helyzet fokozottabb felké­szültséget követel, csak a legnagyobb szobrászok mer­nek a maradandóság igényé­vel a monumentális szobrá­szatra vállalkozni, bár ez minden vérbeli szobrász ál­ma. Hogy Borberekinél ez nemcsak álom, azt bizonyít­ja megvásárolt műveinek egész sora. 1959-ben a johan­nesburgi Schlesinger-gyűjte­­mény három szobrát vette meg, az egyik tempómban nagyméretű kőfeszületét ál­lították fel. 1964-ben Johan­nesburgban afrikai hősi em­lékműve került felállításra, 1968-ban pedig Pretóriában, a Bantu Ügyek Székházának hét bronzreliefjét készítette el. Borbereki újabb szobrásza­ti alkotásait a teljes stílus­változás jellemzi. Nem min­den művében szakadt el a valóságtól, de a moori szob­­rászi világkép jellegzetes egyéniségén átszűrt elemei éppen úgy megtalálhatók benne, mint a néger plaszti­ka sajátos emberábrázolásá­nak a kubizmusból már jól ismert, de egyéni változata. Klausz Ernő: Faust elkárhozása. Ugrás a Pokol szakadíkába A teljes absztrakcióig csak kerti szobrainál jut el, ez is inkább csak a közönségnek tett engedmény, mint belső meggyőződésből fakadó kényszerűség. Alakos kom­pozícióiban a leegyszerűsítés ellenére is ragaszkodik a főbb formák kifejezőerejé­hez, hozzáadja a modern szobrászi kultúra drámai erejét, fantáziamozgató, le­egyszerűsítő nagyvonalúsá­gát, s ha kell, a humoros ki­csengést ugyanúgy, mint az idillikus hangot, vagy a hősi pátoszt. Egyre több kompozícióban örökíti meg a bennszülöttek életét. Ezekben az elsősor­ban fából készült alkotások­ban megsejthetjük a lelán­colt erőt, a megalázás szo­morúságát, az elkínzott tes­tek letörtségét épp úgy, mint az eljövendő felszabadulás örömét. (A „Művészet” XI. évfolyama 12. számának alapján.) Kós Károly: Őszi vetés Kós Károly: „A szegény kisgyermek panaszai” Borbereki Kovács Zoltán: Bányászok

Next

/
Thumbnails
Contents