Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-16 / 10. szám
hogy Szent-G.vörgyi Albert, a Nobel-díjjal kitüntetett magyar szára (elszabadulásunk tiszteletére rendezett New York-1 ünnepségen hírt adtak arról is miként provokálta néhány jöttment. Most érkezelső képei. Ezek közül adunk közre egyet. • (John Aibok felvétele) ( (/( tam e sorok fölé, s amely miatt egyáltalán megíródtak ezek a sorok. Kérdéssel fordultam ugyanis egyszer ehhez a kedves barátomhoz, hirtelen ezt találtam kérdezni tőle: — Mondja csak, doktor úr — hisz' emberöltőnél hosszabb idő óta él idekünn, száz tű hosszát is megjárta Sanghájig és vissza —, hát hol érezte magát életében legjobban a világon? Azt a csodálkozó pillantást, amellyel a válaszát kísérte, ábrázolni hiába is próbálnám, sem lekottázni a magától értetődésnek azt a hangsúlyát, ahogy rávágta, de máris, egyetlen pillanatnyi gondolkodás nélkül: Nem Bolognában, nem Rómában, nem az olasz Riviérán és nem Sanghajban, nem ott, ahol aranynarancs izzik a lomb között, s nem ahol teát szüretelnek s aranypiros vilorlájú dzsunkák siklanak a Sárga-tengeren. Sem Sorrentóban és nem a bambusznádas partok öblein. Sátoraljaújhelyen. De sőt még ott sem. Hanem éppen hogy Üjhelbe. Ahogy kilebbent ez a hang, ott a ligúr tenger partnak verődő hullámai fölé ez a tökéletes Űjhel, az valami mérhetetlen szépség volt. Persze hogy szebb Róma és Nápoly, Sátoraljaújhelynél talán szebb még Sangháj is. De Üjhelnél nem. Annál szebb semmi nem lehel. Az ember, ha toliforgatás a kenyere, képességeinek véges mivoltát még önmaga előtt sem szívesen vallja be. — Hát Üjhelbe. Itt most bevallom. Darvas Lili jeleneteinek a felvételeit néhány nappal ezelőtt fejezték be a Pasaréti úti műteremben, ahol Déry Tibor „Szerelem” című filmjét forgatják. Pihenőnapján a Nagyszállóban keresem föl, a Margitsziget régóta a szívéhez nőtt már. — New Yorkban — mondja — csapot-papot otthagytam ennek a szerepnek a kedvéért. A forgatókönyvet elküldték nekem és ugyanúgy el voltam ragadtatva tőle, mint négy évvel ezelőtt, amikor Déry Tibor a „Szerelem” és „A két asszony" című novelláit olvastam, amelyekből most a film készül. Kilencvenéves beteg öregasszonyt játszom benne, rendkívül izgalmas feladat számomra, ambicionálom és örülök neki. — Forgatás közben olyan régi élmények bukkantak föl bennem, amelyekről azt hittem, réges-rég elfelejtettem már őket. Felötlött bennem a mama halála, a férjem halála. Az átélt tragédiák kis mellékmozzanatai: egy kézrezzenés, egy félig nyitott szem, ahogy őket a vég óráiban láttam. Nem gondoltam kopírozásra, mégis azon kaptam rajta magamat, hogy ismerősen motyogok, rövideket lélegzek: mintha én kerültem volna az ő helyükbe. Ha nem is tudatosan, de felhasználtam mind-A Pasaréti úti műterem udvarán (Kotnyek Antal felvétele) m * ■». 1$$ azt, amit valahol mélyen magamban eltaroltam, mindazt, ami képek formájában lerakodott a képzeletemben. (Az imént a férjét említette. Darvas Lili, tudvalévőén Molnár Ferenc özvegye, a nagy íróé, aki New Yorkban halt meg.) — A színészet a legszebb mesterség a világon. Főként akkor, ha csakis azt játsszuk, amit szeretünk, ami érdekel. A rutintól azonban óvakodnunk kell, mert az a művészet halála. Nekem szerencsém volt, mert annak idején még Bécsben Reinhardtnál is megengedhettem magamnak azt a fényűzést, hogy nem kellett mindent elvállalnom. — S most Amerikában? — Csakis azt játszom el, amit szeretek. Például az elmúlt két szezonban a New York-i Lincoln Centerben léptem föl. Ott körülbelül a fele gázsit fizetik, mint a Broadwayn, de számomra sokkal rokonszenvesebb és érdekesebb a társulat. Egy évvel ezelőtt a Fösvényben játszottam a Fruzsinát, majd a Happiness című kétszemélyes drámában egy ordenáré öregasszonyt alakítottam, a partnerem, Jacob Ben-Ami. a kiváló színész, a való életben is hetvennyolc éves. — Úgy tudjuk, Amerikában sokat filmezett és tévézett.. — Az utóbbi tizenöt évben munkám zöme a tévézés volt. Száznál több egyenes adásban szerepeltem. Húsz évvel ezelőtt még új volt a tévé műfaja, s engem izgatott ez a másféle színészi lehetőség. Ki akartam próbálni önmagamat. — A színész számára mi a legfontosabb különbség a film- és a tévészereplés között? — Filmen is, tévében is csökkentenünk kell a gesztusokat, mimikát. Nekem ez eleinte nem volt könnyű, mert az arcom folytonosan változik. — Mit csinál New Yorkban, amikor nem játszik? — Tanítok. Egy úgynevezett Comunity House-ban. magyarul talán művelődési háznak nevezném — egy egész osztályt, hattól-tizenkét éves gyerekeket tanítok színjátszásra. Ez kevert társaság: feketék, fehérek, portoricóiak. Nagyon szeretem őket, és érdekes, voltaképpen valamennyien tehetségesek, mint általában a gyerekek. Nem is tudom, honnan terem az a sok rossz felnőtt színész. Egyébként New York-i lakásom is mindig benépesül gyerekekkel. Felkeresnek és dirigálnak, hogy mit is játsszunk. — Meglepő, milyen szépen, plasztikusan beszél magyarul — Nem hiszek abban, hogy el lehet felejteni az anyanyelvet. De nekem a magyar nyelv különleges gyönyörűség is, élvezem a ritmusát, az erejét, a zenéjét. Boldog vagyok, amikoi magyar szót hallok. Sajnálom, hogy most a filmen hibás akcentussal kell beszélnem, mert a kilencvenéves néni becsi származású. — Mióta él Amerikában? — Harminckét év óta. Ma már nincs sok magyar barátom odakint, de minden magyar folyóiratot, képeslapot elolvasok, a Magyar Hírektől a Film Színház Muzsikáig Általában magyarul számolok magamban, angolul álmodok, és angolul írom a naplómat. — Mi a legközelebbi terve? — Egy kis szünet után megkezdődnek a íilm szinkronmunkálatai. Külföldön sokat filmeztem már, de soha senki sem vezetett engem ilyen biztonságosan, mint Makk Károly, a Szerelem” kiváló, éles szemű-fülű rendezője, örökké halas vagyok neki. Tóth János, az operatőr is nagyszerű művesz nyugodt, határozott. És el vagyok ragadtatva Töröcsik Maritól, kitűnő színésznek ismertem meg Mensáros Lászlót. A fűmen ők a partnereim. Most, amíg szünetel a munkám, rengeteget járok színházba, és sok filmet nézek meg. Nagy örömöm telik bennük. Amikor elkészülünk a filmmel, Svájcba utazom, aztán két hónapra visszajövök, a Balatonon töltöm a nyarat, a Molnár-unokákkal és -dédunokákkal. Boldog vagyok, és halás a sorsnak, hogy megint hazalátogathattam . Gách Marianne a figurákat éles kontúrok keretezik, mégis egységük dominál, ez a két szilárd asszonytömb, amely közrezárja a mozaik magját, a legbelsőbb képszakaszt, ahol kivilágított ablakok mögött, alatt, emberi árnyak suhannak. De hát, úgy hiszem, meddő törekvés egy kép szimbolikáját, festőiségét — különösen a Barcsay-művekét — szavakra fordítani. Nem is ez a célunk. Inkább az. hogy e kiállítás kapcsán is felhívjuk a figyelmet arra a nagyszerű életműre, amely Barcsay nevéhez fűződik és amelynek eddigi csúcsát a szentendrei mozaik jelenti. Aki végigjárja a többi termet, mondottuk, kalauzt nyer a képekben az úthoz, amelyet a mester nagy művéig megtett. Nem az egész úthoz persze, csak egy részéhez. Mert az az út, amelyet Barcsay Jenő végigjárt, nagyon hosszú, súlyos megpróbáltatásokkal is telve van. A most 70 esztendős művész Erdélyből származik, a Mezőségből. Mint nyerstehetségű fiatalember került a budapesti főiskolára Vaszary Jánoshoz, majd Rudnay Gyula keze alá, ahol szigorú formai tanulmányokat készített. Az Alföld és a Dunántúl művésztelepein a színesebb festés vágya is elkapta, de az igazi ihletet Párizs adta számára, ahová állami ösztöndíjjal jutott ki. Aztán elszakadva a romantikától, a külföld bűvöletétől, 1928- ban megfesti a Munkáslányt. E fekete vonalak közé komponált szenvedélytelen leányarc már szakítás a múlttal; az új út keresésének első nagy próbálkozása. S mennyi keresés, megtalálás, és újrakeresés követi még! Hogy mit keresett és mit talált meg Barcsay Jenő? A kép konstrukciójával, a formák kapcsolódásának erejével hatni, kis felületen is térélményt nyújtani. Aki a dombos tájait ábrázoló régebbi grafikáit szemléli a nagy mozaikot is magában foglaló terem falán, ma is megérezheti erőfeszítésének nagyságát. E kiállítás azonban, mondottuk, nem vázolja fel a teljes utat, csak a csúcshoz vezető közvetlen útszakaszt. Nem beszél a megtorpanásokról, a 40-es évek végének reménytelenséget tükröző kísérleteiről sem, és csak vázlatosan utalhat arra, miként jutott a művész tovább a nagy cél felé, megtalálni a rend szépségét. E kiállítás csak végső kiteljesedésében — a szentendrei mozaikban — mutatja, hogyan küzdött meg végül Barcsay Jenő annyi tanulmány, az Anatómia, a mozaik-vázlatok végtelenje révén az emberalakok ábrázolásának nagy feladatával, hogyan tanulja meg, miként kell az emberi test legjellemzőbb nézeteit síkba formálni, az alakokat csokorba fűzni, drámai kompozícióba építeni. Németh Lajos művészettörténész a kiállítás katalógusában ezt írja: „... nem kell különös merészség annak megállapításához, hogy Barcsay főműve a szentendrei mozaik. Főmű, a szintetizáló alkotások értelmében. Hozzá viszonyítva minden eddigi terv, vagy kivitelezett mozaikfal csak előtanulmány.” Magunk is így hisszük, ezt valljuk, ezt mondottuk. Mégis: megszoktuk, hogy mesterünk nem ismeri, sosem ismerte, a belenyugvást, a megtorpanást, újra és újra kísérletezik. Főiskolai tanítványai a megmondhatói, mennyire ez adja élete értelmét. Ma. is ez élteti, életének 71. esztendejében. Ugyan ki mondhatja, ki merészeli mondani, hogy életműve már bezárult a jövő kapuja előtt? Cs. I. HMM Holdvilág Mozaik-részlet (Jánosi Ferenc felvételei) i' ■'ti, 1.' _-.ii *7 4
