Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-02 / 9. szám
PORTRÉ, MONOLÓG, SZTORI A keskeny ösvény tisztásba torkollott; a tisztáson sátor, előtte tűz, amellett bőrök. A nyársat Sarolt egy néma és heréit szolgája forgatta. Midőn a fejedelemasszony és fia megérkezett, a szolga eltűnt a sűrűben. Magukban voltak. — A bajor lány, úgy mondják, engedelmes, szelíd... — Sarolt megkóstolta a bort, majd a nyárson nyújtózkodó nyúlfira loccsantotta. A lángok sisteregve nyalták le róla. István némán figyelte. Engedte, hadd beszéljen előbb az anyja. — Szár Zerind fia lesben áll — folytatta Sarolt. — Apád után ő legidősebb a családban. Akarsz-e fejedelem lenni? A kérdés egyenes, felelni kellett rá. De a felelet lehet kerülő. — Ha nem veszek német asszonyt, nem lehetek fejedelem? Sarolt forgatta a nyársat. — De. Lehetsz. Csak az a kérdés: kiknek fejedelme lész? — Kiknek apám, meg az ő apja, meg annak az apja volt. — Tévedsz, Vajk. Hiszen már te sem vagy Vajk, látod. Senki sem ugyanaz,* mint tegnap volt. A hely sem ugyanaz, a föld: Pannónia földje, nem a Meotiszé... — Van fű, van víz, erdőben vad, folyóban hal! — Van fiam, van. De mennyi, és kié? Ne válaszolj, hiszen egyformán tudjuk, amit tudunk. Aki úr, úr, aki meg szolga, az még inkább szolga: a régi idők elmúltak. A nyájak már nem azoké, akik őrzik, hanem akiknek nyírják. S még jó, hogy a legtöbbet apádnak nyírják. Különben nem lehetne fejedelem. Hagynák? — Régi dolgokat mondasz, anyám. Ettől még nem kellene Civakodó Henrik lányát az ágyamba vennem. — Gyulafehérvárról hoztam egy könyvet. Görög könyvet, odaadom neked. Keríts egy görög barátot, és olvastasd fel vele. Abban a könyvben benne van, hányféle nép érkezett már Pannóniába előttünk is. Hol vannak? — Isten nem vette tenyerébe őket. — Miért? Rosszabbak voltak nálunk? Gyengébbek ? — Nem volt hitük. — Nekünk tálán van? — Nekem van. anyám. Hiszen tudod. — Én tudom. De Szár Zerind fia is tudja Koppány vezér. — Nem vezér! — Ugye. Mégis annak mondja magát. És nem a te hiteden vezér ő, hanem a régin. Mi lesz, ha fejedelemnek kiáltják? — Hitem mellé, van kardom is. — Ha elég erős. S ha nem? — A bajor herceg legyen pártfogóm? — Arra is sor kerülhet — Sarolt megmetszette a sült húst és a fia elé tette. — De jobb, ha meglehetsz nélküle. Gizella, ha jön, nem jön magában. Bajor lovagok serege kíséri. Ha ittmaradnak, már nem Henrik úr jobbágyai, hanem a tiéid. S te általuk erősödői, Henrik herceg nélkül. Érted-e? — Értem, anyám. — Géza úr erős. A Gyula, általam, mellette áll. Az Aba nembeliek, s mind, aki alájuk való, szintúgy. A többi hallgat: túl sok nyíl hullott el a napnyugati mezőkön, üresek a tegzek, s nincs kéz, amely íjat feszítsen. Egy hatalmas maradt csak: Koppány úr. De egymagában ő is kevés. Érted már, fiam? — Értem, anyám. — Ha a bajor herceg mégis többet akarna, a lengyel fejedelem majd gondol a lányára — és Sarolt megint nevetett. Istvánnak ettől a nevetéstől végigfutott hátán a hideg. Milyen könnyedén beszél anyja Adelhaidról, a fejedelem öccse, Mihály özvegyéről. Kit Géza úr, az ősi törvényeknek engedelmeskedve, asszonyként, magához emelt. Pogány törvény, keresztény asszonyok, s fejedelmi politika: Adelhaid Zjemomysl lengyel fejedelem lánya ... Nincs tovább. — Nincs tovább — mondta Sarolt, mintha csak kitalálta volna a gondolatát. — Mezsgyén állunk fiam. Száz esztendővel ezelőtt, a frank birodalom hulláján vígan nyargalhattak a magyar lovasok. A bajor herceg páncélján most betörhetik a koponyájukat. Előre nincs út, vissza nincs út. S ha lenne is, kivel? Koppány úr a régit kívánná megőrizni, mert nem szereti, hogy Géza úr nyakszirtjére hágott, s keményen tapos rajta. De Koppány úr mit tesz a maga népével? Nem hág-e ő ugyanúgy a nyakukba? Nem veszi-e el a legjobb legelőket, hogy szolgáival, akiket hadon nyert, vagy pénzen vásárolt, feltöréssé, bevettesse? S a legelőről kiszorult, új hadra kelni nem tudó házanépe nem áll-e maga is kénytelen az ekeszarv mellé, hogy versenyt túrja a földet a szolganéppel? S nem így van-e ez minden szálláson akár keletnek, akár nyugatnak mégy magyar földön? Mezsgyén állunk, mi fiam, s mi lesz ezután, én megmondani neked nem tudom. Csak azt tudom, hogy a nagy vándorlásnak vége! Elfogyott előlünk az út, elfogyott alólunk a fű, és ha nem élünk azonmód, mint körben a többiek, elfogy fölülünk a levegő is. A bizánci politikusok erre azt mondják, hogy a farkasokkal együtt kell üvölteni. Én meg neked azt mondom, hogy tanulj meg a nyájjal együtt legelni is. Különben éhenveszel. — S mi lészen akkor — István lenyelte az utolsó falatot is, keze fejével megtörölte a száját —, mi lészen akkor, ha miként Géza úr Adelhaidot, azokképpen Koppány úr Saroltot maga asszonyának követeli? Gizella királyné Münchenben őrzött keresztje, 1008- ban készült aranylemezből, rekeszzománc, drágakő és gyöngyberakásokkal — Akkor majd elválik, Sarolt fiat szült-e, vagy csupán sánta kutyát! — mondta az aszszony, és csizmája puha sarkával beletaposott a már hamvadó tűzbe. A szikrák szerteugrottak, majd engedelmesen visszahullottak a hamuba. — Hej, Nikodémosz! — kiáltotta, és a sűrűből előbújt a néma heréit. — Hozd a lovakat! Vágtatva mentek egészen hazáig, az esztergomi szállásig. A fejedelem is ott tartózkodott. Hogy meglepte őt a kor, mind kevesebbet utazott. Igaz, szüksége is kisebb lett hozzá: a megyeri törzs vitézei a legtávolabbi szállásterületeken is felbukkantak, s ahol sátrat vertek, ott meg is ültek: a fejedelem szemei, fülei voltak, s jobb nem kipróbálni, ha úgy fordul, pallósai is, vajon? Még aznap este, sátrába hívatta Istvánt, hol egy tiszteletre méltó egyházi férfiú, a prágai püspök, Adalbert tartózkodott. István illendően kezet csókolt neki, s alázattal fogadta, hogy a püspök hitében megerősíteni őt. érkezett. Adalbert megbérmálta az ifjút, s utóbb, ha kérdezték felőle, nem tiltakozott a feltevés ellen, hogy a bajor nász értelmét is ő világította meg előtte. Géza fejedelem azonban jól tudta, hogy ezúttal is Sarolt szava döntött, ha együtt hallgattak is róla: mert így van ez jól, a jó frigyek az égben köttetnek, Istené az érdem, s nem a gyarló földieké ... Gizella hercegkisasszony fényes kísérettel érkezett a Garam partjára, ahol a két páncélos úr, Hont és Pázmán német módra, lovagi karddal és övvel ruházták fel Istvánt, s így lovaggá ütve őt, kölcsönös hűséget fogadtak egymásnak. Zengett a muzsika, állt a lakodalom, még Géza úr komor tekintete is felderült, mert nagynak, erősnek látta a menyaszszonyt: sok gyermeket szül majd Árpád vérének. Ki is gondolta volna abban a nagy vígságban, hogy alig egy esztendő múltán próbára tétetik e Garam-parti hűségeskü? (Folytatása következik) lóárú tnszöíj Jlérineze Jía josról Nevet heti öt pen nyilvánosság avatta híressé, öt perc — vasárnap délelőttönként, a rádióban. Villanásnyi értekezés „Édes anyanyelvünk”-ről. Életéről vagy inkább éléséről, helyes írásáról, szép mondásáról, pontos értelmezéséről, olykor szeplőiről... Népszerű, ámde pongyola szólásmondással: ezzel „futott be” Lőrincze Lajos, s a nyelvművelés is, amelyet az iskolai emlékek — száz régi diák közül talán kilencvenkilencé — az unalmas tantárgyak között őriznek. Sikerének titka pedig az, hogy nemcsak nyelvész, hanem bűvész is. Az öt percbe tökéletes tudatossággal és arányérzékkel majdhogy a mindent sűríti- Alapnak az időszerű témát, pédául az új sláger vagy az ismert reklám szövegét, amelynek íróját, ha most járna iskolába, meg kellene buktatni magyarból. Aztán a csevegő előadásmódot, a nyelvművelés tolmácsolásának szokatlan műfaját; vonzó hangjának a szűkebb szülőföldet, a dunántúli lankákat fölidéző lejtését, az akusztikus megelevenítés fordulatosságát; a némelykor gúnyos, de mindig szellemes csattanót. S amikor az adás végén megszólal a gong, hallgatója, régi nyelvtanórák kínzó emlékét feledve, korábban elszalasztott, de most megragadott ismeretekkel gazdagabban, a nyelvészkedés lelkes művelőjének érzi magát. Ebben van az öt perc varázsa, amiért érdemes abbahagyni a vasárnapi újságolvasást, arra az időre tenni az öltözködést vagy a borotválkozást. Ezért kapta április negyedikén az Állami Díj II. fokozatát. a magas kitüntetést is, a hivatalos indoklás szerint az anyanyelvi műveltség terjesztése és a magyar nyelvművelés terén végzett több mint két évtizedes munkájáért. Most Amerikába utazik, az Egyesült Államokba és Kanadába. Az utazás „műfaját” tekintve — az elnevezés ötletét a diplomaták munkaebédjétől kölcsönözve — munkakörútra. Három hónaposra tervezett látogatásáról ezeket mondja: — A meghívást egy hollywoodi református gyülekezet kezdeményezte, más gyülekezetekkel egyetértésben. A gyülekezet papja régi iskolatársam, Trombitás Dezső. Meghívót küldött még a buffalói Hungarian Cultural Lőrincze Lajos (Novotta Ferenc felv.) Foundation is, azonkívül meghívott Lotz János professzor, a washingtoni Center for Applied Linguistics igazgatója és Sinor Dénes, a bloomingtoni Indiana University professzora. — Utazásom célja, hogy minél több kinti magyarral találkozhassam, beszélgessek velük, előadásokat tartsak nekik a magyar nyelvről, tanulmányozzam a magyar iskolák, különösen a magyar anyanyelvi oktatás helyzetét, nehézségeit. Kívánság szerint előadásokat tartok majd a magyar nyelv múltjáról és jelenéről, arról, hogy mi újság a magyar nyelvben, nyelvjárásainkról, nyelvművelésünk szervezettségéről, az anyanyelv megőrzésének kérdéséről. — Tudom, hogy odakint több Kodály-egyesület van, azokra gondolva viszek egy kisfilmet, amely Kodály Zoltánnal való beszélgetésünket tartalmazza. Kodály az anyanyelv művelésével, védelmével is sokat foglalkozott, az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának elnöke, a Magyar Nyelvőr szerkesztőségének lelkes tagja volt. Erre utalva hallgatóságomnak arról is beszámolhatok majd. hogy a folyóirat szerkesztősége tavaly Kodály Zoltánemlékpályázatot hirdetett meg, amelynek az volt a tétele, hogyan lehetne vonzóbban, eredményesebben oktatni anyanyelvűnket. A pályázat nagyon jól sikerült, a szerkesztőségbe harminckilenc pályamunka érkezett, s most osztottuk ki a díjakat Kodály Zoltánnéval. — Szeretném az alkalmat arra is felhasználni, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsünk azokkal, akik odakint anyanyelvűnk tanításával foglalkoznak, hogy ezután rendszeres segítséget nyújthassunk nekik munkájukban. Tájékoztatni fogom őket arról, hogy idén nyáron tanácskozást, nyelvtanfolyamot rendezünk Debrecenben a külföldi magyar iskolák tanárai számára, s hogy ezeket a találkozásokat rendszeressé akarjuk tenni a jövőben. A konferenciára egy magyar olvasókönyvet és egy népdalkönyvet is kiadunk. — Az útiterv: New York, Washington, Atlanta (itt egy mvos barátom van, aki szintén ^meghívott), Miami, Buffalo, Cleveland, Chicago, Bloomington, Los Angeles, San Francisco, Vancouver, Mcntreal, Toronto. Ez a program azonban még nem végleges, az óceán másik partján alighanem tovább alakul. — Végül elmondanám, hogy kíváncsian várom a találkozást a kinti nyelvész kollégákkal, az ismerkedést a kinti nyelvtudományi intézetekkel, egyetemi tanszékekkel. De maga az utazás is óriási élmény lesz. Egyszer azt mondtam egy riportban, hogy mindenütt voltam már, ahol magyarok laknak, Amerika kivételével. Most ez a kivétel is megszűnik. Szeretek utazni, új emberekkel találkozni, ismeretlen, távoli tájakat felkeresni. Az élményért is, meg azért is, mert egy-egy ilyen utazással — mint egy kedves székely parasztembertől hallottam — „megnő az ember szíve”. Népszerű ember. Míg távol lesz Magyarországtól, ötperces előadásai addig sem hiányozhatnak a rádió vasárnapi műsorából. Ezért előre elkészítette, magnetofonszalagra mondta azokat. A riporter éppen a 786. előadásában zavarta meg. Beszélgetés közben mégis volt egy rezignált megjegyzése: „ha majd annyian vásárolnak meg egy-egy könyvet, ahányon jegyet váltanak egy-egy válogatott labdarúgómérkőzésre ..., akkor ...”, s itt a gondolatot megszakította. De másnap telefonon még a kimondott félmondatot is visszavonta. Albert Flórián ugyanis az egyik újságban így kezdte nyilatkozatát: „ha majd annyian akarnak jegyet váltani egy-egy válogatott mérkőzésre, ahányon Lőrincze Lajost hallgatják, akkor lesz igazán újból jó a magyar labdarúgás”. , Kovács György ANZIKSZ LONDONBÓL A Magyar Népköztársaságnak ajándékozta Brodszky Károly Egy leányka portréja című színes pasztellképét Világ Miklós, évtizedek óta Londonban élő idős magyar író és újságíró, a londoni Fine Art Gallery tulajdonosa, felszabadulásunk 25. évfordulója tiszteletére. A múlt század derekán készült, gyönyörű képért Halász András, londoni nagykövetségünk attaséja mondott köszönetét. Nekünk is küldött egy képes anzikszot Világ Miklós, az egyik nagy londoni étterem — a Peter and Odins — menükártyáját, rajta egy pudinggal, amely tiszteletére — Apricot Világ — a nevét viseli. cfódt Jfllxf j/b (jam ß/ntlefk, cftr <rkt, -iijfii, utih wd Imtuti rtji flfrftck fijßj, Jcated m ehet^j jer mkj, srtwl fltiMxif and tífyfdátoji dofa uM dim, frf pufién 2,/b (erei (fafp $/BÉLYEGSAROK Két valóban nevezetes bélyegkiadványt jelentetett meg a Magyar Posta. Az egyik a „Hazánk felszabadulásának 25. évfordulója” elnevezésű bélyegblokk — érdemes róla részletesebben írni. A két darab 5 forintos bélyeget tartalmazó bélyegblokk egyike — Vertei József grafikusművész rajzával — Budapest 1945- ös állapotát mutatja, égő városkép tárul elénk, míg az alsó bélyegképen már a felépült város panorámája, a felszabadulási emlékművel. — A másik, 1,— forintos bélyeg, Bokros Ferenc grafikusművész rajzával, a budapesti metró megindulásának emlékére készült. A bélyeg a metró egyik állomását ábrázolja, az ott-tartózkodó földalattiszerelvénnyel, amint az utazóközönség beszállásra készül. 11
