Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-13 / 8. szám
1969-1970 XVIII. Három család állapotrajza 1. Kittek Hajnalban, az egészségügyi állomás előtt azzal búcsúztam Kiss Lajosnétól, hogy este meglátogatom őket, akkorra végeznek kinn a tanyán a dohánykötözéssel. Mégis, dél se volt még, amikor a presszó előtt megállt a termelőszövetkezet teherautója, s lekászálódtak róla a dohányos asszonyok. Elfogyott a zsineg, elfogyott a munka, s így este helyett már délben elkezdhettem jegyezni, hogyan él a Kiss-famllia. A beszélgetés, mi se természetesebb, a korai hazajövetel témájával indult, de hiszen a család állapotrajzába az ilyesmi is beletartozik... Kiss: Én művezető vagyok, de csak akkor érzem magam jól, ha a munkásaim elégedettek. Itt meg ... Novembertől áprilisig semmi, de semmi munka a téeszben. Kissné: Mert értetlenek az emberek. Azt mondják: minek ide képzett ember, nem kell az! Ügy volt, hogy telepítünk szőlőt és gyümölcsöst, de végül két ember lefújta az egészet, pedig még hitelt is adott volna hozzá az állam.’ Kiss: Na, azért nem kell panaszkodnunk, így is megvagyunk. Az 1228 négyszögöl háztájiban kukoricát termelünk, van itthon egy tehenünk, két disznónk, 100 csirkénk, húsz libánk, azaz csak 19, mert ma elütött megint egyet az autó. Kissné: Tavaly anyámékkal öltünk négy sertést, zsír még van bőven, az idén nem is állítunk be magunknak hízót. „Apám <5 éves, a téesz darálósa .. „ ... anyám Itthon, a ház körül segít, van munkája" (Szabó Zoltán írta 1935- ben egy hasonló családról: ,3ukarestben, Lembergben, Moszkvában, Odesszában, Csíkszeredán, Segesváron fordult meg egy negyvenhét esztendős tardi gazdaember, egyike a falu tízholdas birtokosainak... Hárman vannak: apa, anya és egy 18 éves fiú. Huszonegy éves menyecske lányuk már nem lakik a háznál... Adóhátralékuk 75 pengő. Egy esztendőben a következő fontosabb cikkeket vásárolják: körülbelül 10 liter petróleumot, 25 kiló sót, 10 kiló cukrot. Húst a hentestől nemigen vesznek. Hízót öltek, zsírjuk és szalonnájuk ebből kerül. Van házuk, 2 tehenük, 2 borjújuk, 3 sertésük, 15 tyúkjuk, 3 libájuk, 5 kacsájuk.’’) t Kiss: 1965-ben építkeztünk, a kerítés is kész, az idén színezni kell. Meg kell fognunk minden fillért. A Miskolci Közúti Építőipari Vállalat nem fizet túl sokat, 1900 forintot kapok havonta, meg napi 15 forint különélést, aztán prémiumot, szóval összeszedek havi 2500—3000 forintot. Kissné: Én nem is tudom pontosan, mennyit hozok a házhoz... Újságíró: De én tudom, kiírtam a termelőszövetkezeti irodán: 7194 forintot kapott 1968-ra, ezen kívül 282 kiló árpát, 423 kiló búzát és ugyancsak 282 kiló kukoricát. Kissné: De azt nem tudja, hogy az én keresetembe számít bele az a három előhasú hízó, amit leadtunk, összesen 19 000 forintért! Kiss: Besegítettem abba én is! Igen, igen, hazajöttem kaszálni. És nyaranta a kislány szintúgy segít. Kissné: Csak ez az egy kislány van, másodikos gimnazista, de eredetileg egészségügyi szakiskolába szeretett volna menni. Kiss: Nem lett volna rossz! Mire elvégezte volna az iskolákat, addigra hasznosíthatná is a tudományát rajtam. Mert nehéz élet ám ez! Mióta az eszemet tudom, nehéz életem volt. Árva gyerek voltam, és ha volt is három hold saját földem, attól még el kellett járnom dolgozni, akárcsak most. Hetenként járok haza. Űtépítésen dolgozom, üzemi konyha nincs, hideget hordok hazulról. Egyszer-kétszer talán, ha ebédlőben ehetek. Attól függ, merre dolgozunk. Előfordul, hogy még hideget se vehetek. Alacskán például, ott fél nyolckor nyitott a bolt, fél háromkor meg már bezárt. Perecesen jobb ... A kereset, hallhatta, nem túl magas. Ha az asszony itthon fölhizlal három-négy hízót, többet összekapar vele, mint én. Elmennék kubikolni, azzal lehet keresni! Négy-hatezret is havonta. De hol az erő most már?! Szilikózisom van, ha nem súlyos is, azzal nem lehet tolni a talicskát, dobni a földet. Kissné: Margitka, a kislányunk szintén hetenként jár haza. Inkább én megyek be hozzá Mezőkövesdre, a kollégiumba, gyakrabban. Ej, ha bekerülhetett volna az egészségügyi szakközépiskolába! Gyógyszertárba kívánkozott dolgozni, de hiába, hatszoros volt a túljelentkezés. Így aztán olyan iskolát kerestünk neki, ahol van kollégium, hogy ne kelljen neki a buszon naponta tapostatnia magát. Újságíró: Nem nagy ez a ház hármuknak? Kissné: Velünk laknak a szüleim is, apám 65 éves, a tsz darálósa, anyám itthon, a ház körül segít. Van munkája. Újságíró: Egybe keresnek? Kissné: Nem, ők külön a bankba rakják a pénzüket, öregségükre. De közösen eszünk. Ha itthon vagyok, én főzök, ha nem, akkor az anyám. Főzni, azt nagyon szeretek. Ez a szórakozásom. Más úgy sincs. Esténként, ha elvégezünk, szeretünk lefeküdni. Igaz, most, hogy van tévénk, azt is nézzük. Meg gépen varrók. Szeretem még a mozit, de már nem is tudom, mikor mentem utoljára. Vasárnap itthon a kislány, neki kell készíteni. Aztán naponta a fejés, csarnokba vinni a tejet — szóval nincs megállás soha. Kiss: És a házzal is van még munka bőven! Na de azért mégse vagyok úgy befogva, mint annak idején azzal a hOTom holddal és mellette a diósgyőri vasműben a munkával. Igaz, az én három holdammal hét szarvasmarhát tartottam, nem úgy, mint most! Kissné: Szerencsére! Mert én voltam a cseléd mellettük! (Szabó Zoltán írja: „Ok Is csak egy szobát laknak, mint általában mindenki a faluban ... Van asztaluk, lócájuk, két székük, több hímzett térítőjük, hármuknak négy ágyuk.”) Megmutatják a lakást, a házat, az udvart. A tornácról, ahol beszélgettünk, a lakószobába megyünk. Nagy rekamié, sezlon, varrógép, konyhakredenc, ülőláda, tévé, rádió. A keresztszemes falvédő, a kislány iskolai szakköri munkája. Szentképek. A másik szobát nem lakják. Festett hálószobabútor áll benne. A fürdőszoba még vakolatlan, berendezetlen. A konyha és Kissné szüleinek szobája teszi teljessé a házat. És természetesen a nyári konyha, meg a pince, amire különösen Kiss Lajos büszke: a tágas, száraz helyiségben elégedetten néz körül, én meg azon töprengek, hogy vajon hányszor vágta bele az ásót a földbe, hányszor emelte meg a lapátot, amíg ez a teremnyi pince elkészült? — Nagyon-nagyon szép a házuk — mondom. — Éljenek benne minél tovább egészséggel! Garami László (Folytatjuk) ARCKÉPEK A MÁBÓL 0xiJUai rP&tup'áe A NŐK LAPJA ROVATVEZETŐJE RIPORTER: ön a Nők Lapjában egy idő óta színészekkel folytatott interjúkat közölt. E tekintetben kollégák vagyunk. Megkérdezem kolléga urat, milyen kérdéseket tenne föl magának? GALSAI PONGRÁC: Semmilyet. Már csak az önmagam iránti tapintatból sem. Nem akarnám magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Ugyanis, ahogy feltette ezt a kérdést, érzem az interjúadás nehézségét. Mert két eset lehetséges. Vagy fontos dolgokról kérdezném magamat, és okos válaszokat igyekeznék adni, ebben az esetben fontoskodónak tarthatnának. Vagy szerény igyekeznék lenni, és akkor talán azt mondanák; minden oka megvan a szerénységre. Ennek viszont nem nagyon örülnék. RIPORTER: Kívánok önnek valamivel kevésbé aggályos interjú-alanyokat. Második kérdésem: kérem, sorolja fel tevékenységi körét. GALSAI PONGRÁC: A Nők Lapjában az irodalmi rovatot vezetem, ezenkívül az Élet és Irodalomnak rendszeresen írok színházi kritikákat, továbbá egyéb folyóiratokban esszéket, tanulmányokat és cikkeket jelentetek meg. Ebben az évben két könyvem kerül kiadásra: a Bajor Gizi játékai című életrajzi esszém, és az Öltözőtükör című, huszonöt színészportrémat magába foglaló kötet. Egy tanulmánygyűjtemény kiadását tervezem még, amely háromnegyed részben már készen is van. Tizenöt éves koromban jelent meg az első novellám a Pesti Hírlapban. Azóta a legutóbbi időkig szépirodalmi tevékenységet Is folytattam, de saját kritikai ítéletem előtt ezek végül is nem álltak helyt. Régi novelláimat ma már csak pénzért lennék hajlandó elolvasni. Több novellát nem írok, amennyiben van bennem valamelyes szépirói képesség, azt a kritikai műfajokban szeretném hasznosítani. RIPORTER: Felsorolt tevékenységei közül melyiket űzi legszívesebben és miért? GALSAI PONGRÁC: ÁS esszét, amelyben a szépirodalmi és a tudományos-kritikai igények találkoznak. Be kell vallanom azonban, hogy az esszéírás számomra luxus munka, annyira lefoglalnak a kőtelező napi feladatok és annyira nincs kellő akaraterő és rendszeresség bennem, hogy esszéírói terveimet csak nagyon ötletszerűen tudom megvalósítani. RIPORTER: interjúsorozatom kapcsán megkérdeztem B. Nagy László kritikustól, Kissné: „Csak ez az egy kislány van. Itt a fényképe, másodikos gimnazista" BAL OLDALI KÉP: Kiss Lajos: „fis a házzal is még van munka bőven” hogy az irodalmi és színházi kritikának van-e tényleges jelentősége, vagy csupán egy a világon létező sok feleslegesség közül? Most ugyanezt kérdezem öntől. GALSAI PONGRÁC: Ezt a kérdést úgy gondolom, bármely más műfajjal kapcsolatban is fel lehetne tenni. Az igazán jó kritika véleményem szerint egyéni hozzászólás, reflexió a világ valamilyen jelenségéhez, történetesen a művészethez. Abban az esetben haszontalan, sőt káros, amennyiben ez a hozzászólás nem őszinte, hanem valamilyen eleve eldöntött vélemény, előre elhatározott szándék szerint történik. Sajnos kritikáink többsége ilyen. RIPORTER: Az előbb szó volt a Nők Lapjában megjelent interjúiról. Elmondaná, hogyan készíti ezeket a beszélgetéseket? Ügy értem, hogy a beszélgetéseket nyersanyagnak tekinti-e, vagy pedig szó szerint közli szövegüket? GALSAI PONGRÁC: Is, is. Ahol az interjúalany szövegét pontosnak érzem, pontosan közvetítem azt. Ahol az élőbeszéd csak körülírja a lehetséges választ, ott a papíron kisegítem az illetőt. Technkailag: minden interjúalany számára összeállítok húsz—huszonöt, az illetőre szabott kérdést. De beszélgetés közben ezek módosulnak. Ha megengedi, most én lennék a kérdező: a velem folytatott beszélgetést megszerkeszti-e, vagy szó szerint közli? RIPORTER: Szószerint közlöm. GALSAI PONGRÁC: Miért dolgozik igy? RIPORTER: Azért, mert ha beszélgető partnereim válaszait csak nyersanyagnak tekinteném és végül én Írnám meg, akkor a Magyar Hírekben közölt interjúsorozat, legalábbis számomra eléggé komikus módon, óhatatlanul hasonlítana egymásra. A sorozat javarészt a Salamon Pállal készített öninterjúsorozattá változna, Kiderülne például, hogy Jancsá Miklós filmrendező észjárása feltűnő módon hasonlít Hirschler Imre ismert nőgyógyász észjárásához, illetve mindkettőjük nagyon hasonlítana Szabó László nemzetközi sakk-nagymesterhez. (Mindhárman interjúalanyok voltak.) Pediy ez a hasonlóság a valóságban nem létezik. Személyemnek ugyan tulajdonitok bizonyos jelentőséget, de az interjúsorozat szerkesztése közben ezt a jelentőséget éppen más emberek tiszteletével párosítom. Végül az az elképzelésem, hogy az olvasó a sorozatban szereplő személyek jellegzetes gondolatfűzésére, illetve stílusára kíváncsi. GALSAI PONGRÁC: Tökéletesen megértem, de azért számomra nyugtalanító, hogy beszélgetésünket, mint látom, szó szerint jegyzi. Az első kifejezés ugyanis, ami az ember eézébe jut, nem mindig közvetíti a legpontosabban azt, amit valóban mondani akar. Ilyenkor az embernek nincs ideje válogatni a szavak között. Különben megjegyzem, hogy színész-portréimnál a legnagyobb baj mindig akkor volt, amikor pontosan közvetítettem az interjúalany szövegét, gyakran nyíltan letagadták saját szavaikat. Ez persze rám nem vonatkozik majd. Én azért élek az előbb vázolt Interjúkészítési módszerrel, mert talán túlságosan is tisztelem a választékosságot. Számomra lekötelező lenne, ha besegítene a pontos válaszok kialakításába. RIPORTER: Másfél éve közli e lap az interjúimat, eddig még nem „segítettem be” senkinek. Ha megengedi, most se tenném. Ezért elnézését kérem. Különben a gondolatait kifejező legpontosabb válaszra addig várok, ameddig kívánja. GALSAI PONGRÁC: Anynyi Ideig azonban nem akarom feltartani. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál
