Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-13 / 8. szám

A kibővített és modernizált teleíonközpont régi épülete

J

Ó

M

E

F

V

A

R

C

A megújult Kullcb Gyula — azelőtt Kálvária — tér

A Jó pásztor kápolna meg a harangláb. Lent: Üj Józsefváros születik

Józsefváros. Szegény rokon a jobb módúak között. Ugyan ki választaná, szíve szerint, ezt a kopott öreg városrészt, ha éppen úgy adódna? Hiszen olyan dús a választék. A zöldbeborult Rózsadomb, a kedves Víziváros, vagy éppen Lágymányos tágult térségei. De mit nyújt a Józsefváros? Túl úri fertályán — mert kétarcú ez a városrész —, a Körút védfala mögött csak színehagyott apró viskók végtelenje húzódik, olyan rozzant görbe utcácskák, hogy aki e tájra téved, azt is elfelejti, Pesten jár. Mégis, nem lehet letörölni a térképről, nem lehet elfeledni a Józsefvárost. Nem is hagyja magát. A főváros második legnagyobb és legsűrűbben lakott kerülete. E 6,7 négyzetkilométernyi területen él Budapest lakosságának 7,5 százaléka, majd 180 000 ember. Munkások, alkalmazottak, kisemberek. A Józsefváros 47 vállalata, 299 ipartelepe adja az ország termelésének kereken öt százalékát. De hadd említsünk még néhány számot, teljesebbé teszi a kerület arculatát. 2545 épülete van és a házak átlagos életkora megközelíti a 80 esztendőt. De vannak valóságos „házmatuzsálemjei” is. Vagy 1500 ház 80—140 éves.

Ilyen hát a Józsefváros, Budapest második legnagyobb munkáskerülete. Másfél százezer ember nélkülözhetetlen otthona, amely ráadásul hatalmas műhely is: gyárt mozdonyt és ruhát, szappant és olajat, bútort, gumiabroncsot, kenyeret, szinte mindent, ami e nagyvárosnak csak kell. Hogyan lehetne hát feledni? Mégis, ml legyen vele? öreg házait, gyárait tán rakjuk múzeumba, vagy tüntessünk el egyszerre mindent és építsünk helyette újat, korszerűt? Nem célunk új lakótelepeink szomszédságában rezervátummá formálni a régi kerületeket, de máról holnapra újjávarázsolni sem tudunk mindent. Az egyetlen, amit tehetünk: fokozatosan fiatalítani, olyan ütemben, ahogy pénzünkből, eszközeinkből futja. S aki a Köztársaság téren jár, vagy a Tömő utca, Illés utca tájára téved, már ma is megpillanthat valamit abból, milyen lesz a holnap Józsefvárosa.

Ugyan ki választaná, ha tehetné, csak úgy önként a Józsefvárost? — kérdeztük. S azt a 180 000 embert, aki kivénhedt házait lakja, talán kérdezte valaki, hogy akar-e ott élni, halni? Itt születtek, ott laktak talán már nagyapáik is. Ügy mint Kosztelitz Károly bácsi nyugdíjas műlakatos a Népszínház utcában. Az öreg Kosztelitz, mármint az édesapa, mert Kosztelitz bácsi is jóval túl van már a hetvenen — még valahol a Dankó utcában lakott népes családjával, ugyanabban a lakásban, amelyben egykor az öreg szülék. Azelőtt így volt „szokás” — a lakáshiány sajnos némileg máig is prolongálta e rossz szokást —, az öregek mellé telepedett a fiatalja is. Kérdezem az öreg Kosztelitzet — aki „renegátja” lett a hagyománynak, és vagy 30 esztendeje, elhagyva a régi lakást, ide telepedett a Népszínház utca és a Nagyfuvaros utca tájékára —, milyen volt azelőtt a Népszínház utca.

— Olyan mint most, válaszolja. — Ügy érti, semmi sem változott? — tudakolom. — Talán kissé érdekesebb volt mondja. S vajon miért volt érdekesebb a Népszínház utca régen? Az öreg Kosztelitz szerint azért, mert több volt a látványosság.

— Mindennap akadt valami — emlékezik merengőn. — Vasárnap esténként ott voltak a razziák, tudja a rossz lányok utcáiban, a Körút táján. Aztán kávéházak is voltak a mi utcánkban, azok a nepperek tanyáztak bennük napszámban, akik délelőttökön a járdán ácsorogva szédítették a Telekire tartó asszonynépet. Mert hát az utca végében volt a „Teleki”, a zsibvásár, az igazi nemulass, alku, kiabálás, cigánypecsenye, minden... Fiatal voltam akkor, gyerek jóformán.

Az öreg Kosztelitznek nagyon szép volt a régi Népszínház utca, érdekes. Szép volt és érdekes, mert akkor volt fiatal. A régmúlt emlékekkel az eltűnt napokat álmodja vissza. Hogy ma kevésbé volna érdekes a Népszínház utca? Ki tudja? Az örömlányok tanyái persze eltűntek — ha egykori lakóik még nem is végképpen —, nepperek sem riogatják többé a Telekire tartó asszonyokat. Igaz, „Teleki” sincs már. Rendezett üzletsorok és park van a helyén. Amúgy valójában persze nem sokat változott a Népszínház utca. Eltűnt ugyan a kávéház, a kocsmák azonban mind megvannak. S megvan a régi kismozi is, ott a Nagyfuvaros utca sarkán. De már szemben vele toronyház szökken a magasba, s itt is, ott is új házak. Ez a vidék a nyomor klasszikus földje volt valaha. Ma sem gazdag. De kenyér minden házban van, mert csak az nem dolgozik, aki nem akar. S ez a legnagyobb változás a Népszínház utca tájékán, az élet biztonsága.

A Múzeumkert is olyan mint régen. Darabka liget, oázis a város közepén. Közönsége sem változott, legfeljebb gyarapodott. Reggel, amikor erősödik a napfény, a legapróbbaké. Anyák gyerekkocsit tologatnak, nagyapák vezetik kézen fogva az unokákat. Aztán hirtelen — legalábbis úgy tűnik hirtelen — benépesedik a múzeumlépcső. Diákok-Idill a múzeumlépcsőn

A Köztársaság téri modern bérpalota és az Erkel Színház