Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-10-31 / 22. szám

REJTÉLYES RAB RÄBY

Hogy valójában ki volt Szentendre hírességé, Jókai Rab Rábyja, a rejtélyes Ráby Mátyás, azt még ma sem tudjuk egészen pontosan. Az akadémiai kritikai Jókai-kiadás jegyzetei ugyanis megkérdőjelezik a Jókai által festett gránitkemény, patyolat-tiszta jellemet, s ezek a történeti kutatások folytatódnak, hogy megfejtődjék végre a Rábyrejtély. Az mindenesetre nem vitathatóan igaz, hogy ez a gyengéd rajzolatú, bátor szépségű kisváros Ráby Mátyásnak 1797-ben Strassburgban kiadott emlékiratán — „Justizmord”, „A jogtiprás és a kormányzás borzalmai Magyarországon és Ausztriában” — át sétált, be egyenesen, a nemzetközi történetbe, s Jókainak 1897-ben megjelent Rab Rábyján keresztül a klasszikus magyar irodalomba.

Hogy a Jókai jellemrajzának tökéletesen igaza volt-e, s Ráby emlékezéseinek igaza volt-e részben, vagy egészben, s hogy Ráby kora rettenthetetlen szabadsághőse volt-e, aki a magyar történelemben az elsők közt használta a nép felszabadításának fogalmát, vagy pedig hősi bátorsága ellenére is igen esendő ember is volt egyben — azt sem a múlt, de még a jelen kutatása sem tudta egyértelműen tisztázni.

II. József osztrák császár bizalmasára, Szentendre híres fiára, Jókai hősére, a strassburgi emlékirat szerzőjére, a népbarátra, az igazság bajnokára, a pesti vármegyei tömlöc egykori lakójára napjaink Szentendréjén már kevés, de becses emlék figyelmeztet. A városka egyik hangulatos tere róla, rabságáról — Rab Ráby tér — van elnevezve, a Rab Ráby tér 1. szám alatt van régi, föltételezett lakóháza, a szerb székesegyház egyik táblaképén, amely a szerb telepesek építkezését ábrázolja, az egyik alakot föltehetően róla mintázták, s még napjainkban is kering a legenda, hogy a kincs, az egykori szentendrei szegénységtől kizsarolt kincs, a szentendrei elöljáróság rejtegette kincsesláda, „Ráby Mátyás kincse”, az Apáca utca alatti borospincék járataiban rejtekezik. Néha bátor emberek neki is indulnak, megkeresni, a huszadik század második felében.

Volt valaha Szentendrének egy nevezetes lakója, aki megúnva a városi zajt e kisvárosba költözött, itt élt, itt dolgozott. rajzolt és festett, s ezzel az elvonultságával megteremtette a sokkal későbbi szentendrei festőtelep szellemi alapját. Nem kell a nagyon messzi múltba visszamenni ahhoz, hogy Jankó János (1833—1896) alakját felidézzük. Fordítsunk meg egy tízforintos papírpénzt, a hátlapján Jankó szentendrei Dunai tája látható. Ez a festő, aki negyvenéves korában elvonult Szentendrére. az első magyar karikatúrista volt, 70 000 élcrajzot készített életében és ő volt az, aki a Jókai lapjában, az Üstökösben folytatásokban megjelenő Rab Ráby-regényt is illusztrálta. Föltehető, hogy a szentendrei patrióta hívta fel Jókai figyelmét Szentendre egykori lakójára, Rab Rábyra, a rejtélyes Ráby Mátyásra. Jókai azután megszerezte a ritkaságszámba menő strassburgi kiadású Justizmordot, emlegeti is, hogy e ritkaság a tulajdonában van, és ennek alapjan, kutatásaival kiegészítve megírta egyik legszebb történelmi regényünket.

Mit beszél el a mesemondó Szentendre híres emberéről? Hogy az uradalom és a szentendrei elöljáróság égbekiáltó igazságtalanságainak és népnyúzásainak kivizsgálására ide csöppen egy senki ember, kis magyar nemeske, „egy vakmerő ember a semmiből”, Ráby Mátyás, a császár bizalmasa, rádöbben a misera Plebs nyomorára, elnyomattatására, rendre írja följelentéseit egyenesen a császárhoz a népnyúzó urak, elöljárók ellen. Bécs azonban messze van, s közel a budai helytartótanács, még közelebb Szentendre elöljárósága és megindul az igazság bajnokának, a nép felszabadítójának, a visszaélések leleplezőjének szép lassú körülfonása. Először háromezer arannyal akarják lefizetni, miután pedig ez nem megy, rágalmakat szórnak rá, még gyilkosnak, rablótámadónak is elnevezik, s hogy Ráby Mátyás kitart jellemének törvénye és a nép joga mellett, s nem alkuszik, tömlőébe vetik egy 1514-es törvény alapján, s tömlöcéből a császár sem tudja kiszabadítani, csak úgy és akkor, hogy elcsapja a budai helytartót és fegyvereseivel támadja meg a börtönt. Ráby kiszabadul, a becsületbíróság is igazat ad neki Bécsben, de a becsületbíróság ítélkezését nem lehet nyilvánosságra hozni, s nem lehet megkapni, mert veszedelmes dolog terjeszteni olyasmit, hogy egy rend főemberei ártatlanul börtönöztek be valakit. Végül már kivédhetetlen rágalmakkal szórják tele alakját, „ez is jakobinus”, a császár meghal, Ráby Mátyás az országból kiszökik, francia oltalmat nyer és Strassburgban megjelenteti német nyelven, igen kevés példányban híres röpiratát, azután, ahogyan Jókai írja, „Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve”.

Jókai kiásta ezt a nevet, beköltöztette irodalmunkba, a Rab Ráby számos magyar és külföldi kiadást ért el, 1955- ben rádiójáték, 1965-ben televíziós film készült belőle, s az irodalomtörténetet, és történettudományt szinte a mű megjelenése óta foglalkoztatja az a kérdés: ki is volt Ráby? Szenvedélyes hívei és szenvedélyes támadói vannak, s ebben a kereszttűzben él holtában a hős, akiről azt sem tudjuk, hova tűnt, hova lett, hol pihen a végső békességben?

A legszebb magyar kisvárosban, a leggyengédebb rajzolatú helyiségünkben, a Ferenczy-család Szentendréjén, Tornyai és Czóbel városkájában, a furcsa nyomvonalú utcákban, a csöppnyi tereken, a mohás házfalak és kőkerítések mellett sétálva az ember emlékeiben — azután odahaza, a könyvek mellett — fölidézi azt a végtelenül ellentétes rajzolatot, amelyet irodalmunk, történetírásunk emberei festettek Ráby Mátyásról.

vésnék mutatja, mint Jókai regénye. Mindenbe beleártja magát, a legkisebb szabálytalanság miatt kész szembeszállni a fél világgal. Rögeszmés kveruláns. Néha nemcsak részvétet és bámulatot kelt, hanem már-már a komikumot súrolja. S mégis: murai és rábai Ráby Mátyás a magyar szabadságharcok és forradalmak bátor és nemes előfutára. Elszánt és szívós küzdelmeinél s igaz ügyért viselt végtelen szenvedéseinél fogva megérdemli, hogy ott legyen a helye a szabadság hősei között!”

Már most Szentendre egykori híres — vagy egyesek szerint hírhedett — lakójának melyik a valódi, igazi arca? A legtökéletesebb eddigi Jókai teljes kiadás, az akadémiai kritikai sorozat 1966-ban megjelent Rab Ráby-kötete, e kötet jegyzetanyaga nagyrészt mindent feltár Rab Rábyról. Az ellentmondás tovább mélyül e kötet jegyzeteiben is. Sőtér István szerint Ráby Mátyás egyenesen Martinovicsék szellemi rokona. Az irodalomtörténészek átnézték Jókai híres noteszeit is, Lakatos Ernő és Benda Kálmán (1964) átvizsgálta Pest megye levéltárát, s az Országos Levéltárnak Ráby Mátyásra vonatkozó iratanyagát. Arra a véleményre jutottak, hogy bármennyi népsanyargatást is mutattak ki Ráby beadványai, feljelentéseinek zöme „közönséges rágalom”. A Pest megyei börtön egykori lakóját, aki verus denuntiatornak írta alá magát, egyszerűen lelkibetegnek vélik.

„Furcsa kis ember lehetett, írja Komlós Aladár; a történelmi magyar szabadsághősök, akik közé alapjában tartozik, bizonyára idegenkedve, sőt megütközve néztek volna rá. Nem lovon jött, seregek élén (t. i. Szentendrére), felszabadítani az ország elnyomottjait — kicsiny hivatalnok volt, kötözködő és makacs, s kard és puska helyett feljelentésekkel ostromolta a vármegye bástyáit. Védencei két község parasztjai, gyűlöletének tárgya pedig az úri önkényeskedés ... Ha gaztettnek jutott nyomára, hadonászva követelt igazságot, s ha kidobták, másnap megint beállított és újra kezdte. Sem kellemes ember nem lehetett, sem szilárd nyugalmával imponáló.”

Én e meghökkentően ellentétes jellem

zések tengerében, bármennyire megmásította, s kiszínezte is a valóságot, mégis Jókai két mondatának hiszek, bár a legújabb kutatás föltételezi, hogy a mesemondó sohasem járt Szentendrén Ráby Mátyás nyomait kutatni, öregségében Eötvösnek bevallotta azt is, hogy nem látott balatoni rianást soha az életében, mégis ő írta le a legszebben Az aranyemberben. A két Jókai-mondat, amelyre hivatkozom, a Rab Ráby elöljáró beszédéből való:

„De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga elöljáróságával, földesuraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?”

„Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése.”

Ruffy Péter

Rab Ráby városa

Id. Szinnyei József, aki majd 30 ezer magyar író életrajzát írta meg és gyűjtötte össze, Jókai Rab Rábyját „kalandorának, II. József „besúgójá”-nak nevezi, aki több megyét szélhámoskodott végig. Se szeri, se száma a megjegyzéseknek, amelyek Ráby Mátyásban denunciánst láttak és látnak. Marczali Henrik történetíró egészen másképpen veti fel a „denunciáns” alakját: „Maga a kancellária bebizonyítottnak látta, hogy a lakosság (Szentendre és környéke, a szerk.) 7/8-ad része, a szegénység, egészen el van nyomva... Lehet-e ennél több bebizonyítható vádat halmozni egy magistratus fejére? És a denuncians — Ráby — mégis Pest megye börtönében sínylődik, mint előkelő és nagynevű férfiak rágalmazója .. Komlós Aladár nagy tanulmányában ezt jegyzi meg: „Az önéletrajzban önmagáról festett kép kevésbé rokonszen-SZENTI

KÉT NYÁR H,

Ehhez a térhez illik az ősz. Az apró házak homlokzatán játszik a fény, a múlt mesék hangulatát idézi fel.

Ödön épületek, friss emberi szépsége, mintha a zárt, tiszta térforma sohasem évülne el.

Három utcácska fut itt öszsze, középütt karcsú oszlop

pad, nézőtér, látvány és valóság.

Főiskolás fiatalok vették észre először, hogy eszményi környezet lenne ez a tér természetes színház számára, Szinte önmagát kínálja fel. Az enyhén lejtős tér zártsága, a házak homlokzata alakítja ki a

A szentendrei Theatrum játéktere

áll, piros, sárga, halványzöld falak veszik körül, s ezt a zártságot az ég opálkék bórája oldja fel, tágítja végtelenné.

Veretes, bolthajtásos kapuk, csend, ódon nyugalom, az ember arra gondol, jó lenne itt élni, eltemetkezni a múltban, mégis ennyire közel a valósághoz.

Az ország valahány városában jártam már, a szentendrei Fő térhez hasonló bájos harmonikus régi terecskét csak egyetlen helyen, Kőszegen láttam, s nem véletlen, hogy az is, ez is ugyanazon távoli kor építészeti kultúráját őrizte meg. Jellegzetes, nehezen felejthető kép, sokáig őrzi magában az ember, bensőségesebb a modern kor bármilyen építészeti remekénél; az ilyen helyre mondják, hogy lelke van.

Szentendre belvárosának hangulata bármelyik utcácskájában is járunk, elringató, derűs, de a Fő téren ez a hangulat töményebb, közelibb, tapinthatóbb. Érdemes hosszabb ideig elálldogálni itt, a szorosan egymáshoz tapadó házak bármelyike műremek, sajátos szépségeket rejt, s a szemlélődő újabb és újabb kedves gyönyörűségeket lát meg, újra és újra belering egy régen volt kor bűvöletébe.

Az ősz arany színei belopakodnak ide, mintha ezt az emberalkotta szépséget a természet is magáénak vallaná.

Ez a tér a közelmúlt időkben Szentendre egyik legkiválóbb nevezetessége lett, nem a puszta látvány miatt, nemcsupán önmagáért. 1969 nyarán először színházi napokat rendeztek itt, szabadtéri játékokat, s a játékok keretét ez a régi tér alkotta, jobban mondva a tér a színjátszás elválaszthatatlan része lett: színszínpadot” mesterkéletlen, magától való egyszerűséggel. A színinövendékek felhívták tanáruknak, Békés Andrásnak a figyelmét erre a lehetőségre. A képzőművészeti hagyományain?! híres város így végül is otthona lett egy másik művészetnek, egy teljesen újszerű színháznak, tovább gyarapítva kulturális értékeit. 1969 nyarán rendezték meg az előadást és most alig másfél esztendő elmúltával Szentendréhez már szervesen hozzátartoznak a színházi napok, egy sorba kerültek a város más nemes hagyományaival. Hasonló színházi sikerre alig-alig emlékezünk, a főiskolások sejtéséből, ötletéből egészen sajátos újszerű hangulat és érzelemvilág bontakozott ki. Az elmúlt két nyáron előadott darabok, a Comico tragédia, a Pikko hertzeg és Jutka Perzsi világa ismeretlen volt ez ideig a modern magyar színjátszásban; a múlt kincseiből a jelen kor művészete gazdagodott.

A felfedezés érdeme a színinövendékeké. A sejtés valóra váltója: Békés András, az Állami Operaház rendezője, Békés István író s néhány kitűnő ismert színész, Psota Irén, Básti Lajos, Basilides Zoltán, a többiek között.

A bemutatott darabok közül a Comico tragédia 1646-ból származik, az első magyar vers és dráma. A Jutka Perzsí Szalkay Antal úr, 1793. évben magyarított szomorú vígoperája. Ezeket a régi darabokat Békés István dolgozta át

Az ötlet így első pillantásra is kitűnőnek látszik: régi színműveket játszani korhű környezetben. Azonban a megvalósítás több ennél. Az író, a rendező, a zeneszerző (Vujicsics Tihamér) és a színészek valami egészen meghökkentő, szinte elérzékenyítő alkotó-