Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-10-31 / 22. szám

Béke.

Békére vágyott István, egész hosszú életében — értve alatta, hogy hatalmát se benn, se künn, senki ne sértse —, s most, a hideg kápolnában, körmét fújva, azon töpreng, vajon megadatott-e neki a béke? És mire adatott meg?

Ajtony fejét bőrzsákban meghozták. Hat esztendeje volt akkor éppen, hogy úr lett a magyarok között, s ebből három, hogy király is. Hat véres esztendőbe került, míg betörte a vadmagyarokat. — Nem is sok idő... — gondolja most, a lócán, az Ür 1031. esztendejének végén. — Mi az a hat, ahhoz a huszonnyolchoz, amely azóta telt el? S amely nagy-nagy csendben telt el. Nem békében — a békét sohasem ismerte egészen István. — De a csend, az engedelmesség csendje, az alázat csendje, a behódolás csendje, az övé lett.

Meddig tart? S tart-e azután is, hogy ő már elment?

Vétket keresett magában István a magányban, s nem talált, hiába telt meg bűnbánattal a lelke. Ha az engedelmesség és behódolás csendjét csupán magának követelné, az bűnre vallana, a kevélység és kegyetlenség bűnére. De István nem magának követelte a csendet, hanem az országnak, s nem magának a behódolást, hanem a trónnak. Hogy megmaradjanak.

Csanád, akkor, majd három évtizeddel ezelőtt, bevonult Marosvárra és a várat attól a naptól kezdve Csanádvárnak nevezték, s benne Csanád úr lett az ispán. Fogadalmat tett, ha győz Ajtony felett, Szent György tiszteletére monostort emel, s a monostort fel is építették. Több nem történt. A király hatalma elért a Maros torkolatáig, de papjainak keze nem. Az ochridai bolgár pátriárkátus Temesen püspökséget tartott, és Ajtony úr seregének halottait is Keresztelő Szent János görög monostorában temették el. Marosvár lakosságából minden három ember közül egy a barátoknak szolgált. Hiába törekedett oly szívósan Querfurti Brúnó püspök úr, a Marosvidék nem akart hajlani a római hitre. István király Gellért úrnak ígérte a Csanádi püspökséget, de eddig mindig csak türelemre intette: ne bolygassuk jobban az oda valókat, semmint szükséges! A bolgár pap is Krisztus papja, s a görögöt is minek ingerelni... Talán mostanra ez is megérett, s Gellért úr, ha kedves tanítványát eltemette, most már elmehet Csanádvárba keresztelni...

Mert pogány, az is van. Még mindig van. Három évtized törvénye után is van. Pedig már az első Decretum nyolcadik cikkében kimondotta: „Ha valamely pap, vagy ispán avagy valamely más hivő személy valakit vasárnap ökörrel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt és adják a vár népének elfogyasztásra ... Ha pedig valaki szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket — ha akarja, bőrével megválthat (azaz veréssel).” Törvénybe tette az erdélyi had idején támadt elgondolását is: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi szolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, harminc aprómarhával. Ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök: A papok és az ispánok pedig ügyeljenek arra, hogy a tűzőrzők kivételével vasárnap mindenki elmenjen a templomba. Ha pedig a falunagy hanyagsága miatt valaki mégis elmaradna a templomból, verjék őt meg, s haját nyírják le. Aki pénteken, vagy böjt idején húst eszik, egy hétig böjtöljön sötétben; aki megátalkodva, gyónás nélkül hal meg, ne kapjon keresztény temetést. S végül, ki vallása ellen vét, afelett a püspök úr ítéljen, de ha hét ízben is hiába állt az egyház bírósága előtt, azt állítsák a király törvényszéke elé! S végül, mindenki jövedelme tizedével adózzék az egyháznak, aki pedig a dézsmát elrejti, azon kilenctizedrészt vegyék meg, s egy rész maradjon neki...”

— Én nem maradtam adósa se Istennek, se egyházának — mondotta István, mert törvényeiben bűntelennek érezte magát. — Mit ér a király rendje és hite, ha nem köti tartásukat szigorú törvény. Szigorú? — A király töprengett. — Szigorú, amíg tehernek tűnik, hogy megtartsák. De idővel a megszokás és a szükség enyhíti súlyát. S még később belátja, hogy javára szolgál... Mert ahol nincs törvény, ott senkinek személye és jószága nincs biztonságban. Az ősök törvényei? Az ősök jószága közös volt és változó. De midőn a nyájak nőttek, az ősök is számon tartották, miből mennyi a maguké! S most, hogy a jószág már nem vándorol, a birtok földet, házat is kezd jelenteni, nem csupán a maga hasznára (bár arra is, mert

neki egyedül többje volt, mint a többieknek összesen) kezdette István király a törvényt ezzel a szóval:

„Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.”

Bizony, István, ha tagjaiban, fájó lábában, megkérgesedett szívében, elfáradt lelkében nem érezte volna, hogy mennyit múlott és fordult az idő, lemérhette volna törvényein, amelyeket — s ha csak ezt megértették volna! — nem azért rendelt, hogy változtasson, hanem mert változott a világ magától is, s néki azzal lépést kellett tartania. A törvény béklyó, amit azért vetnek a

JVeteu nspltf fl«orm

? IHl I <tun»u '1rrf"i J gprgptu itnr tt-nii-ii/r.'-M Kttíwivr fWttffSv rtl ac ftUáí tflr i*. ír utn unj cjs epwfpinltttw oa. di -Jttu »J* «piWVOTtrs

fwl___jnfuíf,r áíwf*fn*táiait( .sichre.

drrátl nwímtun nrr fúttuiri optn -jíir»

JU tt-rCi iuám irta vxfv dim

rjXUqitís inat», fúrnia awa íclirű» a* \ntu kru t kp iuuntf tarai. re.

■ tftiti muh*"» s «** tpiftnl fa'-mcotut

Urr.-. Carttuu tmí tiki. ff flőá'-fttufuarv. * rWaSi-tffliwmwuu;

, rítrfcatr tw (WjtrV Jfc olfiuuuU rrwtutr mluhním'nur.itK Jc JurnitiAi:t -vicJlucu. B vMifuf tawntccv?**

S-űS'f drttoiTt tratru ftwrtfrtrftrfdan«*, 1-, ít"%á£rr.írlaWr fiorrktu ■

Ji- ítrF.ír.' -watt

[ P-nr'.rwvj _ htitfWt 'Vtrra*

Ma II

•m

XM

UtUSns

9 e summ dámíür-? ~ vf u>

nntt' infíúiWi tmffc

I« n rmpwr.rhjfrnuí • *»• vramittaUauÄBff

rT«ui.' :: .uJT*

“‘a

I. István második töltény könyvének a XII. századból fennmaradt kézirata

lábra, hogy ne kalandozzék tilosba a csikó; ám ha a kancák nem ellenek, akkor klnek-minek a béklyó?

A szolgák is. Valamikor rab volt mind, dolgozott annak, akinek szolgája. Ma földje van, saját, vagy csak munkára kapott. S némelykor nem könynyű különbséget tenni szorgalmas szolga, és szegény szabad között. S nem csupán az vettetett szolgaságra, ki ezen a földön, a foglaláskor találtatott, hanem sok olyan magyar, ki a hadból kiszorult, jószága elherdálódott. A törvénynek mindezzel gondolnia kell. De azzal is, hogy szolga és szabad ne keveredjék, s ki harmadszor is tettenéretik, amint szolganővel hál, maga is szolgasorra süllyedjen. Szolga megöléséért kártérítés jár urának, s ha szolga öl szolgát, a gyilkos ura fizesse meg a megölt szolga értékének felét. Ha pedig nem tudja, adják el a szolgát, és árán osztozzanak.

A második törvénykönyvben, amelyet a király nemrégen, már uralkodásának bő tapasztalatával íratott, a szolga nem csupán rab, hanem birtokos is. Mert lopásért a szolga orrával felel, de megválthatja öt tinóval; s ha megint lop, fülével felel érte, mit ismét megválthat öt tinóval. Harmadszor már az életével felel, s nem válthatja meg semmivel. De egy fülért öt tinót csak az adhat, akinek van tinója ...

Jó törvényeket hozott? István, hogy elsorolta őket magában, az első könyv harmincöt törvényét, s az új könyv huszonegy törvényét, nem talált bennük egy hibásat sem. Nem méltányos-e, például, hogy ki megöli feleségét, az aszszony rokonságának aszerint fizet kárpótlást, mennyit bír maga is: ha ispán, nagyúr, ötven tinót adjon; ha jómódban élő fegyverforgató, azaz vitéz, akkor tízet; s ha szegény szabad ember, elég tőle öt tinó. Házasságtörésért ugyanígy mér a törvény, csupán az ispán adja kétszeresét: éppen száz tinót! S hogy értse, nem csupán kedvére, hanem király parancsára mért büntetést fizet, a mondott jószágokon felül, a királynak pénzzel is tartozik fizetni a közrend megzavarásáért. Ki embert öl, száztíz bizánci aranyat fizet, miből ötven a királyé, ötvenet kap a megölt családja, s tízet a közbenjárók, kik gondoskodtak, hogy a törvény érvényre juthasson.

Csend és rend lett István országában, hogy Ajtony feje lehullott. Csend és rend, hogy a törvények győzködhessenek a szokásokkal.

De béke, az nem lehetett.

(Folytatása következik)

1969-1970

XXXI* A parasztélet erői

„A világ, melynek Tárd művészete velejárója és kiegészítője volt, már nincs meg, a művészet, mint mindig, túlélte a kort. Az életforma már a múlté, de az életformához tartozó ruhák még élnek, csak már egyszerű ünneplővé váltak, már nem kifejezései egy életszemléletnek..

Ami 1935-ben igaz volt, ma is igaz, sőt, még igazabb. Ma már a ruhák se élnek, még ünneplőként sem. Igaz, megvannak még, egy részük a múzeumokban, más részük a tardiak szekrényeiben, de már csak ott.

Kiss Lajosnét és Pelyhe József - nét kérdeztem egyik reggel, miközben a felső tanyára induló teherautót vártuk: nem sajnálják-e a népviseletet?

— Dehogy sajnálom — kacagott Kissné —, szinte bedöglöttem vasárnaponként, amikor annyi szoknya volt rajtam!

— És legalább el lehetett adni — így Pelyhéné —, amikor nagyon kellett a pénz; valósággal kiürült a szekrény.

Na azért maradt is valami, mert amikor meglátogattam őket, s kértem, mutassanak néhány szép darabot, majd óra hosszat mutogatták a ma is őrzött régi hímzéseket, ruhákat.

Tény, hogy a népművészet, mint a paraszti élet velejárója, mint a használati tárgyakkal való önellátás módja megszűnt. Ügy van pontosan, ahogyan Szabó Zoltán már 35 éve megírta a hímzésről:

„A minták és színek megmaradtak, a stíluson kevés változás esett, de a hímzés jelentősége már más, mint azelőtt. Pénzt hoz a faluba... Nem arra szolgál, amire régen, hogy a ruha a házban készüljön és ne kelljen érte pénzt kiadni, hanem arra, hogy pénzt hozzon, amit ki lehet adni. Az életformához tartozó művészkedés foglalkozássá válik, a díszítőművészet népi iparművészetté ...”

Gaál Kálmánné, a falu egyik népművésze erősen panaszkodik: a mezőkövesdi Matyóház, amelyhez a tardi hímzőasszonyok tartoznak, elnyomja az ittenieket. Bizonyítékként a könyvelést mutatja: a tardiak 1966-ban összesen 52 370 forintot kerestek hímzéssel,

67- ben több mint százezret, de

68- ban már csak 38 370 forintot.

A Matyóház szerint drága a

keresztszemes; a tardiak szerint a matyóhímzők félnek a tardi versenytársaktól.

Gaálné:

— 23 asszony hímez rendszeresen Tardon. Elegendően volnánk ahhoz, hogy a termelőszövetkezet melléküzemágat szervezzen belőlünk!

Ezt mondja egyébként a tanácselnök is, hozzátéve még, hogy ha a téesz hozzájárulna a művelődési ház építéséhez, kaphatna ott egy hímzőszobát, ahol együtt dolgozhatnának az asszonyok.

Ez a dolog üzleti része. Ettől azonban még díszíthetnék a tardiak saját otthonukat „ hazai színekkel”, térítőkkel, párnákkal, függönyökkel. De ilyet csak Gaál Kálmánnénál láttam — ő berendezett egy múzeum-szobát is, tardi módra —, meg az iskolaigazgatónál, valamint az iskolában és a templomban.

Miért? Erre még Gaálné se tudott válaszolni.

Azám, az iskola! Ha valahol újjáéled a tardi népművészet, akkor itt igen. Az iskolai népművészeti hímzőszakkör 20 gyermektagja nemcsak a hímzés hogyanját-mikéntjét lesi itt el Szegedy Barnáné tanárnőtől, hanem felhasználásának módját is.

A szakkör munkaterve: a kisebbek, a kezdők apró térítőkét, füzetborítókat, könyvjelzőket hímeznek; a haladók asztalterítőket, drapériákat naplóborítókat, fali szőnyegeket varrnak ki.

A szakkör elméleti terve: Előadások a népművészet keletkezé-Gaálné „mlntapárnája”, rajta szinte minden tardi motívum

A „Kossuth-bankús”. Lent: Ami Pelyhééknél a szekrényből előkerült: hímzett ágyterítő

(A szerző felvételei)

Gaál Kálmánné népművész munkában

Szegedy Barnáné, az Iskolai hímzőszakkör vezetője, egy gyermekek hímezte térítővel

séről, terjedéséről. A népművészet magyarországi tájegységei. A helyi hagyományok ápolása és tanulmányozása. A lakás és környezet tardi elemekkel való díszítésére az igény fölkeltése.

A szakkör képzési terve: A tardi motívumok utánrajzolása a hazulról hozott kecele (ing) ujjáról. A motívumok bonyolultabb elhelyezésének megtervezése. A keresztszem varrásának módja, azsúrkészítés. A sarkok kialakítása, motívumsorok hímzése.

A gyerekek csütörtökönként két-két óra hosszat dolgoznak a szakkörben. Mindent az iskola ad a munkához, de a gyerekek mindig maguknak is készítenek egyegy darabot. Év végén aztán kiállítást rendeznek.

Az iskola tavaly megkezdte az anyaggyűjtést a létesítendő múzeum számára. Szegedyné nem győzi dicsérni a tardiakat:

— Mindent odaadnak, amit csak kérek. Kerestem például egy sulykot. Előttem kétszáz forintért nem adták oda egy gyűjtőnek, nekem fölajánlották ingyért.

És ő is a majdani művelődési háztól várja a megváltást:

— Ha az megépül, lesz majd benne hímző szakkör, felnőtteknek is. Ott rendezzük be a múzeumot is. Akkor talán fölébred a falu, hogy érték, de micsoda érték kerül ki az asszonyok keze alól. Ott azt is bemutatnánk, hogyan lehet díszíteni a népművészeti darabokkal a lakást. De addig? Jártam egyik népművészünknél, látom, vásári-giccses falvédő éktelenkedik a lakásban, sehol egy darab tardi hímzés. 0 meg panaszkodik. „Nem értékelték a térítőmét a Kisjankó Bori kiállításon!” Mondom neki: „Miért értékelték volna, ha maga se értékeli semmire, hiszen ha értékelné, azt rakná ki a falára, nem ezt a vacakot!”

A szaköri tagok otthonát még szüleik rendezik be, de az iskolai osztálytermeket már maguk díszítgetik. Ezekből a termekből s az ott látott hímzésekből ítélve, úgy vélem, a most felnövekvő fiatalság otthonában már nem lesz ritka látvány a tardi népművészeti alkotás.

Garami László

(Folytatjuk)

11