Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-10-31 / 22. szám

Édesanyja, Ponti Lujza, színésznő volt, Déryné kortársa és sorstársa. Vándorolt az országban. Édesapja katonatiszt Nyíregyházán. Itt ismerkednek össze, és a Szabolcs megyei Pazony faluban kötnek házasságot 1848-ban. Reindl Sándor katona a szabadságharcban. Azután — mit tehet mást — ő is vándorszínész lesz. 1850. szeptember 8-án született a kislányuk, a vándorúton, Rimaszombatban. Egy csizmadia adott szállást a szülő asszonynak. Ki hitte volna, hogy az otthontalan kisleánynak száz év múlva gyönyörű mellszobra fogja díszíteni Rimaszombat főterét?

Szállásadó asszonyok vigyáztak a kisbabára, amikor a szülők este színpadra léptek. Sokféle bölcsődalt, népdalt hallhatott a kislány a különféle tájakon. Később édesanyja magával vitte a színházba. Ahogy nőtt, magába szívta a színpadi dallamokat is. Cérnahangján egész nap fújta, mire édesapja büszkén mondogatta: „Te leszel az én kis primadonnám!” De nem érhette meg! Kassán, 1856-ban, elragadta őt a kolera. Az özvegy feleségül ment Kölesi Antal színpadi festőhöz. Így lett Reindl Ludovikából Kölesi Lujza. És vándoroltak tovább, Losonc, Balassagyarmat, Mezőtúr, Hódmezővásárhely között. A színésztársaság egyszer egy útszéli csárdában aludt. Lujzát az ivóban a meleg kemencesarokba bujtatta édesanyja. Éjfélkor megérkeztek a betyárok is. Szolgálólány hordta az italt, énekelt, táncolt is velük hajnalig. Mindezt a kisgyerek a kuckóból leste. Később, amikor csárdásnét játszott A betyár kendője című népszínműben, Zsófi szerepében éppen olyan ruhát csináltatott, mint a csárdáslányé volt, úgy mozgott, énekelt. így szerzett színi tapasztalatokat kiskorában a vándorúton.

Győrött lépett föl először, mint 8 éves gyermekszínész A féltve őrzött kisleány című ^színjátékban. Néha felvonás közben elszavalta Czuczor Gergely versét: A falusi kislány Pesten. Egy úr az első sorból hozzálépett és ezüst húszast adott néki: — Vegyél rajta pártát!... Ez volt a kis Lujza első keresete.

8—14 éves korában mindig ott járt iskolába, ahol éppen játszottak, Győrött, Vácott. Anyja megkérte egy-egy színésztársát is, hogy tanítsa a leányt.

Székesfehérvárott egy ott állomásozó dzsidás ezred karnagya, Blaha Sándor vállalta az énektanítását. Ö ismerte föl remek hangját, ő tanította kottára és minden szerepére. Aztán feleségül kérte a 15 éves bájos színésznőt, akiből így lett Blaha Lujza. Szabadkán a katonatisztek előtt még németül is énekelt. Itt látta meg őt Szabó Imre, a debreceni színház igazgatója, és szerződtette férjével együtt.

Az 1866—70 közötti négy év Debrecenben, ez volt Blaha Lujza sikereinek kezdete. Mindenki az ifjú Blahánéról beszélt. De erre a napsugaras szakaszra is sötét bánatfelhő szállt. 1869 őszén férje tödővészben meghalt. A 19 éves özvegy élete megváltozott, amelyről így ír Életem naplójá-ban: „Szegény uram ott aluszik a debreceni temetőben, de nekem kacagnom, nótáznom, vigadnom kell tovább — a közönség mulattatására. Ezen szomorú hangulatom is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elvegye kedvemet az operettől. Komolyabb dologra vágyakoztam és megszerettem a népszínművet, amely inkább dráma, mint komédia. Olyanok ezek a parasztasszonyok, parasztlányok, mint mi: húsból és vérből valók, van eszük, van igen sok bánatjuk és igen kevés örömük. Minden alakja népszínműveinknek ilyen, és csak magamat kell adnom, hogy igazképpen ábrázoljam őket. A bús magyar dalok a szívemből fakadnak, és gyakran azon veszem észre magamat, hogy a közönséget akartam megríkatni s magam pityergek. Azzal, hogy én megszerettem a népszínművet, u közönség is megszerette azt, és most már leginkább csak azt játszottunk. Az operett ritkább lett a műsorunkon, a dráma és a népszínmű gyakoribb."

1871. május 7-én, vasárnap már a pest-budai első Nemzeti Színházban mutatkozott be Blaha Lujza, a Tündérlak Magyarhonban Marcsáját játszotta. Félt, hogy a debreceniek feljönnek utána és kifütyülik, amiért otthagyta első sikerei színhelyét. El is jöttek, de nem haraggal, mert a zenekarból egymás után adogatták föl a debreceniek virágbokrétáit. Büszkék lettek arra, hogy ők adták Blahánét a fővárosnak, aki a legszebben dalolja a magyar népdalt.

Néhány év múlva már a Népszínházban is játszik, később ezt is Nemzeti Színháznak nevezték, és a teret ma is Blaha Lujza térnek ismerjük. Itt aratta legnagyobb sikereit a huszonöt éves asszony, 1875-ben A falu rossza Finum Rózsi szerepében :

Messze égen fényes csillag tündököl,

Kedves babám, ugyan merre költözöl?

Erre-arra visz országút, de vajon Segít-e az elbujdosás bajodon?

Rég megmondtam a költöző darunak,

' Búcsút mondok én is az én falumnak,

Kurjantásom, aki hallja, értse meg,

A faluból a legrosszabb útra megy .. .

Népdal volt-e ez? Több annál! A kivándorlók tanulgatták, és dalolták az induló hajón, a könnyes elváláskor. És nem a „legrosszabb” vándorolt ki, csak a legszegényebb... Ez volt a korfestő dal, a helyzetdal, a magyar sanzon.

Csodálatosan gyorsan és kalandos utakon jutottak el Blaháné dalai a távoli kis falvakba és néha vissza a fővárosba, mint „igazi népdal”.

Utca, utca, ég az utca, messze látszik a lángja,

Mégis piros, mégis piros az én rózsám orcája!

Nem titok, kimondom:

összeölel, összecsókol az én kedves galambom!

Az első fonográf gyűjtésikor, az 1890-es években, Vikár Béla Somogy megye kellős közepében gyűjti ezt a „népdalt”. Bartók Béla fiatal szívvel hallja a fonográfból, zongorakíséretet ír hozzá, és 1906-ban a válogatott 20 népdal között kiadja. Akkor derül ki, hogy a szerzője még itt sétálgat a Dunaparton, pepita nadrágban, csokornyakkendővel, az ősz Szentirmay Elemér. Bartók a „népdalt” kihagyja a következő kiadásból, de a dallamkezdő felugró terceket annyira megszereti, hogy a Második Zongoraverseny fináléjában több mint kétszázszor halljuk. Bartóki stílusjegy lett a Blaháné terjesztette népszínműdalból...

Tamási József volt az énekespárja. Ök viszik diadalra a népszínművek javát. A sárga csikó, A piros bugyelláris, a Csikós, a Gyimesi vadvirág, a Vereshajú, a Tót leány, a Felesket nótárius sok-sok híres dal elindítója lesz.

Solymossi Sándor, a néprajz professzora mondta, hogy egyetemi hallgató korában ott ültek ők is a kakasülőn, és tapsoltak Blaháné tüneményes sikereinek. A még németül beszélő pesti kisemberek mind odatódultak, és amikor kijöttek a színházból, már a magyar dalt. a magyar szót dúdolták, amit a boszorkányos Blahánétól pillanatok alatt megtanultak.

Bécsben is fellépett a „nemzet csalogánya”. A császár éppen azokban a napokban ítélt halálra hat magyar huszárt. Blaháné az udvari páholy felé fordult, és népdalát rögtönözve így alakította át:

Megmondom én a császárnak magának,

Adjon pardont annak a hat huszárnak!

Döbbent csend támadt, aztán szűnni nem akaró taps. A hat huszárnak megkegyelmeztek.

1901-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja, és 1908. január 10-én ünnepelte ötvenéves színészi jubileumát. Mind-4

össze 58 éves volt. A banketten a fiatal Pázmán Ferenc újságíró hatásos beszédet mondott: „Te vagy a nemzet csalogánya, te vagy a büszkeségünk, te a soha ki nem alvó fáklyánk! ..Blaháné szelíden megkérdezte: „Mondja, maga kedves, aki oly fiatal és mindig jókedvű, miért mondott ily rettentő komoly beszédet?” „Hát csak azért — felelte némi zavar után Pázmán —, hogy az unokáimnak is elmondhassam, lássátok, rajkók, milyen nagy ember volt a ti nagyapátok, ő még Blahánét is letegezte!”

A nyarakat Balatonfüreden töltötte, és ha segíteni kellett színésztársainak, hát fellépett ő is, hogy telt ház legyen. Füredi kis háza ma múzeum.

Az 1910-es évek elején még látták őt hívei a színpadon hófehéren, kedvesen, a Nagymama címszerepében palotást is lejtett. Az 1920-as évek elején a Matyólakodalomban lépett utoljára színpadra, a színészek nyugdíjintézete javára.

1926. január 18-án hunyt el, csendesen, szép emlékei között, abban a lakásban, ahonnét az ablakon át mindig sikerei színhelyére, a Nemzeti Színház öreg épületére látott.

Most emléktáblát helyeztünk el ezen a helyen. Az új metrónk feljáratánál olvashatják a késői utódok: „Itt lakott Blaha Lujza, a nemzet csalogánya”... Mi még láthattuk őt, a temetését is, amikor tízezrek álltak ugyanezen a téren, és kétszáz cigány kísérte koporsóját örökszép dalaival:

Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele,

Hogy lehullott, elsodorta azt az ősz hideg szele,

Egy levélre rá volt írva rózsámtól az üzenet:

Isten hozzád, édeIs, isten hozzád, kedves, együtt élnünk nem lehet.

Dr. Volly István

ÁLOM st-BERÉNYI PIROSKA BRAZÍLIAI FESTC

i

Csak nemrég zárult az a kiállítás, amelyen magyar származású külföldi művészek alkotásait láthatta a közönség, magyar származású külföldiekét számos országból. A különböző országok között azonban egyetlen dél-amerikai állam sem szerepelt. S most, mintegy a hiányt pótolva nyílt meg a Brazíliában élő Berényí Piroska önálló kiállítása a Kulturális Kapcsolatok

Intézete kiállító termében, ő az első brazíliai magyar festőművész, akinek képeit hazai tárlaton ismerhettük meg, s hogy éppen most, ez nem véletlen.

Berényi Piroska harminckét esztendei távoliét után éppen ebben az esztendőben kereste meg az óhazával a szorosabb kapcsolatot és — mint Korbacsics Pál, a Magyarok Világszövetsége főtitkárhelyettese a

Dr. Nagy Károly:

MAGYAR ISKOLÁK, MAGYAR TANlTAS AZ

Dr. Nagy Károly professzor előadása az anyanyelvi konferencia debreceni szekciójában hangzott el. Terjedelme túlnő a hetilapban közölhető írások méretein, ezért a leglényegesebb részleteit közöljük két folytatásban. Az első folytatást előző számunkban adtuk közre.

Más külföldi, főleg amerikai példából ítélve — s itt eljutva a probléma meghatározásához — a következő folyamat játszódik le: a kisebbségi magyar csoport bizonyos életterületeken elszigeteli magát attól a társadalomtól, amelyben él, több más ok mellett főleg azért, hogy jellegét megőrizze. Ez nem elhatározott, tudatos folyamat, és nem is egyoldalú. A környezete is úgy kezeli a kisebbségi magyart (a módok és fokozatok változók), mint nem egészen közülük (tehát: közéjük) valót. Nyelvi nehézségek is hozzájárulhatnak ehhez (sokan külföldön élnek hosszú évtizedek óta, de nem bírják a nyelvet, vagy csak beszélik, de nem olvassák, vagy csak újságot olvasnak úgy-ahogy, de már egy nehezebb regényt nem stb.). A jellegét külföldön így megőrző magyar ugyanakkor nemcsak fizikailag szakadt el korábbi hazájától, hanem szellemileg is. Nincs közte és Magyarország között fejlődő, változó, alakuló, tehát: élő szellemi kapcsolat. Így aztán a külföldi magyar csoport kitermel egy sajátos életformát, érték- és normarendszert, nyelvet, tudatot, vagyis: „szubkultúrát”, amely bizonyos életterületeken a maga elszigetelt módján halad, fejlődik tovább még sajátosabbra. Miért probléma ez? A „szubkultúra”-életforma (vagy pejorative: gettó-életforma) biztonságot, önbizalmat adhat, „megtartó” ereje van az egyén számára. Igen ám, de csak addig, és amenynyiben ez az egyén nem lép ki a „gettóból”. Mihelyt körülményei egy mozgékony, modern ipari társadalomban terület-, stílus-, véleményvagy életforma-változásra kényszerítik: elszigeteltségben megszokott viselkedésformái, tudattartalma, nyelve, értékei nem segítik többé, sőt akadályozhatják. Sok példa mellett az amerikai indiánok keserű sorsa és az amerikai feketék elszigeteltségükből való kitörési nehézségei is illusztrálják a szubkultúrák problematikáját.

Amerikai (és talán többi külföldi) szervezeteink legnagyobb problémája az, hogy a mai modern, eleven és változó amerikai és magyarországi társadalom, tudomány, művészet, közgozdolkodás és általában az élet dinamikus közvetítő szervei helyett túl gyakran egy egyre sajátságosabbá váló, tehát a környezet valóságaitól egyre távolodó, szintetikus és fiktív magyarság- és emberélményt kialakító, tanító, szolgáló és legitimizáló szervekké válhatnak. Természetesen ez a probléma nem megoldhatatlan, nem is statikus. Az utóbbi évek külföldi magyar fejleményei mutatnak olyan attitűdváltozási tendenciákat, amelyek a „szubkultúra” merevségének feloldása felé való haladást jelzik, amelyek segíteni céloznak külföldi magyarokat abban, hogy nagyobb mértékben válhassanak elszigetelt szubkultúralakokból magyar és külföldi ismereteiket, tudásukat, élményeiket és érzelmeiket mind saját, mind

pedig származtató és jelenlegi lakóhelyük népeinek javára hasznosítani képesebb, sokoldalú emberekké.

Magyar iskoláinkkal is hasonló a helyzet. Itt is elsősorban az attitűdöket kell új alapokra helyeznünk. Mert ha nem (vagy nem csak) tradicionalizmusból, vallásosságból, „nacionalizmusból” vagy gyermekmegőrzői célból járatjuk gyermekeinket magyar iskolába, akkor miért? A külföldi magyar iskolák is szolgálhatnak egyszerre magyarságmegtartó és közvetítő célokat. Nem ritka az olyan magyar iskolás tanuló, aki magyar ismereteit közvetlenül» közvetíti amerikai iskolai feladatok, „project”-ek alkalmával, vagy aki nemzetközi témájú iskolai rendezvényeken magyar témát szerepeltet vagy azzal szerepel, később egyetemeken magyar témájú „termpaper”-eket ír s általában: magyarságot közvetít amerikaiaknak. Ehhez persze az kell, hogy őneki előbb a magyar iskolában szintén élő és ne fiktív, szintetikus magyarságot közvetítsenek, mert, különben téves ismereteit amerikai tanárai vagy évfolyamtársai igazítják ki esetleg.

Sok külföldi magyar szülőben él a vágy, hogy átadja magyarságát gyermekének, hiszen ez a szülők énjének, emlékvilágának, élményanyagának szerves része, s a gyermeknevelés részben ismeret-, érzelem- és viselkedésvilágunk átadását is jelenti. Tehát amikor gyermekemet nevelem, akkor önmagamat adom neki s énemnek a magyarság is része. Különben is: minden szülő a legjobbat szeretné nyújtani

gyermekének és sok szülőnek ilyen legjobbat jelent nemcsak egy jó iskola, múzeum- és hangversenylátogatások, nyári vakáció a hegyekben vagy zongoraleckék, hanem Shakespeare, Hemingway és John Giardi mellett Arany János, Gárdonyi Géza és József Attila is. Ezeket kizárólag otthoni nevelés-tanulás útján elérni szinte lehetetlen, komplex kultúránk alapos megismeréséhez, kezelni és élvezni tudásához rendszeres, szervezett struktúra és folyamat: iskola kell, a magyar anyag esetében magyar iskola. Ezt a tényt már lényegesen kevesebb szülő látja be, a magyar iskolák tanulólétszámának a magyar lakosság számához viszonyított arányából ítélve.

A magyar iskola a külföldi magyar gyermeknek a magyarságmegtartáson kívül általános emberi értékeket és képességeket is nyújthat. Régen foglalkoztatja a nevelőket és pszichológusokat a probléma: mi és mennyi hasznosítható új és különböző szituációkban abból, amit korábban tanult az ember? Nem ritka az olyan eset új magyar iskolai tanulónál, hogy egy idő múlva amerikai iskolai eredményei is javulnak. Mindez persze feltételes: a tanítók, a szülők, a gyermek képességei és az általános környezethatások szerepe döntő ebben is. mint minden más nevelési kérdésben. Végül idézzük emlékezetünkbe a régi mondást: „Ahány nyelvet tudsz, annyi embert érsz.” Ennek a mottónak a bölcsességét újabbkori antropológusok és nyelvészek is megerősítették bizonyítván, hogy az ember világ-